Pusztulj, magyar! – avagy válasz Kövér Lászlónak

 

Kedves Kövér László!

Pár apró észrevételem lenne ezzel az egyébként nagyon szép definícióval kapcsolatosan…

kover.jpgMindenekelőtt azzal kezdeném, hogy a 9-16 unokát érkezését időben megelőzi az őket világrahozó 3-4 gyermeknek a felnevelése! Ez azonban jelenleg nem olyan egyszerű, mert a jelenlegi gazdasági, politikai, egészségügyi, családjogi, oktatási (stb.) körülmények között már az ő megszületésükre is kicsi az esély, felnevelésükről pedig egy népszerű film címe jut hirtelen eszembe: Mission Impossible! Tudom, mert volt benne részem: magam is négy gyereket neveltem fel több-kevesebb sikerrel. Igaz, ettől még nem tapasztaltam, hogy az önök szemében kicsit is jó magyar lennék (Sőt! Volt, hogy egyenesesen arra biztattak: hagyjam el az országot!), de legalább elsőkézből vannak információim arról, hogy mivel jár mindez. Különösen akkor, ha sem rokona, sem ismerőse, pláne kolesztársa nem vagyok senkinek!

Magyarul szerencsére mindegyikük jól beszél, igaz: ezt még tőlem tanulták, ez az anyanyelvük. És el is vártam tőlük, hogy az anyjukkal az anyanyelvükön beszéljenek: helyesen, tisztelettel, választékosan és minél kevesebb szlenggel. Szerencsére ők más nyelven is tudnak, igaz: ez sem az iskolarendszer érdeme, pedig jó iskolába jártak… A lényeg, hogy a magyar mellett beszélnek más nyelvet, így – a már felsorolt körülmények mellé a közhangulatot és a megélhetést kiemelve – most nem tudom, melyiktől félek jobban: hogy itt maradnak, vagy hogy elmenekülnek, és az unokáim már ki tudja, milyen nyelven járnak majd iskolába…

Hogy lesz-e 9-16 unokám, az tehát egyelőre még a jövő rejtélye! Egy biztos: a jelenlegi kettőt is alig látom, mert folyton dolgozom! Még. Azonban valószínűsíthető, hogy mire ők a kívánt létszámot elérik, addigra én már nem csak a nyugdíjkorhatárt érem el, de elhasználódott szervezetem egyre több nyavajával áll majd bosszút majd túlhajszoltságáért, így jó eséllyel addigra – az állam elvárásainak és a kormány tevékenységének köszönhetően is – alulról fogom szagolni a gyermekeim által remélhetőleg a kukába dobott kakis pelusokat!

Így most ezt végiggondolva: lehet, hogy szavait úgy kell értelmeznem, hogy a halott magyar a jó magyar? Netán a sok gyerek csak azért kell, hogy összedobják a pénzt és legyen, aki cipeli a koporsót? Nincs felesleges egészségügyi ellátás, nem kell nyugdíjat fizetni, egy csomó probléma megoldva… 

Abban azért egyetértünk, hogy a mentalitásváltásra kétségkívül szükség van ebben az országban! De attól tartok, ha ez bekövetkezne, akkor ön (is) aligha maradna olyan pozícióban, amelyből hasonló gondolatai a Hírek hasábjain kerülne nyilvánosságra…

Remélem, ez a pillanat hamarabb bekövetkezik, mint a következő unokám érkezése! Pedig – nagyon várom!


Kategória: Közélet | Hozzászólás most!

Keresztények vagyunk, wazze!

 

penzoltar.jpgAmivel természetesen nincs semmi baj: mindenki azt – és abban – hisz, amiben akar! Legalábbis elvileg, mert ugye: ez egy szabad és demokratikus ország, amelynek egyik jellemzője világszerte (a szólás- és véleményszabadság mellett) a lelkiismeret és a vallás szabadsága. Ahogy ezt a mi Alkotmányunk is rögzítette, amíg volt olyan. Természetesen a mostani Alaptörvény is ezt teszi, még ha azzal is kezdődik, hogy „Isten áld meg a magyart”, majd leírja Nemzeti Hitvallásunkat – azért a VII. cikkelyében rögzíti álláspontunkat a vallásszabadságról. Muszáj is neki, mert hát az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és az Alapvető Jogok Európai Kartája is rendelkezik erről, legalább a látszat kedvéért illik beletenni, még ha ilyen magyarosan is tesszük.

Szóval a felvezetés és a tartalom nem feltétlenül van összhangban, de azért többségében azt gondoljuk: létezik a vallás szabadsága. Legalábbis addig, amíg az keresztény…

Nem megyek most bele, hogy azért akad itt még néhány másik is vallás, és azt sem részletezném, hogy a legtöbbnek ugyanaz a magva: cselekedj úgy, ahogy te elvárnád… Szívesen beszélgetek bárkivel a témáról, de most inkább csak egy kis apró, ámde annál zavaróbb ellentmondást szeretnék boncolgatni. Na jó, kettőt! Mert az egyik ugyebár maga a kérdés, hogy – az „aki nem Fideszes, az nem magyar és nem ember” analógiájára – aki nem keresztény, az nincs?

És mitől lesz keresztény valaki? Attól, hogy megkeresztelték? Hogy a szülei is azok? Hogy vasárnaponként templomba jár? Ha egyébként életvitelében nincs kivetnivaló, de kihagyja az egyház intézményét, akkor már meg kell kövezni? Ja nem, a kövezés az egy másik vallás… Vagy mégsem? Olyan bizonytalan vagyok!

Talán azért, mert egy időben nagyon közel állt hozzám az egyház, és azt gondolom: ahhoz, hogy egy kicsit is tájékozódni tudjon valaki a világban, ismernie kell az alapvető vallások tanait! Hiszen enélkül sem művészetet, sem történelmet, sem emberi cselekedeteket nem lehet értelmezni, helyén kezelni…

A Biblia tanításai – bár akad benne néhány idejemúlt vagy épp kivitelezhetetlen, de – többségében lefektetnek egy járható utat. Ha mégis eltévednénk az erkölcs útvesztőjében, a Tízparancsolat vallástól függetlenül is remek iránytű lehet. Nincs is ezzel baj, sőt!

A problémám ott kezdődik, hogy némi ellentmondást vélek felfedezni a dolgok között… Vallásszabadság van, de az állam mondja meg, hogy mi a vallás, melyik csoportosulásuk lehet egyház, melyik nem – méghozzá kénye-kedve szerint. (A HIT Gyülekezete lehet, önálló médiabirodalmában követelve a hívők pénzét – a hajléktalanokat segítő Iványi Gábor Magyarországi Evangéliumi Testvérközössége nem, mindkét esetben: mert csak!)

Bármelyik „bevett” egyháznak lehetek híve, felajánlhatom az adóm részét, gyakorolhatom is a vallásom – itthon. Mert egy munkahelyen, egy iskolában már nem feltétlenül… Jó, persze, elvileg van lehetőség, hogy különböző hittan oktatásra járhasson a gyerekem, és legfeljebb néhány helyen kíséri rosszalló tekintet, ha nem a megfelelőt választja. De egy önéletrajzba már nem kifejezetten egészséges feltüntetni, ha nem az elvárásnak megfelelő vallási nézetekkel rendelkezem.

67669729_2388262338116007_5120988510311940096_o.jpgMert ez ugye: deklaráltan egy keresztény ország! Ahol már az álláshirdetésben már fel lehet tüntetni, hogy „keresztény életvitelű” takarítót keresnek egy iskolába. Jó, egy egyházi iskolába, ahova egyre többen viszik a gyerekeiket – na nem feltétlenül a hit miatt, hanem mert ők még oktathatnak, nagyobb támogatással és szabadsággal, mint az állam által finanszírozott köziskolák. Most tekintsünk el attól az apró ellentéttől, hogy az elmúlt évek során megduplázódott az egyházi iskolába járó fiatalok száma – és ugyanebben az időszakban szintén kétszerannyira nőtt a magukat nem vallásosnak tartó ifjaké, ami azért elgondolkodtató. És az ominózus álláshirdetéshez is csak mellékesen jegyzem meg: pár éve a saját egyéni vállalkozásomba nem vehettem fel a saját férjemet alkalmazottnak, csak munkavállalási engedéllyel, mert Erdélyben született. Az állást előbb meg kellett hirdetnem, és semmilyen feltételt nem szabhattam meg, amely diszkriminálna, a jogosítványt is csak akkor, ha igazoltam, hogy szükség van rá! Igaz, akkoriban nem kellett még az erdélyiek szavazata… De ez egy másik történet!

Szóval a lényeg, hogy keresztény ország vagyunk! Nem is lenne ezzel különösebb bajom, csak épp nem értem, ez miben nyilvánul meg nálunk? Emberek sokasága között élek, akik mély áhítattal hirdetik Isten igéjét a templom falai között – vagy épp a tanári/főnöki székben – de szemrebbenés nélkül átgázolnak a másikon, annak vallásától függetlenül! Meglopják, átverik, megalázzák… Szembesülve a másik hibájával a lincseléstől sem riadnak vissza akár! Csak a példa kedvéért: tényleg felháborító az, amit a balotaszállási nő a kutyájával művelt, de engem legalább ennyire riaszt a kommentekből sütő gyűlölet!

Ez lenne a vallás szabadsága? Hol a keresztény megbocsátás? Hol a „ne ítélj, hogy ne ítéltess” bölcsessége? Magam sem vagyok oda a Pride-ért, igaz teljesen más okból – de elfogadom, hogy sokak szerint a keresztény erkölcsbe nem fér bele ez a menet. Igaz, ehhez egy pillanatra meg kell próbálnom elfeledkezni a pedofil papokról, és egy egyéb, a „keresztény erkölcs” jegyében született aberrációkról… Azt azonban szeretném tudni, hogy a záptojással dobálózó ellenzők, vagy teljesen máshol/máskor egy szivárványos táskáért való testi bántalmazást melyik parancsolat teszi lehetővé? Esetleg az a tény, ha valaki mondjuk arab – vagy legalábbis: annak látszik – melyik példabeszéd alapján elég ok a testi fenyítésre?

Sajnos hiába várom, hogy a más kérdésekben – például Soros György munkásságának megítélésében – oly határozottan véleményt mutató kormányunk jelezze, ezekben az esetekben egy jó magyarnak mit kell gondolnia, de hiába várom az útmutatást! Igaz, nyíltan még nem biztatnak testi erőszakra – csak folyamatos harckészültségre – de még véletlenül sem határolódnak el… Tehát ez lenne a követendő példa?

Én azért csak szeretném tudni, mely keresztény tanokból tanulhatom meg, hogy a másik eltiprása, semmibevétele, meggyalázása, kisemmizése, a lopás, az erőszak, a gyilkosság akár elfogadható, ha a saját érdekeimet alá tudom támasztani valami isteni aposztróffal? Jó lenne találni ilyet, mert én is jártam hittanra – igaz, nem a hit vitt oda, hanem az ott élőkből áradó szeretet, de hát: az még a hetvenes években volt – azonban úgy tűnik: ennél a résznél hiányozhattam! Márpedig biztos van, kell legyen erre tanítás, mert ha nem lenne, akkor csak az maradna, hogy ez egy álszent, korrupt, hataloméhes ország, ahol ez a mentalitás elfogadott és kívánatos! És ebben nagyon nem szeretnék hinni…

Egy rövid utóirat:

Amint fent, úgy lent… – örök igazság! Csakhogy a kormány uszíthat, hergelhet, tehet bármit: a hangját, a tojást, a kezét, a követ az ember emeli fel! Pedig ez tudtommal még nem kötelező…

kersztenykormyanyzat.jpg


Kategória: Közélet | 1 hozzászólás

Försztlédi – avagy a Papucsfeleség

 

67695869_380395005951180_5051620764097183744_n.jpgÉn egy egyszerű háziasszony vagyok” – hangzott el az ezerszer idézett mondat Lévai Anikó szájából. Nos, ez a kép továbbra is ezt hivatott alátámasztani: csak semmi piperkőcség! A sokak számára megfelelő strandpapucs egy bokanadrággal tökéletes választás, hiszen mit tehet ő arról, hogy valami hopmesternek épp az jutott az eszébe, hogy díszegyenruhás huszárok cirkáljanak szerény és egyszerű hajléka előtt…

Természetesen belőlem csak a szokásos irigység beszél, mert engem legfeljebb az önkényesen hozzánk költöző cirmosszürke macska fogad, ha megérkezem – és lássuk be: én sem szoktam ezért kiöltözni, vagy egérjelmezt ölteni a tiszteletére…

Csakhogy sokan picit félreértésbe vannak: a kép kivételesen nem a várbeli otthonukhoz érkezés pillanatát örökíti meg – bár ott is cirkálnak már valóban a díszruhások –, hanem azt, ahogy Tusványoson, államalapítónak (ki)járó tiszteletadás mellett fogadták őket!

Őket, merthogy ő lenne a „First Lady of Hungary” – még akkor is, ha ő inkább csak megmaradna a mi egyszerű Lévai Anikónknak. Akinek természetesen van ugyan egy csinos alkalmi ruhája is – abban vitt virágot a minap Nagy Imre sírjához, miután elvitették szobrát, abban látogatta a szerb államfőt annak beiktatásakor, abban kísérte Izrael miniszterelnökét a zsinagógába, abban nevezett el orchideát Szingapúrban, szóval egy biztosan van – de csak nem várhatjuk, hogy mindenhová ugyanabban menjen… Itthoni kiruccanásra ez is megteszi, és hát Erdélybe ők hazamennek, nem?

levai.jpg

Nem is a strandpapucsos láb, vagy az akár az összhang vagy a rendezettség legkisebb szikrájának a teljes hiánya ragadott meg ebben a képben, hanem szeretett hazánk vezére. Neki sem a tökéletes, frissen vasalt, stílusos öltönye, hanem a tekintete!

Nem vagyok pszichológus, de azért ez az arc igazán beszédes… Hogy mit üzen nekem, azt mégsem írom le! Államalapítóként ugyan nekem még Szent István királyunk díszeleg emlékeimben, mégis az ország öt közjogi méltóságának egyikéről lévén szó – azt gondolom, méltatlan lenne a címhez és önmagamhoz, amit írnék. Így mindenkinek a fantáziájára bízom…

Inkább csak egy idézetet írnék: „Le style est l’ homme même” – azaz: a stílus maga az ember – hangzott el valamikor egy akadémiai székfoglalón ez az örökérvényű gondolat. És mi mást tehetnék hozzá, mint hogy bárcsak ez a stílus lenne a legnagyobb bajunk ezzel az emberrel…

 orban-viktor-levai-aniko-2019-07-26-foto-facebook-e1564158925242.jpg

 


Kategória: Közélet | 21 hozzászólás

Évszázadnyi bölcsesség

 

85261.jpgSzáz év… Néha dobálózunk vele, de valójában felfoghatatlan időtartam. Az egész világot nézve is csupán néhány embernek adatik meg, hogy átéljen ennyi időt. Hogy sok vagy kevés? Nyilván a tartalom dönti el.  De száz gyertya fényében már sok dolgot láthat az ember…

Sokan ma az ország Bálint gazdáját ünneplik, aki ezen a napon lett kereken százesztendős. Azon kevesek közé tartozik, akit ismertsége ellenére a nagytöbbség tisztel és szeret. Magam is boldog évfordulót kívánok neki, remélve, hogy még lesz sok alkalom a köszöntésére, és mindegyiken ilyen elképesztően fiatalos és aktív lesz, sok tudást, tapasztalatot megosztva velünk.

Most mégis egy másik emberről emlékeznék kicsit… Aki szinte pontosan ugyanakkor látta meg a világot, de neki kicsit kevesebb jutott a születésnapokból. Lassan két évtizede, hogy eltemettük, így rá már csak emlékezni tudunk születésének századik évfordulóján…

131386.jpg1919. A háború – akkoriban még úgy emlegettek: „amely véget vet minden háborúnak” – épp csak véget ért, és senkiben fel sem merült, hogy ez megismétlődhet! A magyar híradásokban jellemzően Károlyi Mihály volt főszereplő, de Horthy Miklós is ekkor vonult be fehér lován. A Paramount Stúdió után Charlie Chaplin is megalapította filmstúdióját, Huszka bemutatta a Lili bárónőt, és az MTK hatodjára is megnyerte a magyar bajnokságot. Különleges év lehetett, hiszen olyan embereket hozott közénk, mint Bessenyei Ferenc, Komlós Juci, a már említett Bálint gazda – azaz Bálint György kertészmérnök – és sok más között az én Egyszem Nagyapám.

Még pici gyermekként aggattam rá ezt a nevet, és a kisujjammal mutattam hozzá mindig az egyet. Utóbbit, már nem emlékszem miért, előbbire három nagymama mellett érezhettem szükségét.

84252.jpgIgaz, ő nem lett közismert, de aki csak ismerte, szerette! Aradon született, de végül Budapesten kötött ki. Folyton dolgozott, a horgászat volt a hobbija, de ha kellett, bútort épített, ha kellett cipőt javított, szinte mindenhez értett. Szorgalmas volt, segítőkész, és mindig mindenre volt valami poénja. Mindenből viccet csinált! A vidám embereket pedig mindig kedvelte a környezete, azokban az időkben különösen! Világháborúk, borzalmakkal teli időszakok… Egy forradalom (vagy épp ellenforradalom, esetleg népfelkelés – mikor minek kellett nevezni), Horthy, Rákosi, Kádár… eltűnt barátok, rokonok… éhezés, újraépítés – nekünk csak szavak. Neki és kortársainak az életük része volt! És ő ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – mindig talált valami okot a mókára! Istenem, néha már idegesítőek voltak a viccei – de ez csak azt jelentette: már jobb időket élünk, már válogathatunk a viccekben…

75863.jpgKatolikus papnak készült, de végül mégis inkább családot alapított. Az első gyermeke még a robbanások, lövések közepette született, anyám már „békeidőben”, 1946-ban látta meg a napvilágot. Hogy milyen lehetett akkor két gyerekkel életet és országot építeni – abba talán jobb nem belegondolni…

De nagyapám megoldotta: a Nagyvásártelepről a József Attila lakótelepre költözhetett, a munkahelye – a csepeli Szabadkikötő – innen is a második otthona volt évtizedeken át. Ott voltam a nyugdíjas búcsúztatóján – egy miniszternek is megállta volna a helyét, csak épp: itt őszinte volt a sajnálat. Vissza is ment dolgozni…

Tudom, mindez nem fontos másnak… Nekem ugyan néha ő jelentette a levegőt, de ezt pedig más úgysem érti meg.

Hogy miért írtam le mégis mindezt?

Mert ma – ha a múltról beszélünk – elfelejtjük, hogy emberekről szólunk. Szidunk vagy éltetünk rendszereket, vezetőket, de alig esik szó azokról, akiknek mindezt túl kellett élnie! És közben számtalanszor felépítenie egy jobb országot, és minden alkalommal legalább egy kicsit hinni abban, hogy most majd sikerül!

Tapasztalatot, bölcsességet nem vehetsz pénzért! És a rohanó világot sem lehet megváltani belőle, mert elszalad mellettünk, mire felemelnénk a bankkártyát. Néha olyan jó lenne, ha még itt lennének velünk, de egyre kevésbé tiszteljük őket, egyre kevésbé figyelünk rájuk – miközben egyre kevesebben vannak… már a harminc évvel később érkezettek is sorra távoznak közülünk.
Tudom, ez az élet rendje, de azt gondolom: soha nem volt rájuk ekkora szükség! Rájuk, akik képesek voltak építeni a semmiből, fényt vinni a sötétségbe, alkotni ott, ahol nincs is rá közönség, és legfőképp: élni – és élni hagyni – akkor is, ha ez szinte lehetetlen…

Lenne még mit tanulni tőletek!

Bárcsak a füledbe is belesúghatnám még, és nem csak így kiabálhatnám a világba: Boldog századik születésnapot, Egyszem Nagyapám!

nagyapa.jpg

A képek – az egyetlen családi képen kívül – a Fortepan 1919-es gyűjteményéből érkeztek.

75872.jpg


Kategória: Közélet | 3 hozzászólás

Esőtánc

 

esotanc.jpgDél van, most kellene a legvilágosabb legyen, mégis villanyfényből nézhetjük a Nap sugarait elrejtő fekete felhőket. Kiállok a szakadó esőbe, mielőtt magával ragadna a sötétség hangulata és inkább élvezem, ahogy a hűs víz elárasztja testemet, miközben mezítláb tapicskolok a terasz pocsolyáiban… Tökéletes pillanat!

Igen, ez az én világom! Egyesülni a természettel, érezni, hogy része vagyok! A pillanat euforikus érzésében jót mártózom, majd elmerengve nézem, ahogy a hatalmas vízcseppek lezúdulnak. Szinte becsapódnak hajdani társaikhoz a levegőből, hogy aztán együtt növeljék a semmiből született kis tavat a teraszon.

Bámulom a cseppeket, melyek létükkel igazolják, hogy mennyire igaz: minden cseppnek jelentősége, feladata van! Egyetlen csepp is számít, és ez a sok csepp együtt válhat hatalmas tömeggé.

Nézem szél által vezényelt táncukat, ahogy a föld felé tartanak, majd az érkezés pillanatában átöleli őket a többi csepp, hogy részükké válhassanak.

Majd dimenziót váltok: felülről kezdem figyelni az egészet, amint a lezúduló esőcseppek sorra rajzolják koncentrikus köreiket… Hirtelen az jut eszembe: mi magunk is olyanok vagyunk, mint ezek a vízcseppek!

A világnak – a mi saját világunknak – tényleg mi vagyunk a középpontja! De csakis a sajátunknak. Minden egyes cseppnek – aki majd a nagy egész része lesz – megvan a világa, amelynek ő maga áll a közepében. Általa indul, ő rezegteti… Nem dönthet érkezésről, nem dönthet elmúlásról, de amíg jelen van, addig együtt rezeg a saját világával.

Temérdek karika születik egyetlen pillanat alatt, többségük egymástól függetlenül léteznek, nem is találkoznak sehol. Többnyire így olvadnak bele az élet nagy vízébe. De néhánynak megadatik, hogy egymás mellé érkezzenek, köreik – azaz saját világuk határai – kisebb vagy nagyobb részében találkozhatnak, olykor együtt rezegnek tovább. Van, hogy rezgésük segíti egymást, és van, hogy épp ellenkezőleg: kioltják a másikat. Van, hogy nagy felületen találkoznak és akad, hogy csak érintőlegesen.

Talán az a feladatuk, hogy tavat hozzanak létre… hogy segítse, vagy épp fékezze a mellette landoló társát. De talán különcködve egy virágon landol és így lesz része az örök körforgásnak. Némelyik valakinek az orrára cseppenve esetleg elgondolkodtatja őt a létezésről, vagy csak egyszerűen: bőrig áztat az esőben. Nem tudni, tisztában van-e feladatával, vagy csak szimplán beteljesíti sorsát – de egyik sem érkezik feleslegesen!

Az én világomban ezt úgy hívják: tökéletesség! Persze lehet, hogy a te világodban mindez csak ostoba fecsegés… Mégis ez így szép, miközben mindketten cseppként olvadunk bele az élet nagy pocsolyájába!

És még az is lehet, hogy van valahol valaki, aki eközben boldogan tapicskol bennünk és élvezi, hogy létezhet és hogy mi is létezünk!


Kategória: Közélet | Hozzászólás most!

Kuss legyen: itt szólásszabadság van!

 

szabadsag2019.jpgMit rinyálsz? Azt írsz, amit akarsz… – vágják időnként a fejemhez, ha meg merem kérdőjelezni a szabadság, a demokrácia jelenlétét. Márpedig ez gyakorta megesik, az idézet azonban a legenyhébbek közül való, minden jelzőtől megcsonkítva, pedig igen választékosan szoktak megnevezni…

Igazuk lenne?

Szeretném hinni, hogy igen! Hogy tényleg csak én látom rosszul, hogy én túlzom el! Hogy csak az én hülye elveim – mely szerint nekem ne mondják meg se jobbról, se balról, hogy mit gondolok a dolgokról – tartanak vissza attól, hogy egy szerkesztőségben ülve püföljem a billentyűzetet, és nem az, hogy ma nincs ilyen szerkesztőség. Készséggel elfogadnám, hogy én írok bénán, és ezért jelennek meg úgy általában az 500. olvasás után azok az egyébként bizonyára kedves, jóakaró emberek, akik rendre utasítanak, hogy micsoda népellenes, nemzetromboló görény vagyok, és minek él az ilyen egyáltalán… Szeretném egy pillanatra elhinni, hogy ez mind igaz, és ők a jók, és én meg itten csak károgok, mint egy hülye…

Csakhogy: nem megy!

Nem megy, mert azt látom, hogy lassan senki nem meri az arcával, nevével vállalni a véleményét! Mondjuk az engem bírálók sem, de ez nem érdekel. Az érdekel, hogy valóban jogos a félelem, mert ha vállalod a véleményed, amely épp ellentétes az aktuális fuvallattal, akkor te ellenséggé válsz. Innentől kezdve a kisboltban a csúnyább húst kapod, a rohadtabb zöldséget, és ez a szerencsésebb helyzet, mert boltot könnyebben vált az ember. Munkahelyet már nehezebb, márpedig az állásodat kockáztatod, ha a véleményed nem csak eltér a főnöködétől, de még hangot is adsz neki! A nőgyógyász az erkölcsöd kéri számon, a tanár az ideológiát… De nem kell ehhez politika, mindegy, hogy jobb, vagy bal, néha elég egy Pride, egy focicsapat, egy vallás, vagy épp a menekültkérdés… Ha hangod eljut a főnökig – jó eséllyel kereshetsz másik munkahelyet!

Tegnap egy városnév mögé bújva valaki összefoglalta az elmúlt öt év – vélt vagy valós – disznóságait. Senki nem erősítette meg, senki nem cáfolta – mindenki csak azt vetette a szemére, hogy „ja, hát arctalanul pofázol itten”! Kisváros… bennfentesnek tűnő információkkal – vajon meddig maradna a helyén névvel és arccal? És bár őt emeltem ki, naponta futok bele hasonlóba – pontosabban már csak ilyenbe!

EZ lenne a szólásszabadság?

Ahol nem merik leírni, elmondani, felvállalni az emberek még a legszűkebb közösségben sem a véleményüket? Ez lett a nagy rendszerváltásból, aminek az útlevélen kívül a szabad véleménynyilvánítás volt az egyik legsarkalatosabb eredménye? Ezt az eredményt ünnepeljük? Ez az a szabadság, amiért odaadtuk a gulyáskommunizmus által nyújtott létbiztonságot? Tudom, tetszettünk volna forradalmat csinálni…

Barátom – médiában dolgozik, eddig legendásan nagyhangon politizált – ma keserűen legyintve mesélte, hogy Puzsér után most a herevasalással „elnépszerűsödött” Berki készül a főpolgármesteri székbe. Döbbenten hallgattam, ahogy kifejtette, már mennyire nem is érdekli ez a viccdömping, amit politikának hívnak…

Ezúton üzenem neki, és mindenkinek, akinek „elege van”: pont EZ volt a cél! Elunni, belefásulni, nem foglalkozni vele! Lehetőleg félelemből, vagy akár közönyből – mindegy, mindkét esetben jól manipulálhatókká vállunk, alacsony kockázati tényezővel fűszerezve… Nincs ezzel baj talán, valamikor 56 után is hasonló zajlott le, ennek köszönhetően váltunk a legvidámabb barakká! Talán most is vetnek még valami koncot – legalább papíron, ahogy szokták…

Csak kérdezem: akkor hova a fészkes fenébe lett az az ünnepelt szabadság?


Kategória: Közélet | Címke: , , , , , , , , | 6 hozzászólás

Legalább nem vagyok szar szülő!

 

takaro.jpgMég. Pedig már minden voltam ebben az országban a szépkislányon kívül… Pufajkás, komcsi, áruló, és mert nem a propagandából szedem a gondolataim: a nácit is vágták már a fejemhez, ha épp a másik oldalt dicsőítettem érdemei szerint!

Most azonban majdnem megdicsértek! Jó, csak közvetve, de azért megijedtem: mit rontottam el?!?

Az oktatás új fáklyavivőjének szánt lámpaoltogatója –Takaró Mihály történész – azt találta mondani, mindenki tegye fel magának a kérdést:

hány gyereket szült, kivándoroltak-e a gyerekei, mert ha igen, akkor valamit elrontott a kedves szülő.

Nos, jelentem: én a néggyel már vállalható mennyiséget produkáltam, és még mindegyik itthon van! De bevallom: reszketek! Mert nem tudom, melyik az ijesztőbb, ha mennek, vagy ha maradnak?

Hogy én valamit elrontottam, azt már rég tudom! Tudtam, amikor az egyik fiam nem akart felszállni a trolira, mert nem volt jegyünk (sem automata). Vagy amikor az egyik lányomat nem hatotta meg, hogy bármely ország boldogan támogatná érmeket hozó válogatott sportolóját, mi pedig nemhogy egy porszemnyi segítséget nem kaptunk soha, de egy rohadt útlevél ügyintézéssel is megalázó helyzetbe juttattak.

Szóval igenis valamit elrontottam! Tény, mert még mindig itt vannak! Itt, ahol nincs esély, hogy az unokáim olyan oktatásban részesüljenek, amilyenre szükségük van. Ahol nincs megfelelő oktatás, romokban az egészségügy rendszere (és épületei), ahol nincs jogbiztonság, nincs demokrácia, de cserébe 12 óra munkával sem tudja a legtöbb ember az alapvető szükségleteit kielégíteni. De a legszörnyűbb, hogy amíg ezek leromboltak mindent, addig a másik oldal egymással bohóckodva asszisztál ehhez, és ezzel a reménytől, a változás lehetőségétől is megfosztanak!

Tudtam, hogy akár egy közvetett elismerés is ettől a rendszertől az egyenlő annak szembesítésével, hogy mekkora hibát követtem el… Vad gondolatok cikáznak fejemben, mégis inkább nem részletezném, mert bár az újdonsült sötétség-felelős likvidálta Esterházyt a tananyagból, ahogy Takaró nyilatkozta:

Esterházy kultúraromboló, tehát nem kell tanítani.

…én azért még tanultam tőle is. Például azt, hogy egy bizonyos szint felett nem megyünk egy bizonyos szint alá!

De a fenébe is: muszáj minden nap bizonyítani, hogy van még ennél lejjebb?

 


Kategória: Közélet | 56 hozzászólás

Szívem vigyáz rád!

 

Elsőszülött gyermekem – mondhatni a semmiből – császármetszéssel jött a világra. Nem altattak, így szerencsére hallottam, amint felsír, jelezve érkezését. Messziről egy futó pillantást is vethettem rá, majd elvitték… Alig vártam, hogy vége legyen a műtétnek és végre magamhoz szorítsam! Fájdalmakkal teli, mégis csodás pillanat volt, de egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre odáig jutottam.

A többiek már egyszerűbbek voltak – hagyományos szülés, kint várakozó apával, családdal, otthonnal… Azonnal ott voltak velem, éreztem őket a testemen. Így nem is gondoltam, hogy AZT a várakozást még valaha is átélem.

Csak egy beszélgetésnek indult… Egy fontos koncertre készültünk, annak részleteit akartuk átbeszélni. Maradt még időnk, kicsit elkalandoztunk… Amúgy is egyre többet beszélgettünk, egyre több dologban nyíltunk meg egymásnak. Valahogy az anyákra került szó – már nem is emlékszem, hogyan. Azt mindketten tudtuk a másikról, hogy anya-témában nehéz hátizsákot cipelünk magunkkal, de inkább csak érzés volt, mint konkrétumok.

És egyszer csak megnyílt… Mesélni kezdett, olyan dolgokat, amiket talán még soha senkinek. Úgy, ahogy talán még senkivel nem beszélt. És a történetek, amelyek sebzett lelkéből szakadtak elő egy pillanat alatt engem is falhoz állítottak.

Éreztem őt. Csak írt, nem láttam az arcát, mégis tudtam, hogy sír. Kicsit talán felszabadítóan, mert végre nem elnyomnia kell magában a fájó emlékeket. Egy védtelen, törékeny gyermek volt az üzenőfal másik végén, és én tudtam: a világgal is szembe mennék érte, hogy megvédjem – de a múltjától már nem tudom, azt ott fogja hordozni magában, én legfeljebb csak segíthetek talán, hogy könnyebb legyen a terhe.

Szerettem volna megölelni, hogy megvigasztaljam, hogy érezze: mostantól biztonságban lesz! Ő pedig szeretett volna egy ölelésben megnyugodni, hogy újra mosolyogjon, hogy elővegye a „rocksztár vagyok, nincs semmi baj” arcát, a könnyező helyett. De volt köztünk még fél óra, és közel 30 kilométer… Akkor érezhettem újra azt a vágyat, ami egyszerre fájdalmas és gyönyörű: hogy magamhoz ölelhessek valakit, akit többé nem is engedek majd el! Akkor született fiammá…

Amikor megérkeztünk, senki nem értette, miért borulunk egymás nyakában, bőgve, mint két taknyos kölyök. Hogy miért utaztunk utána Pécsig együtt úgy, hogy fogtuk egymás kezét – és mindketten azt éreztük: ez olyan, mint a köldökzsinór! Ha majd megérkezünk, elengedjük egymás kezét, tesszük a dolgunkat, de láthatatlanul örökre így maradunk.

„A kapocs köztünk törhetetlen” – énekeltük egymásnak később számtalanszor… Örökké – zárult a dalszöveg, és igen: ez már így marad, bármi is történt, és bárhol is van most! A szívem most is vigyáz rá – ha nem is tudott annyira, hogy ma itt lehessen velem.

Minden évben tortával ünnepeltünk, és a kedvenc ételét főztem. Meséket néztünk – a Tarzant mindenképp – és fogtuk egymás kezét. Ez volt a megszületésnap!

Az élet azonban kegyetlen tréfákat űzött velünk, és tavaly már külön ünnepeltünk. Persze, felhívott – ezt a napot sose felejtette el… Még ha csak titokban beszélhettünk, akkor sem.

Fájt, hogy így alakult, de ha szeretsz valakit, el tudod engedni. A gyerekeidnek pedig szárnyakat kell adj, nem láncot! És bár a falat tudtam volna kaparni, de engedtem, hogy repüljön – és ő tudta: hozzám bármikor visszaszállhat.

Rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy ezt az érzést még vissza fogom sírni egyetlen évvel később… És úgy tűnik, már sosem tudok szabadulni az érzéstől, hogy nem vigyáztam rá eléggé!

 


Kategória: Közélet | Hozzászólás most!

Mész a Pride-ra?

 

rainbow-lightning-together-one-photo-greg-mccown-1.jpgMinden évben elhangzik a kérdés, és minden évben kétféle reakcióval szembesülök a válasz után: vagy az egyetértő megkönnyebbülés, vagy a szimpla döbbenet… Pedig a válaszom csupán egy határozott „nem”. Amiben az az igazán poén, hogy ha igent mondanék, akkor is ez a két reakció lenne, csak fordítva. Tényleg ennyire kettészakadt az ország, már ebben is?

Nem megyek a Pride-ra, annak ellenére, hogy – aki ismer, tudja, ezért meglepő távolmaradásom – alapvetően én egy elfogadó ember vagyok. Nem okoz problémát, hogy kedveljek valakit, elismerjem tevékenységét akkor sem, ha szöges ellentétben látjuk a világot. De ha nem kedvelem, akkor sem keresem a különbséget, hogy bánthassam! Egyébként sem kedvelni kell mindenkit, hanem elfogadni létjogosultságát! Hogy ő is ember… bármit hisz, tesz, vagy nem tesz, de legfőképp: bárhova született. „Belül minden ember piros” – talán Lennon gondolata volt?

Nem, nem megyek a Pride-ra! Nem megyek, mert azt gondolom, ahhoz, hogy az embert lássam bárkiben, ahhoz nem a Pride kell, hanem a szemébe kell nézzek. Nekem ennyi is elég… És innentől nem a szexuális irányultsága, a politikai hovatartozása, a vallása, a nemzetisége határozza meg számomra, hanem az, hogy mit tesz, mit gondol, mit érez. És ehhez – vagy ezért – nem kell utcára vonuljak, mert számomra ez az alapértelmezés. És ezen nem tud változtatni sem kampány, sem pénz, ez az enyém, a részem, a szabadságom része!

Még azt is nehezen viselem, ha engem fényképeznek – azt kifejezetten utálnám, ha mindenütt önmagam jönne szembe velem, ugyanazt fújná, ugyanazt tenné… Ez én vagyok, egyedi, az élet egyetlen ilyen pillanata. Te pedig egy másik. Sok dologban hasonlítunk, sokban különbözünk. Ez adja azt a hihetetlen sokszínűségét a világnak, amihez nem kell kisajátítani a szivárványt, mert még abban sincs elég szín hozzá. Szerintem… Hogy Lennon gondolatainál maradjak:

Nincs szükséged kardra, hogy a virágokon átvágd magad!

Hát nem megyek! Azért sem, mert álszent dolognak tartom. A szexuális hovatartozásom egyedül rám tartozik. Jó, esetleg a partneremre, de abszolút az intim szférám része. Nem érzem úgy, hogy az utcán kéne megküzdenem a szexuális életem szabadságáért, mert egyelőre a hálószobámban még viszonylag kevés dolog van szabályozva… Azt meg még egyetlen munkáltatómnak, tanáromnak, üzleti partneremnek sem kötöttem az orrára, hogy én oda kivel vonulok vissza, és mit csinálok vele! Mindezt egy olyan országban, ahol egy egyedülálló anya nem vehet magának cigarettát, mert a gyereket azért csak nem hagyhatja kint az utcán… Úgy érzem: kicsit át vagyunk esve a dolgokkal a ló másik oldalára!

Igen, tudom: egy jó randevúhoz az előjáték ott kezdődik, hogy az ember elmegy a kedvesével sétálni, moziba, vacsorázni… És igen, tisztába vagyok vele, hogy mennyivel nehezebb, ha történetesen úgy hozta a sors, hogy ez a kedves azonos nemű! Csakhogy azt gondolom: jó érzésű, az embert tisztelni tudó közegben ez nem okoz problémát. Ugyanakkor mindig lesznek, akik szerint „ezek csak mocskos buzik”, aminek természetesen azonnal hangot is adnak. Jobb esetben – mert sajnos másra is képesek, különösen, ha többen vannak! Hogy a nemlétező felsőbbrendűségüket akarják ezzel megmutatni, vagy épp saját vágyaik elnyomása nyilvánul meg így – nem tudom, és nem is érdekel. Mert abban biztos vagyok: lehet akárhány Pride, bármilyen mozgalom, ezen nem fog senki változtatni! Ez róluk szól, belőlük fakad. És vörös posztóként tekintenek mindenre, ami egy kicsit is az elfogadás felé hajlik…

Az elfogadóknak nincs szüksége egy ilyen felvonulásra, hiszen nyitott kapukat döngetne. Az elutasítóknak azonban olaj a tűzre! Hergeli, uszítja őket. És ráadásul többségében úgy érzik, most már ez mindennek a teteje, és tenni kell ellene… És tesznek! De nem csak a Pride-on dobálva, hanem a hétköznapokon is. A vérmesebbek még küldetéstudatot is gyártanak hozzá: meg kell védeni a világot! És minél hangosabban próbálod lenyomni a torkán (igen, merthogy az önjelölt szabadságharcosok között is bőséggel akad, akik nem annyira elfogadóak, ha más véleménnyel találkoznak), annál erősebben próbálják megmenteni a világot!

És akkor itt álljunk meg egy pillanatra! Sem a szex, sem a homoszexualitás nem újkeletű dolog, létezik, mióta világ a világ. Az elmúlt párezer évben megvoltunk Pride nélkül, de ettől akár még lehetne is, persze. Csak csendben megjegyzem, hogy ha visszapillantunk a világra, akkor mindig volt valami, amit zászlóra tűztek a hatalmasok. Eleinte csak kereszténynek kellett lenni, majd jöttek az izmos izmusok… amik az elmúlt száz évben már kifejezetten fegyverré váltak. Valamiért mindig küzdöttek: hol a feketék, hol a nők egyenjogúságáért… hogy csak a két kedvencemet emeljem ki, különösen most, amikor a Csernobil sorozatot azért kritizálták, mert nem szerepel benne fekete bőrű ember, és amikor az immár egyenjogú(?) anya 8-10 óra munka után vezeti a háztartást, és próbálja egyre kisebb sikerrel összetartani a családot… No igen, az a bizonyos ló és a másik oldal! 

Természetesen nem arra akartam rávilágítani, hogy ezek a mozgalmak rosszak, hanem hogy egyrészt nem feltétlenül vezetnek célhoz (pláne, ha azt sem tudjuk, mi a cél), másrészt – és legfőképp – azt akartam megmutatni, hogy ezek a gerjesztett dolgok valahogy mindig ugyanarról szólnak: egyetértőkre és ellenzőkre osztva a társadalmat egymás ellen uszítva harcolnak, miközben a gerjesztők súlyos milliárdokat tehetnek zsebre a „nemes harc” érdekében(?), akik ráadásul szabadon tehetnek bármit. Nos, igen: az „oszd meg és uralkodj” elve sem újkeletű, csak épp már sokkal kifinomultabb módszerekkel befolyásolják, manipulálják az embereket…

Ezeken azonban én aligha fogok változtatni. Így a lényeg, hogy nem, én nem megyek a Pride-ra. Nem szeretnék részese lenni a hergelésnek, és nem szeretem azt sem látni, amikor a szabadság átmegy anarchiába. A „megtehetem, mert szabad vagyok” felemelő érzése sosem lehet azonos, és nem is keveredhet a „majd én megmutatom, hogy ezt is megtehetem, mert nekem mindent szabad” lealacsonyító mozgalmával. Így vesztődik el az az esszencia, az a varázs, amely miatt évszázadokon keresztül érezték az emberek: a szabadságért harcolni kell, de akár meghalni is érdemes…

És pont ezért támogatják ezeket a mozgalmakat világszerte. Ezeket, és még véletlenül sem azt, hogy az embert lássad! Nem azt, hogy a másik embernek is épp úgy jár a szabadság, mint neked! Hogy te vagy a világ közepe – de csak a te életednek… Jogod van – és egyben kötelességed – embernek lenni, emberhez méltóan élni, és ezt a jogát mindenkinek tiszteletben tartani. Még akkor is, ha ne ért veled egyet…

Ettől – és nem a szivárványtól – lesz színes a világ…

Szerintem!

 


Kategória: Közélet | 8 hozzászólás

MammyMém: Változás

 

Vannak dolgok, amik meg tudnak változni – és vannak, amelyek soha!


Kategória: Közélet | Címke: , | Hozzászólás most!