Körben áll egy kislányka…

A KörNo, lássuk, ki lesz a párja? – gondoltam, de ezt az A Kör című musicalben nem is olyan egyszerű eldönteni! Mert mindjárt az elején megjelenik valakinek a fia, aki még meg sem született… Majd jön egy ifjú pár, akik épp szakítanak! És bár a lányzó érezhetően azért dobja a hősszerelmes ifjút, mert derogál neki, hogy csak egy utcazenész – ami azért nem épp mély érzelmekről tanúskodik a hölgy szívében – az Utolsó érintés című (immár) duettben Rómeó és Júlia is megirigyelte volna őket… Én meg kapkodom a fejem, hogy most akkor ki kivel is van? Mire felocsúdnék, az ifjú – kit faképnél hagytak, megaláztak – elindul, hogy legalább az álmainak adjon egy esélyt, kicsit azt sejtetve, hogy így talán majd visszakapja kedvesét. Ehhez képest az úton ő lesz a Hűtlen! De hogy kihez, és miért???

És ha már ennél a párosnál tartunk, álljunk meg egy szóra! Pintér Tibor valami nagyon jót tehetett előző életében, aminek jutalmául a tegnapi előadáson pont úgy festett, mintha most érkezett volna a Szomszédok forgatásáról – pedig annak már huhúúú, de sok éve! Mázlista gének… Partnere sem panaszkodhat a genetikára, Tunyogi Bernadett, ha édesapja hangját fel nem is éri még, de tehetségéből szerencsésen jutott neki is. Ám csontos, vékony arcával, érettebb dalokhoz jobban passzoló, érett hangjával legfeljebb akkor tudnám Pintér Tibi társául elképzelni, ha az édesanyját kéne játszania (ám ahhoz meg még túl fiatal). Így sem külsőre, sem a dalokkal, és sajnos a színészi játékukkal sem tudták elhitetni velem, hogy ők egyébként Shakespeare karaktereinek mai reinkarnáció lennének!

Persze, lehet, hogy csak én voltam rossz passzban, ami egy 200 Ft-ért kötelező ruhatárra való utasítást követően zseb nélkül maradva, az egész előadás alatt kezemben szorongatott telefon és zsebkendő társaságában (próbáljon valaki így tapsolni!) nem is lenne csoda. De azért azt reméltem, hogy ifjúságom kedvenc dalai segítenek átlendíteni a RAM okozta rossz hangulaton, és majd az előadás felold!

Nos, ez tényleg megtörtént… Igaz, erre addig kellett várnom, amíg a másik főhős – Tóth Attila személyében – fel nem bukkant! Rá még visszatérünk, de addig azonban történt egys’más a színpadon, vagy legalábbis úgy tettek, mintha!

Például főhősünk – az egyszerűség kedvéért nevezzük szép magyarosan csak Elmonak – elköszön a barátaitól, akik épp az előző rendszer egy nagy bölcsességét mutatják be: ha minden a dolgozó népé, akkor nem bűn a lopás, hiszen csak hazavitte a sajátját. Hogy a piti kis tolvajok között mit keresett eddig A Jófiú? Nem tudni! Ahogy azt sem, hogy a bandába miért kellett beerőltetni egy „kisz kínai lánt, aki folyamatoszan szejpit” – kivéve, ha énekel! És lehet, hogy a szép szőke ifjú a jóság megtestesítője, ámde az eszébe se jut, hogy a barátjától kapott kabátból visszaadja a – jó, szajréértékesítésből származó, de mégiscsak saját – pénzét, amit az a kabátjában felejtett…

Az indulását követően azonban kissé erőltetett beszélgetésbe kezd egy sültbolondnak beállított idegennel, Frédivel. Aki – mi sem természetesebb – egy motoros banda kiemelt jogokkal rendelkező tagja. Most vagy én néztem túl sok amerikai filmet, vagy a rendező keveset – de erre a karakterre, ilyen közegben nem emlékszem. Igaz, a honi motoros bandákban nem ismerem annyira a hierarchiát…

Góré azonban itt is van, mert mit ér a banda vezető nélkül?!? Szezár (igen, Szezár! Nem Cézár, nem Császár, és nem is Szezám, hogy táruljon!) hivatott ezúttal erre a szerepre, és ő lenne talán a rosszfiú, bár ez pont úgy nem derül ki a darabból, mint az, hogy Elmo a jóság képviselője. Védi a húgát, hiszen árván maradtak, nincs más, akire számíthatnának! Szomorú történet, de szerencsére az ifjú bandavezér immár tíz éve hű társa (újfent nagyon életszerű: még az óvodában találhattak egymásra!) felnyitja a szemét: a hugica immár nagylány! Itt az ideje, hogy önállóan döntsön, és hogy kurvásabban nézzen ki! Legalábbis a darab szerint – bár azt meg kell hagyni: Szalsza (Szezar kedvese) és Jolán (ő meg Frédi asszonyállatja) duettje az est egyik kiemelkedő pillanata volt, miközben nagylányt faragtak a kis Íriszből.

Ha már a nagy pillanatoknál tartunk: az előadás sikere vitathatatlan! A közönség sokszor a műsor alatt is felállva tombolt… Próbáltam megfejteni, hogy mi lehet a siker titka, és ha ez nem is sikerült, azt hiszem, három dolognak mindenképp köszönhető!

Elsőként szavakkal leírhatatlan, mekkorát alkottak a stáb fénytechnikusai! Ha egy lemezről ment volna az egész, és csak a fényeket látni a színpadon, azt hiszem, akkor is megérte volna megnézni a produkciót! Sajnos a hangról ugyanez nem mondható el: kicsit hátsó-középen ülve csak az volt a szerencsém, hogy a dalszövegeket többnyire magam is fújom – szöveget ének közben érteni… reménytelen volt! Ráadásul a technika ördöge is jelen lehetett, Elmo portjánál biztosan, mert időnként komplett szavak, szótagok maradtak ki. Ellenben szinte hallani véltük az ügyeletes sikolyát, amikor Angóra (nem a nyuszi, hanem a macska: a Júlia-beütésű sznob tünemény) elhanyatlott a földön, és a portja vele koppant! (De legalább nem arra figyeltem, hogy a meg nem született gyermek most mászik-e be az anyjába… Egyébként nem, és végül nem is ő lesz a mama!)

A másik minden elismerésre érdemes alkotást a díszletesek követték el. Tökéletesen passzolt korhoz, dalhoz, technikához – pont annyi, pont akkor, amikor azt a szem, a szöveg igényelte. Tökéletes összhangban a fényekkel! Gyakorlatilag nekik köszönhető, hogy a történet azért mégiscsak haladt időnként.

A harmadik pillére az előadásnak jó széles vállal van megáldva – így könnyedén, mindenféle extra sallangtól mentesen vitte vállán az előadást! Igen, ő Tóth Attila, azaz Szezár volt. Hát igen, kérem tisztelettel… a rock az egy külön műfaj! Nem elég jó színésznek, jó énekesnek lenni! A rockhoz kell valami plusz, ami Tóth Attilában maximálisan jelen volt, van, és remélem, lesz is, még nagyon sokáig! Néhány dalnak – például a Változó időknek – teljesen új (vagy inkább: végre) értelmet adott, sosem volt sok, nem azt mutatta, mi mindenre lenne még képes, hanem csak egyszerűen hozta a figurát! Rendben, annyi könnyítést kapott, hogy gyakorlatilag önmagát kellett adja: a motorbolond, a kisebbet megvédő, igazságos, ámde tiszteletet megkövetelő karaktert mintha neki találták volna ki! És ő remekül találta el az arányokat, emberből, hangból egyaránt!

Gyakorlatilag az előadás többi részére csak azért nem mondom, hogy felejthető, mert még eszembe jutna ismét megnézni! Félreértés ne essék: az EDDA Művek dalai nekem is az ifjúságomat jelentik. Az első lemezek számtalanszor nyújtottak kapaszkodót nehéz napokon, amelyekből jutott bőségesen. Nem túlzás azt mondanom, hogy sokszor az életemet jelentette egy-egy daluk, de mindenképp kijelenthetem: az enyémek voltak, rólam szóltak. Az imámmá váltak. Talán az nehezíti meg a helyzetemet, hogy a Változó időket (ami a sorban, ha jól emlékszem, a hetedik korong volt) kicsit „sajátosan” tolmácsolta Pataky Attila, és körülbelül onnan datálható, hogy elvesztette – legalábbis előttem – a hitelességét! És amiket ezt követően tapasztaltam, azok cseppet sem javítottak a helyzeten, sőt!

Az előadásra visszatérve azonban ki merem jelenteni: nem voltam semmilyen irányban elfogult. Sajnos. Bár tudtam volna úgy rajongani, mint régen, amikor még Biblia helyett is az EDDA Művek 1. feliratú kazettát kaptam elő, mert abban mindig választ és vigaszt találtam! Akkor most én is azokat erősíteném, akik rajongással telve tombolnak a nézőtéren, akár itt, az előadáson, akár a koncerteken! Nem azért, mert jó, hanem mert olyan többletjelentéssel bír ez a négy betű, amit sehol a világon nem értenek meg mások: egy kor, egy ifjúság, egy lehetőség, egy út… Egy Élet!

A történetnek se füle, se farka. Van benne némi gyurcsányozás, bár nincs nevesítve. Kis „sünözés”… ami sajnos nem a hetvenes éveket, hanem inkább 2006-ot idézte – és mindezt lecsapták egy „semmi politika” labdával, de hát ez van: mint mondottam, a hitelesség már huszonegynéhány lemezzel korábban elveszett! És vannak jellegtelen, ámde ennek ellenére is szerethető karakterek. (Különösen, ha nem énekelnek…) Vagyis: majdnem azt mondom, hogy borzalmas volt – de mégis… van benne valami, valami abból a pluszból, amit már emlegettem… valami varázslat, hipnózis, vagy időutazás. Valami remény, hogy talán jön majd megint valaki, aki képes lesz olyat adni sok-sok fiatalnak, ami hiteles lesz – és talán az is marad – mindegyiküknek, mint ma a Biblia. És talán ezen az előadáson is akadt egy… igaz, nem az előadás végéig a nézőtéren helyet foglaló Pataky, hanem a színpadról mindenkit elvarázsoló Tóth Attila személyében.


 
A bejegyzés kategóriája: Egyéb
Kiemelt szavak: , , , , , , , , , .
Közvetlen link.

3 hozzászólás a(z) Körben áll egy kislányka… bejegyzéshez

  1. 178873 szerint:

    Az 1. még nekem is itt van a polcomon. Bakelitben. De az a bizonyos hitel már olyan rég és olyan nagyon elveszett, hogy nem szántam volna rá magam a musicalre. 🙂

     
  2. 169889 szerint:

    Nőt a vagyon, csökkent a hitelesség. 🙂

     
  3. 275456 szerint:

    Igen, amikor a Nagy Lehetőség, a lemezkiadó képében megjelenik a darabban, akkor úgy köszön rá, hogy “én vagyok a jövőd záloga” – és bevallom, ott jót kuncogtam, nekem poén volt!
    De szándékosan kerültem a személyeskedő dolgokat – és igyekeztem csak a látottakra szorítkozni. Különösen, mert a kép látványos volt, ha a hang halványos is… 😎

     

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük