Nem csak a nevét nem tudom, tulajdonképp semmit nem tudok róla! Ez normális is lehetne, vagyunk így néhány millióan, ez nem lenne baj. Sajnos arról sem tud sokmillió ember, hogy ilyen létezhet! Ezért inkább elmondom, mi az, amit tudok, és amiről úgy érzem: az egész világnak tudnia kellene róla!

Tudom, hogy számára nincsenek spéci mesekönyvek! Ha lenne “érzékenyítő” könyve, akkor sem kerülne a kezébe. Talán itt-ott belefut azért egy-egy mesébe, de ebből a faluból mintha eltűntek volna a mesék: nem kértek mesefigurákat, sem akcióhősöket. Miért kérnének? Nem erről szól az életük… Többségüknek neveket írtam a karjára vagy kocsimárkákat festettem az arcára. BMW, Audi… 

Tudom azt is, hogy pár év, és mire 10-12 esztendős lánykává serdül, már javában szexuálisan aktív lesz. Nem azért, mert ezt akarja, hanem mert körülötte ez van! Ez a normál állapot! Ez a szokás, az elfogadott! És ki ne vágyódna az elfogadásra, mégha nem is hallotta soha ezt a szót… És ki merne – no meg: motiváció hiányában miért? – ellentmondani a családi tradíciónak, alternatíva nélkül? 

Tudom, hogy nem lesz szüksége az iskolai felvilágosításra, mert már mostanra is megkapta otthon. Nem a teljest, csak a mit-hova kell modult. Látja. Aki pechesebb, az érzi is! A szemléltető oktatás remekül működik minden családnál, a “kivel” és a “miért” azonban sajnos nem része a programnak. A jellemzően 7-8. osztályra időzített iskolai felvilágosítást jó eséllyel már terhesen hallgatja végig, már ha jár iskolába.

Tudom, ha Pesten élne, ha itt tanulna, esetleg látna alternatívát. A tanárától, a szomszédtól, a boltból. Vagy az osztályban talán még lenne, aki reggelente szendviccsel érkezik, esetleg ugyanaz az apukája mind a nyolc tanévben. Talán ismerne olyan gyereket, aki könyvet olvas, vagy legalább tévét néz. Hallaná, hogy vannak, akik másképp is tudnak beszélni, mint hogy minden második szavával a férfiasság magvait ültesse hallgatója fülébe. Na nem mintha a pesti iskolák erről lennének híresek, sőt! De még(!) van ilyen. Morzsányi. Azonban egy morzsától is előbújhat az igény, hogy belekóstoljon, hogy érezze az ízt: lehet másképp! Hogy többet akarjon, mint ami neki jutott! Itt azonban morzsák sem teremnek… 

Nézem szép vonásait, csillogó szemét. Elgondolkodom: ő vajon mivel érdemelte ki, hogy oda született, ahova? Mitől lesz az ő hibája, hogy nem kap valódi támogatást, segítséget, hogy őt nem illeti meg a jog, hogy többet akarhasson, mint amennyit osztottak neki? Miért az ő hibája, hogy nem tud mit kezdeni a rendszer egyetlen válaszával, hogy mert ő cigány? Mert tény, ő történetesen az! Hozzáteszem: a faluban nem mindenki cigány, a sorsuk és a lehetőségeik azonban arrafelé semmiben sem különböznek! A “magyar” esetleg nyer két évet, mielőtt anyává teszik, ez a maximum!

Hogyan is akarhatna egyáltalán a rendszer bármi más választ adni, ha azt sem érti meg évtizedek alatt, hogy ezeknek a gyerekeknek annyi fény sem jut az élet napos oldalából, hogy a megkérdőjelezés egyáltalán felmerüljön bennük? Ott, ahol a tejbegríz a vacsora, ha éppen van, ott nem álmodoznak sült csirkéről, mert a létezését sem tudják, örülnek, hogy van valami! 

Megszületnek, megszülnek, vannak, elmúlnak! Viszonylag fiatalon, idős ember alig akadt a faluban. Igaz, a középkorúak arca és tekintete pótolta a vének hiányát: az ötvenes generáció sem sokkal nézett ki többnek hetvennél!

Nem tudom, mi a megoldás. Hiszen tény: segíteni csak annak lehet, aki akar, aki hagyja – ők meg azt sem fogják fel, hogy szükségük lenne rá!

Nem tudom, mi a megoldás! De hiszem, hogy nem vagyok egyedül, aki bármit megtenne, hogy változzon valami, vagy legalább felhívjam a  köz szíves figyelmét: ők is emberek! Akkor is, ha a hirtelen érkező emberi szóval nincs mit kezdjenek, és ennek néha érdekesen adnak hangot!

Nem tudom, mi a megoldás, de nem gondolom, hogy elhiszi majd bármelyik gyermek, hogy eljön majd a királyfi, vagy ha szorgosan dolgozik majd, mint Hamupipőke, akkor teljesül az álma – miközben az ő meséjük arról szól, hogy “gyere nyaljam ki a …” vagy hogy “csókoljam meg a kis…” – bár ezek a mesék kétségkívül gyakrabban válnak valóra feléjük! 

Álmok… Vágyak… Egy felmérés során egy hasonló helységben – van pár, mint jeleztem – az egyik fiúcska elmesélte a vágyát: be kéne jutni egyszer a strandra, a városba! Az tényleg csudajó lehetne… 

Persze, tudom: nehéz velük! Hangosak, szemtelenek, és teljesen más értékrend szerint működnek. De talán előbb a meséket kéne elvinni hozzájuk, aztán az elvárásokat! És kezdetnek az sem lenne hülyeség, ha megismertetnék velük: lehet másképp élni, mint 12-14 évesen szülőnek lenni.

A sokmilliós támogatásoknak induló segítségből számukra odavetett alamizsnák, levetett ruhák és szépen csengő, hazúg szólamok helyett talán a rendszernek kellene felfedezni, hogy igen, ők is élő emberek, akik ennél többre hivatottak! Mert amíg csak nyűgnek és pénznyerési lehetőségnek tekintik őket, amíg csak problémák és statisztikai adatok mindenki szemében, addig nem fogják elhinni senkinek, hogy másképp is lehet élni, mint ösztönlényként tengődve várni, hogy lesz-e holnap.

Gyerekek, akiket anya szült, akik nem tudták, hova, milyen körülmények közé érkeznek! Minden gyermek tisztának és ártatlannak születik, de nem mindegy, milyen felnőtteket láthat maga körül, mit tanulhat tőlük, mivé formálják apró kis életét…  

Egy kislány, akinek a nevét se tudom, de akivel egy pillanatra elhitettem: ő is csak egy gyermek a sok közül. Csakhogy azután én eljöttem, ő meg ott maradt – és semmi nem változott! Nincs ez így jól… Persze, nem menthetem meg sorsától még őt sem, nemhogy minden sorstársát! De talán nem is kellene egyszerre az egész falut megmenteni, elég lenne mindig csak egy gyereknek megmutatni: lehet másképp élni – és ő nincs egyedül!

És most jó lenne hozzátenni, hogy “itt a vége, fuss el véle” – csak hát: előbb el kéne juttatni hozzájuk a meséket, hogy értsék, ez mit jelent! Hogy egyszer ők is érezzék: itt a vége! – és a saját meséjükkel fussanak el végre. Mert ez mindenkinek jár!

Azt mondják: itt márpedig jogállam, és sajtószabadság van! És én nagyon szeretnék hinni  ebben, ahogy abban is, hogy egy demokratikusan az ország élére megválasztott csapat nem hazudhat egy ilyen fontos dologban! Mondjuk, másban sem! Csak… – valahogy én mást tapasztalok!

Van-e szabad sajtó ott, ahol a közszolgálat sokmillió (adó)forintból fenntartott intézményei által közölt hírek szerint mintha meg sem történtek volna olyan dolgok, amelyeknek akár saját magam is részes voltam?

Ha a közszolgálat tudósításából tájékozódik valaki, akkor péntek este hétkor még nem tudhatta meg, hogy ezrek vonultak az utcára, hogy kiálljanak az Index mellett és/vagy a sajtó szabadságáért. Nem tudhatta meg, hogy két becsületbeli pert vesztett az az ember, akivel épp szerződést újít az állam. Vagy mit vett aznap – és egyáltalán kicsoda? – Mészáros Lőrinc. És még sok mást sem… Ellenben pontos képet kaphatott arról, hogy ránézésre kissé elpocakosodott miniszterelnökünk – hála a katonaságnak és az edzőtáboroknak – olyan jó formában van, hogy meg sem kottyan neki egy pár napos tanácskozás és a hátán is elvisz néhány libernyákot! Hogy ez a kifejezés kinek szólt és egyáltalán kiket takar pontosan? Nos, ez nem derült ki, ahogy az sem, hogy Karácsony Gergely mit gondol saját munkájának „tutyi-mutyi, hazug” minősítéséről. Ő ugyanis – bár a főváros polgármestere – a közszolgálatban nem kap szót. Pontosabban ő sem, merthogy közszolgálati csatornára ellenzéki politikus nem kerülhet be élőben. Legfeljebb vágva, és örüljön, hogy egyelőre még nem négyfelé!

Igaz, a kormány tagjai se nagyon kommunikálnak az ellenzéki média jelenlegi maradékában, noha nem csak híveiknek, hanem egy egész országnak a vezetése lenne feladatuk. Csakhogy az ellenzéki meghívásokra nem jelennek meg, a saját sajtótájékoztatóikra pedig nem hívják meg azokat, akik esetleg kínosat kérdeznének… Vagy bármit megkérdőjeleznének!

Így aztán akadoznak a hírek: országos rádió már nincs is olyan, amely ne az MTI által fémjelzett „fentről jóváhagyott” egyenhíreket sugározná frekvenciáján. Igaz, a fővárosban is talán csak a Klubrádió ad mást.Televízióban vidéken a közszolgálati csatornákon kívül a TV2 és az RTL jut el a háztartásokba, előbbi már beállt a sorba, utóbbit próbálják ellehetetleníteni, de még állja a sarat… Nyomtatott médiából lassan csak a helyi lapokat olvassák – megyétől függetlenül ugyanazzal a tartalommal. Aki nem megy az Interneten utána a híreknek, annak esélye sem lesz, hogy képet kapjon a valóságról.

Ez lenne a sajtószabadság?

Tény: én még leírhatom, amit gondolok dolgokról! Kirakhatom a Facebookra vagy a saját weboldalamra akár! Sőt, eddig kirakhattam a blogomra is, ami hajdanán a Népszabadság oldalán “lakott”, mostanában pedig az Index adott neki teret. Éltem is vele, így egy-egy irományom – ha az ügyeletes szerkesztőnek elnyerte a tetszését (sajnos: többnyire inkább a várható vita által generált kattintások és nem a tartalma miatt) – akár az index.hu címoldalára is kikerülhetett, ami öt-tízezer, de néha akár húsz-huszonötezer olvasóhoz is eljutott ezáltal. De ez már a múlt…

Marad a saját weboldalam és a közösségi portálon az ismerőseim – ami megtisztelő, és próbálok cserébe nem az agyukra menni, és legfeljebb egyszer osztok meg mindent. De még ha fizetett hirdetéssel próbálnám népszerűsíteni “firkáimat”, akkor is nehezen jutna el két-háromszáznál több olvasóhoz. Ráadásul ők sem feltétlenül merik megosztani, „lájkolni-kommentelni” írásaimat, mert megláthatja a főnök, ami akár az állásába is kerülhet!

Nos, jelen állás szerint ilyen a sajtószabadság magyaros módra! Elhallgatott, meghamisított hírekkel, bedarált vagy felszámolt szerkesztőségekkel, állástalan újságírókkal, semmibe belekiabált véleményekkel, fű alatt olvasott blogokkal…

„Eltakarom – de be nem fogom!” – hirdette a maszkom a pénteki tüntetésen. Én azért – vagy inkább: „csakazértis” – írok tovább! Hogy kinek és miért, azt néha magam sem tudom. A saját oldalamon bárki megtalál, egyelőre ott még nem szabhat neki gátat senki. Legalábbis: ma még nem… 

Talán majd egyszer lesz itt egy ország, ahol lehet egy blog, ahol még én is elférek! És a sajtószabadság is. Ha még emlékszünk majd rá…

Addig is: https://mammypress.hu/

Pénz számolva, asszony verve jó – gondolhatta, amikor mindenki ordibált: verik a képviselőnőt! A csalással, törvénytelenséggel való szembesítés is csak sunyi mosolyra volt elég…
Pont az (amúgy sem létező) Alkotmány vetne gátat királyságának, ha ő éppen ezt akarná?!? 

Rabszolgák vagyunk, hiszen bárki kénye kedve szerint dönthet sorsunkról, és mi nem tudunk, talán nem is akarunk ellent mondani! Nem azért, mert jó, hanem mert féltjük azt, ami van, és inkább hagyjuk, hogy megtörténjenek a dolgok – így legalább van kire mutogatni is, mondhatjuk, hogy nem a mi hibánk…

Rabszolgák vagyunk, akiknek megszabják, mikor hol a helye, mit tehet és mit nem… Mit tanulhat és mit nem… Mikor szülhet és mikor nem… Mikor pihenhet meg és mikor kell kihajtsa a belét is… Mikor és hol hajthatod álomra a fejed, és mennyiért…

400 óra – nem a világ… Plusz 10 hét az 52 mellé! Nem is olyan sok talán! Igaz, a kifizetésére nincs garancia, ahogy arra sem, hogy a munkáltató 3 év múlva még egyáltalán létezik… Pláne, ugyanazon az adószámon… Hogy túlhajtod magad, és pénz helyett csak a rothadó egészségügy karjai várnak rád? Így jártál… Hat napos munkaheted mellett még szabad (néha) a vasárnap, hogy templomba menj egy imára – néha tényleg többet gyógyít, mintha a körzeti dokidhoz mennél… Ellent mondani meg úgy sem fogsz, mert kell a meló!

Rabszolgák vagyunk! Így van ez sokfelé a világban – ettől még nem lennénk különlegesek! De csak néhány országban történik mindez úgy, hogy valaki felkel, és ha úgy tartja kedve, hoz egy törvényt, bármiről! Vagy bármiről is! Nem számít, megvalósítható-e, nem számít, milyen következményei lesznek, kit érdekel?!? Ő így döntött, ez lesz – és pont!

És majd jönnek az „emberei” és megszavazzák, megszerkesztik, kihirdetik, hogy épp mi Az Akarat…

Egy országban, ahol a miniszterelnöktől 5 méterre megrángatnak egy ellenzéki képviselőnőt, ahol nem számít törvény. házszabály, ha egyszer véghez kell vinni az akaratot – nincs ellenszer!

Mehetsz feljelentést tenni Polt Péter ügyészségére, követelheted, hogy Pintér rendőrsége folytasson vizsgálatot vagy a közmédia tegyen nyilvánossá nyilvánvaló, közérdekű dolgokat – de ez egy ilyen ország: itt ez csak egy mosolyra elég… Esetleg egy csokira Kövértől, egy Boldog karácsonyt beszólásra Orbántól… Az embereik eközben áhítatosan védik a rendszert – nem feltétlenül azért, mert hisznek benne, de saját érdekükben mindenképp. 

De ne gondoljátok, hogy ők nem rabszolgák, csak mert ostor van a kezükben, és kedvükre suhintgathatnak vele: nagyon jól tudják, hogy ők is csak addig számítanak, amíg egyetértően bólogatnak! Amíg minden pillanatban kiállnak gazdájukért! Amíg minden mozdulatuk őt szolgálja…

Rabszolgák ők is… De egy rabszolgának sem ad felmentést, hogy „parancsra tettem”! Márpedig eddig minden rendszernek vége szakadt egyszer!

Bevallom, nehezemre esik ez a megszólítás, mert azt gondolom: ön méltatlan erre a címre – de én úgy tanultam, hogy az ország első emberének ez akkor is jár, ha nekem nem szimpatikus, vagy ha arra érdemtelen! A választók döntését illik tisztelni, még akkor is, ha meglehetősen tisztességtelen módon lett megkérdezve véleményük…

Úgy tudom, szeret velünk (jó, nem velünk, hanem a híveivel) konzultálni, most azonban élnék én is a lehetőséggel…

Harminc éve figyelem, hogy ön mennyire érdemtelen mindarra, amit elért, így különösen vicces, hogy erre a harminc évre hivatkozva hárít most vádakat, meglehetősen pökhendi stílusban. Mindegy, a stílusát nem minősítem – azt mondják a régi bölcsek: az maga az ember! Ön dönt róla… Sokkal fontosabbnak tartom, hogy egy kicsit gondoljunk vissza erre a harminc évre , ha már így emlegette, de a kerek évforduló kapcsán is ildomos egy megemlékezés!

Harminc év! Kis nyikhajok voltunk, Ön is, én is… De mindkettőnket olyan helyzetbe hozott a sors, hogy lehetőségünk nyílt a korosztályunkhoz képest más szemmel látni a világot. Engem egy családi dráma röpített ki a Nagybetűs Életbe – önt Soros György repítette Oxfordba, hogy tágítsa világnézetét egy jobb jövő érdekében. Igen, az a Soros György, akit ma magával az ördöggel azonosít… A végeredményt nézve – hogy az ő érdeme az ön mai pozíciója – talán még egyet is értünk! Akkori fejjel irigylésre méltó helyzete volt, mára azt gondolom: én nyertem! De mindez nem érdekes…

Az azonban igen, hogy helyzetének köszönhetően lassan harminc éve, hogy elmondhatott egy beszédet, amely egyszeribe ismertté tette önt az országban. Egykor Nagy Imre újratemetését egy hatóság által szétvert tüntetés előzte meg harminc évvel ezelőtt, és a rendszerváltáskor azt gondoltuk: ez többet nem fordulhat elő! Ma már tudjuk, hogy ez nem így van! A most októbertől életbe lépett gyülekezési törvény például lepipálja az akkorit – de ne szaladjunk ennyire előre: az ominózus temetésnél tartottunk. Amelynek dátumát a “megbékélés napjának” szánták – így vicces, hogy ön, az ország elsőszámú megosztója pont ott “debütált”! Na, de lépjünk tovább… Illetve még egy szóra talán érdemes itt elidőzni: a temetésen sorra felszólaltak a harcostársak, a túlélők. Hogy ön mit keresett közöttük azt nem tudom, de azt igen, hogy fennhangon követelte a szovjet csapatok kivonását! Ami nem csak azért vicces, mert most oly édes kapcsolatot ápol Putyinnal, és gyakorlatilag pénzügyileg és energetikailag is újra a fennhatóságuk alá kerültünk – hanem azért is, mert követelésekor az erről szóló megállapodás már rég alá volt írva! Mégis a köztudatba úgy került be, mintha az ön érdeme lenne… A „Nagy Rendszerváltó, aki kiűzte a szovjeteket”! Azt nem tudom, hogy ez volt-e az első hazugsága, de az első volt, ami az ország életét is befolyásolta! Miket is beszélek, hiszen ön sosem hazudott…

Akkoriban ezzel nem foglalkoztak az emberek, mert hát kit érdekel, ki zavarta el őket – a lényeg, hogy szabadok vagyunk! Nem igaz?!? Nos, néhányan azok lettek! Egyetlen kollégiumi szoba biztosan a teljes szabadságot élvezte: azt csinálhattak, amit csak akartak! Meg is lett az eredménye: a kollégiumi szobából egyenesen a nagypolitikába kerülve nem csak meglehetősen jó módba kerültek, de képesek voltak „kitermelni” az ország főméltóságait is! Persze, kezdettől ön volt A Vezér, de azért a többiek is ott vannak máig a tűz közelében! Már aki nem mondott még ellent, mert az repült… De ez legyen az ő bajuk!

Engem – és még néhány milliónyi embert – sokkal jobban érdekelnek az elmúlt harminc év megkopott emlékei Például az, mikor meglehetősen kritikusan bírálta az első szabadon választott kormányt vagy épp az egyházat! Cinikus, de azóta szállóigévé vált beköpései, megnyilvánulásai már akkor kiverték sokaknál a biztosítékot! Igaz, a népszerűségét is növelte legalább ennyivel, mert sokan azt gondolták: bátorságból fakad! Pedig csak az értékrendjét – és a már emlegetett stílusát – tükrözte! És persze akkoriban is csak a nyilvánosság előtt bírált – még ügyelve a látszatra –, a háttérben azonban remekül elmutyizgattak az MDF-esekkel, amíg megkaparintották a székházakat, létrehozták a megfelelő törvényeket, hogy ÁFA-mentes lehessen sok pénzhez jutni, majd eltüntethessék az így nyerészkedett javakat a semmibe! Olyan cégekbe, amelyekről ma sem sokat tudni, azon kívül, hogy eleinte testvérek, rokonok, barátok kezében volt, aztán magának a Láthatatlan Embernek tulajdonába kerültek… Kaya Ibrahimra és Josip Totra talán még emlékeznek az emberek – hogy a mai házelnök tesója is érintve volt, arra már lassan senki! Hiába: harminc év nagy idő… Elszáll, mint az Ezüsthajó a szélben, a mostanra felépült országimázs pedig méltó emléket állít ennek az időszaknak! Hogy milliók (milliárdok) repültek vele? Nincs itt semmi látnivaló! 

Pedig már akkor tudni lehetett, hogy hova fog vezetni mindez – vagy inkább: hova fog minket vezetni ön! Csak az emberek többségét megszédítette a szabadság – és a fagyasztóládádák, mobiltelefonok, nyugati autók – illata… Aki azonban figyelt, az láthatta, hogy már a Postabank macija sem véletlenül borult fel, és hogy már akkoriban is könnyen lakat kerülhetett a szókimondó lapok szerkesztőségére, hogy csak a Kurirt említsem! Lám, minden prognosztizálható volt, ha akkor figyeltek volna az emberek, ma még talán lenne Népszabadság, Magyar Nemzet, s a többi… Ahogy az akkori ex-támogató Princz Gábor sorsa intő példa volt a többieknek, csak a közel harminc év alatt Simicska majdnem elfelejtette…

De ilyenekre az emberek többsége nem figyelt, mert mindenki próbált megélni és/vagy túlélni, vagy legalább felépíteni önmagát. Ebbe az önös érdekbe nehezen fért bele, hogy aggódjanak az országért! “Mindegyik lop” – tehát nem kell velük foglalkozni! És tényleg… Nem helyes, de valahol érthető: negyven év diktatúra után a szabadságot is tanulni kellett. Mi voltunk a károgó vészmadarak, akik néha szóvá tettünk dolgokat. Tehettük, mert itt sajtó- és szólásszabadság van, vagy mifene! Igaz, eddig öt vagyonvizsgálaton estem túl, bár vagyonom sosem volt. Nem hosszabbították meg a lejárt útlevelemet, pedig hivatalosan nem lett bevonva. És amikor Marosvásárhelyről importált férjem állampolgárságát intéztük volna, lazán a képünkbe vágta az ön ügyintézője, hogy kicsi a lakás hozzá, vigyen ő engem a kölykeimmel… Igen, akkor még nem kellett a szavazata! Most épp más idők járnak!

De nem akarom a személyes dolgaimat belekeverni, mert az érdekel a legkevésbé! Sokkal jobban zavar, hogy amíg én harminc év alatt felneveltem négy gyereket, addig ön harminc év alatt lerombolta az országot és kisajátította annak minden forrását! És most azon aggódhatok, hogy melyik a rosszabb: ha az én gyerekeim is sokezer kilométerre lesznek tőlem, vagy ha itt maradnak?!? Hogy ez is személyes? Lehet… De van közel egymillió anyatársam, nagymamatársam, akinek ez már nem kérdés… És még vagyunk páran, akikre ez vár!

Tudom, önt – és embereit – nem zavarja, hogy ez egy élhetetlen ország lett! Mindegy az oktatás helyzete, hiszen gyermekeiknek nem a közoktatásban kell megtanulnia írni, olvasni, vagy épp szakmát szerezni. Nem okoz problémát, hogy várólistán jussanak be vizsgálatra, műtétre, vagy hogy bevigyék az ehhez szükséges gyógyszert, kötszert, ápoló személyzetet magukkal… Nem okoz problémát, hogy elhelyezkedjenek, mert bár nincs lassan munkaerő, de a munkáltatók egyszerűen képtelenek megfizetni a dolgozóikat. Nem okoz problémát, hogy látszatintézkedések közepette nincsenek végiggondolva a következmények. Hogy nincs jogbiztonság, mert bármelyik törvény megváltozhat, akár tegnapra is. Hogy nincs olyan pozitívum, amely az ön intézkedése alatt jöhetett létre, és ne lenne mellette egy baromi nagy “de”, amely az egészet megsemmisíti!

És legfőképp: nem zavarja – sőt! a legnagyobb élvezettel mártózik meg benne – hogy emberek, barátok, családtagok, szülők és gyerekeik fordulnak egymás ellen, mert ön folyamatosan hergeli őket! Híveit pozitívan, ellenfeleit (miket is beszélek: ellenségeit! Mert az ellenfél sportszerű küzdelemben van, de ez focimániája ellenére is ismeretlen fogalom az ön számára) mindennek lehordva.

Mindez az elmúlt harminc év teljesítménye… Bárhogy is erőltetem a memóriám: luxus magángép ott az elején nem szerepelt benne! A székházbotrány előtt a jómódú is erős kifejezés lehetett volna… „Én ilyen kivénhedt, öreg szakkollégista vagyok, nincs funkcióm, ilyen hivatalos.” – jellemezte még akkoriban (1988 áprilisában) ön önmagát, amikor még majdnem dolgozott is egy kicsit a Mezőgazdasági Minisztériumban, de inkább egy Soros ösztöndíjat választott a munka helyett… (Milyen érdekes: ezen a beszélgetésen még a Századvégért aggódott akkoriban… Tudja, amelyik bírálni merészelt, és ezért megszűnt talán két nappal azután, hogy ön az EU Parlamentjében azt mondta: sohasem vetemednének arra, hogy elhallgattassák azokat, aki nem értenek önökkel egyet!)

A székházbotrányt követő megnyilvánulásai mindenesetre már prognosztizálták: ebben a pártban mindegy, hogy mi történik: ön marad! Hogy önnek egy harmadosztályú focimeccs is fontosabb volt mindig, mint az ország érdeke – az azonban nyílt titok volt eddig is.

Nem szeretek más zsebében turkálni – még akkor sem, ha az enyémből is tettek át bele –, de azért érdekelne: hogyan lehet, hogy ön és barátai, családtagjai – bár a munkaerőpiac mindmáig leginkább nélkülözte önöket, és a szülői támogatás sem anyagiakban nyilvánult meg – mégis a semmiből tudták létrehozni, hogy mára minden számottevő megtakarítás nélkül olyan vagyoni helyzetük legyen, amelyben természetes dolog a luxus magángép… Vagy ez lenne a magyarázata, hogy ránézésre sokkal tehetősebb életvitele csak 742ezer Ft megtakarítást eredményezett? Persze tudom, ez bonyolult lehet nekem, mert én csak egy nő vagyok, a konyhában a helyem…

Ha valójában nincs is még harminc éve, hogy megteheti ezt a kis luxust, én azért megértem, hogy ezt mondta: ez az utolsó két ciklus nekünk is harminc évnek tűnik! Csak abban reménykedem, hogy az előző bebetonozott rendszer negyven évig bírta – egyszer az ön uralma is véget ér… (Kicsit azért aggaszt a hirtelen támadt török barátkozás, de még ön sem képes 150 évig uralkodni…)

Harmincnyolc ember szövetsége – akikből már jócskán morzsolódtak le – nem tarthat az idők végezetéig! Talán a hibák – amelyek részben a “stratégiai agy” távozásából, részben a hatalom adta megalomániájából erednek – vetnek véget ennek a harminc évnek… Talán újra jön egy kollégiumból 38 fiatal, aki tudja mit akar!

És az talán nem a hatalom és a pénz lesz, hanem az ország rendbetétele, és legalább harminc év rácsos jutalom azoknak, akik az elmúlt harminc évben tönkretették!

• Zavart mert azt gondoltam, akik túlélték, vagy akik szerettei odavesztek, azoknak minden ilyen megemlékezés letépi a sebet! Ami gyógyulni biztos nem fog, de enyhülhetne talán… mert az is kellene a túléléshez!
• Zavart, mert nem csak Auschwitzban pusztított az embertelenség! A munka- és haláltáborok a „győztes Szovjetunió” földjét is vérrel öntözték, de Recsk kőbányája sem szanatóriumként funkcionált… Hosszan lehetne sorolni, vagy akár megkérdezhetnénk: mit szól a kérdésről az apacsok vagy a navaho indiánok egy-egy leszármazottja… Miért csak ez a borzalom élvez ilyen kiemelt figyelmet?
• Zavart, mert mindenki csak a sárga csillagról beszélt! Voltak ottan más színek is… Hurcoltak oda cigányokat, homoszexuálisokat, bűnözőket is például. Hogy értük nem kár? És hol húzzuk meg a határt? És ki döntötte el, hogy ki milyen színű csillagra érdemes? És hogy az valóban „jár neki”, vagy csak a szomszédja épp igényt tartott a lakására?
• És zavart, mert minden alkalommal szembesített engem az emberiség bűnével! Engem, aki világ életemben gyűlöltem az erőszakot! Aki mélységesen elítél mindent, ami az embernek árt, és aki semmilyen párt, intézmény mellett még nem szólt, csak az ember, az emberiesség érdekében? Nem is éltem akkor még! Miért engem vádol?!?

A Saul fia című film egyik főszereplőjétől érkezett egy válasz… Röhrig Géza – Saul megformálója – így nyilatkozott:

Optimizmusra semmi okunk, a gépezet tovább működik, csak rafináltabban. Auschwitzot nem az akkori szélsőjobb csinálta, hanem azok, akik a Nagykörúton nyugodtan sétáltatták a kutyájukat, miközben sárga csillagos embereket tereltek a gettóba. Konszolidált polgári életet élő emberek, köztük ügyvédek, orvosok semmilyen szolidaritást nem mutattak fel, inkább behúzták az ablakaikon a függönyöket. Nem azoktól kell a legjobban tartani, akik ma ócska, helyesírási hibáktól hemzsegő uszító kommenteket írnak a site-okon, hanem attól a hallgatag többségtől, amelyik szemet huny. Azoktól a járókelőktől, akik akkor nem voltak szolidárisak a zsidókkal; mint ahogy ma nem azok például a cigányokkal vagy a menekültekkel.

És amikor azt olvasom, hallgatom a hírekben, hogy ezrek kerülnek utcára, mert becsődölt a hitelük, hogy sorsukra váró embereket éheztetnek a tranzitzónában, és akinek odavetnek valamit, az nem oszthatja meg szeretteivel… Amikor hallgatom, hogy nyilatkoznak a kormány emberei azokról, akik egyáltalán még gondolkodni mernek… Amikor szembesülök vele, hogy már nem csak az az ellenség, aki ellentmondani mer, de az is, aki nem elég hangosan ért egyet…  – akkor azt gondolom, hogy tévedtem: nem, nem volt elégszer az arcunkba nyomva mindaz a borzalom, ami akkor történt! Mert itt kísért a szele… Az a butaság, gonoszság, kegyetlenség, ami akkor ezt lehetővé tette, az most is itt él velünk, és egyre nagyobb teret hódít magának!

És úgy tűnik, ma sincs, aki szót emelne ellene, aki megállíthatná – mert mindenki csak lesüti a szemét és behúzza függönyét!

A történelem egy folyamat! Az iskolai tankönyv egy-egy mondata évtizedeket ölel akár magába. Nem úgy kezdődött, hogy egyszer csak megfújtak egy kürtöt, és másnap vonatra rakták a zsidókat, vagy elvitték az embereket a Gulagra! És naponta érzem, hogy ez az erősödő közöny, ez az elsöprő embertelenség, ez az elfojtott, de épp ezért robbanásra váró gyűlölködés épp történelmet ír!

És ez ellen csak mi tehetünk… 

Azt tudom, hogy már naponta futok bele olyan bejegyzésbe, hogy valamelyik barátom, ismerősöm műtétre várva arra kér, dobjak már egy kis vért a nevére! Amellett, hogy bárcsak segíthetnék, de sajnos nem adhatok, és hogy aggódva figyelem sorsukat (és eszembe jut, hogy az „öregség első jele, hogy esküvők helyett temetésekre hívnak”) szóval mindezek mellett a guta megüt ezektől a bejegyzésektől! Mert nem értem! Ez legalább működött! Jól! Kiválóan! Tudom, hiszen ez a rendszer adott új esélyt nekem is az életre!!! De nekem szerencsére még nem kellett a barátaimtól kérni: kaptam! Idegenektől! Mert szükségem volt rá – s talán mert még szükség volt rám!
Nem is az a bajom, hogy a barátaim segítséget kérnek – ez természetes -, de hova lett az a jól működő rendszer, amelynek sokezredmagammal az életemet köszönhetem?!?

És hol a határ??? Eleinte csak egy kis kaját kellett vinni a betegnek a befőtt mellé, aztán fájdalomcsillapítót, végül már minden gyógyszert, kötszert, és most már a vért is?!? Szikét még nem? Az orvost még nem? Vagy azt nem visszük, csak „vesszük”?

Értem én, hogy a kormány szerint csúcsra jár az egészségügy, és hogy az ellenzék szerint minden rossz, amit a kormány csinál – de amíg ők szájkaratéznak, addig szép csendben teljesen szétrohad a rendszer!

Pár napja a László kórház egyik „új” épületében éreztem, hogy mintha egy sikátorban járnék…

Tegnapelőtt éjjel ételt vittem a Tétényi úti kórházba… Egy lánynak, aki a balesetet szenvedett barátnőjére várt – akkor már 16 órája! 

Tegnap elment egy barát, aki talán eredményesebben harcolhatott volna a bajával, ha időben felismerik, és nem kezelik félre hónapokon át!

Ma még nem mozdultam ki… csak egy véradást kértek tőlem, és hogy segítsek a János kórházat megkeresni: ugyanmár hagy csinálják/csináljuk meg társadalmi munkában(!) az egyik betegteraszt, mert ocsmány, és nagyon nem így kellene kinéznie! De válaszra se méltatják a kezdeményezőt…

Nem tudom, a politikusok mit csinálnak – én naponta szembesülök azzal, hogy itt sokkal nagyobb a baj, mint azt gondolják, pedig szerintem nincs épeszű ember, aki a magyar egészségügyet jónak látja!

Mi kell még ahhoz, hogy felébredjen valaki? Hány embernek kell még szenvednie, meghalnia ahhoz, hogy valaki egy picit is akarja a változást?!? És ezek jellemzően nem is pénzről szólnak! De életekről…

És ha épp beteg vagy, nem tudsz perkálni, ha csak annyi pénzed van, hogy közkórházba menj (akkor annyit is érsz) – inkább: dögölj meg, Kedvesem!

Utóirat: a bejegyzés előtt kezet mostam! Utána is fogok! De nem hiszem, hogy ennyi lenne a megoldás…

…a nemzetpolitikában „középre és lefelé” kell célozni, tapasztalta szerint a magasan képzett értelmiségi rétegek megtalálják a maguk útját magyarként a Kárpát-medencében. Az alsóbb és középszintű csoportokat ugyanakkor olyan nemzetpolitikával kell segíti, amely szerint magyarnak lenni felemelő érzés, sőt kifizetődő is. „A következő évek egyik nagy eredménye lesz, hogy a magyarok azt fogják tapasztalni: szélesebb fejlődési, foglalkoztatási, jövedelmi, iskoláztatási lehetőségekkel rendelkeznek, mint korábban” – jelentette ki a miniszterelnök.

Nemes gondolatok! Voltak mostanában ennél szebbek is, hiszen áprilisban Választások voltak, kellettek a voksok. Érthető. 

Csak egy kérdésem van: hol van ez a támogatás, ez a „veletek vagyunk”, a „részünk vagytok” akkor, mikor épp nem csak hangzatos szavakra, látványintézkedésekre, pénzmosást támogató beruházásokra van szükség, hanem arra, hogy kiálljanak az emberekért?

Jogerősen öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélte a román legfelsőbb bíróság a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) terrorizmussal vádolt székelyföldi tagjait, Beke Istvánt, a HVIM kézdivásárhelyi elnökét és Szőcs Zoltánt, a HVIM erdélyi szervezetének vezetőjét – írja az Origo.

Ennyi. Ez volt a „hivatalos” MTI hír!

Hol volt a Magyar Állam, a magyar diplomácia, amikor kihirdették például a „két magyar terrorista” ítéletét? Vagy amikor az emberek utcára vonultak, hogy tiltakozzanak ellene? Csak nem a Ferencváros – Belgium elődöntőjére készültek?

Ja – hogy ezek az emberek és a barátaik elég jól láthatóan nem a Fideszre szavaztak volna, hanem kicsit jobbra, és akkor már nem számítanak?

Nincs több kérdésem…

Hatvannégyvármegyések… Tényleg: akkor ki a fenét érdekelnének? Az az apróság, hogy általában a magyarság megfélemlítését szolgálja ez az egész cirkusz – ne zavarjon senkit! Legkevésbé azokat, akik az összetartozásunkat hirdetik! Se az, hogy elvben alapvető emberi jogunk megválasztani nézeteinket. Nekem se feltétlenül „szimpi” nézetek, de nem is tisztem megítélni őket: két emberről beszélünk ugyanis! Két életről! Ez nem pártpolitika!

Azért ma este, ha a Parlament felé járok, megnézem, ott virít-e még a székely zászló, hogy láthassa mindenki: „veletek vagyunk”! 

Nem védem a cigányokat! Már csak azért sem, mert számomra ennek a mondatnak nincs jelentése: nekem minden ember EMBER, amíg meg nem győz az ellenkezőjéről, és minden más – nemzetiség, vallás, társadalmi vagy bármilyen más státusz – csak ezután létezhet, de magát az embert nem ez határozza meg, hanem a tettei, gondolatai! Nekem…

Hogy a politika épp kit állít be ellenségnek, és ki ellen uszít – az pláne nem érdekel! De a többségnek ez lesz a meghatározó…

Van, hogy nyíltan megmondják, ki az “ellenség”! Most épp a „migránsok”. Itt. Utálni kell őket, elutasítani, megtagadni létük jogát. Félni tőlük! Már csak azért is, mert aki fél, az jól manipulálható! Aki harmóniában él, az hajlamos gondolkodni – és az ebben az érában nem kívánatos!

De nem csak ilyen nyíltan lehet támadni! Remek eszköz az uszításra a pozitív diszkrimináció! Amikor egy kisebbséget – legyen az cigány, vagy muszlim, vagy homoszexuális, vagy sárgaszemű, mindegy, mi a szempont – látványosan támogatnak. Olyan dolgokkal, ami a többség számára is fontos lenne, de nem kapja meg, mert ő nem része a kisebbségnek. Mint például a határon túliak beiskolázási támogatása! Nem nagy összeg – húszezer forint volt – és igen, egy gesztus is lehetne, amely azt üzeni: “hozzánk tartoztok, segítünk”, vagy hogy “ragaszkodj a magyar oktatáshoz, bárhol is élsz”… Persze: ez csak kifelé volt üzenet. Mindenki elégedett volt azzal, hogy az emberek többségéhez nem ez jutott el, hanem hogy “ők bezzeg miért kaphatnak, mi miért nem?” – és máris ugrásszerűen nőtt a “tökömtelearománokkal” kezdetű mondatok száma!

Nem is mondanék most nagy szavakat arról, hogy egyenlőek vagyunk, hogy nem mi határozzuk meg, hova születünk, hogy végül ugyanott kötünk ki úgyis… csak kérdeznék – és nem nekem kell válaszolni, csak magunknak! Úgy – belülre!

• Segítségre van szükséged. Kit veszel fel dolgozni? A kiéhezett, rongyos ruhájú jelentkezőt, mert neki kellene a legjobban a munka?
• Nincs pénzed. Ételed. Ruhád. Otthonod. Adókártyád. Melyikért fogsz leghamarabb mindent elkövetni? És ha nem az adókártyát: hogy fognak neked egy fillért is kifizetni?
• Mennyi ideig kell rimánkodj a sofőrnek, hogy felengedjen a buszra, ha szezonális munkát találsz és dolgozni mennél egy tanyáról? (Igen, elvisznek ingyen is akár a munkáltatók – ha már tudnak rólad…)
• Tízen vagytok egy munkahelyen. Négyen cigányok. Van köztük egy nagyszájú, hőbörgő. Mennyit kell teljesíteni a másik háromnak, hogy ne vele azonosítsák? Miért nem zavar senkit az a nem cigány származású tolvaj, aki csendesebb ugyan, de végiglopta az öltözőszekrényeket? Vagy a munkáltató, aki esetleg feketén foglalkoztatja mind a tíz ember, meglopva ezzel az egész országot?
• Tudod vagy sem: egy egész rendszer dolgozik azon, hogy te egy legyél a sok közül. Tömeg, és nem Valaki. És van, aki be se kerülhet a rendszerbe. Mert hajléktalan. Mert cigány. Mert féllábú. Mert tökmindegymiért! Akadnak szerencsés fordulatok, de nem ez a jellemző. Szerinted hogy könnyebb elviselni ezt: tiszta fejjel, vagy az alkohol (drog) rózsaszínű ködjén keresztül? Ami nem megoldás, de egy pillanatra kikapcsol – és ezeknek az embereknek csak ezek a pillanatok adnak oldást. Tényleg azt gondolod, hogy simán lemondanak róla, és ezzel megoldódik minden problémájuk?

Kérdésem sok lenne még… de aki érti, miért tettem (tetettem) fel őket, annak ennyi is elég! Aki meg csak szeretne egy jót hőbörögni, annak oly’mindegy, mit mondok!

Van, aki ettől többnek, jobbnak érzi magát! A közösségi portálon is nagy sikere van az ilyen „az embereknek csak 3-4%-a tudja megoldani” címkéjű, de különösebb gondolkodást nem igénylő feladatoknak. A Győzikés-Valóvilágos műsorok is erről szólnak: hogy gondolkodás nélkül is okosabbnak érezhesd magad és érd be ennyivel!

Hajrá…

Utóirat: Gondolataim rögzítését egy beszélgetés indította el, mely szerint a képen látható nyomor hazugság, és bárkinek lehet lehetősége… Nos, nem tudom, hogy a kép mikor és hol készült – de meglehetősen sok embert láttam hasonló helyzetben! És a szemem ritkán hazudik… – legfeljebb az agyam számára marad felfoghatatlan, amit lát!

Azóta eltelt közel fél évszázad – és én szerencsére csak hírből, méghozzá jellemzően jó hírből ismertem a helyet, nem kellett arra járjak. Egészen tegnapig…

Hogy itt nem történt annyi felújítás, mint a szomszédban – ez már messziről kiabált! A lepusztult gyártelepre emlékeztető sorompót a rozsda tartotta össze, így nem zuhant rám. Hogy hangulatában a két intézmény között ennek megfelelően legalább ötven évet időutazhatunk – az egy dolog! Kicsit úgy éreztem: ha emlékeznék, melyik épületben vendégeskedtem egykor – még megtalálnám ottlétem nyomait!

De ami igazán zavart, az az a fajta lepusztultság volt, ami nem igényel milliárdos beruházásokat, csupán törődést és némi aprót!

Persze, lehet, hogy csak én vagyok túl finnyás… vagy hisztis… vagy mittudoménmi!  Nem demagógság, nem sajnálom a stadionok épülését, nem az zavar, hogy az FTC ki lett „rittyentve”, de…:

Tényleg normális dolog, hogy az – egyébként szakmailag jónevű – Infektológiai osztály (ami egy „fertőző kórházban”, ahogy a Lászlót emlegetik, az egyik legfontosabb) így néz ki?!? Tényleg ide kell befeküdni, ha benyal valaki egy fertőzést – cserébe a havonta levont nem kevés járulékokért? Tényleg ide kell bemenni az orvosaiknak, nővéreinknek – miközben fejükre olvassák, hogy miért akarnak külföldre menni???

Ez így rendben van?!?

Mert akkor lehet, hogy elkaptam valami képfertőzést – én ugyanis ránézek, és elfog a hányinger!

Utóirat: ezek nem a „legdurvább képek”, sőt! Épp csak nem szerettem volna se bajba keverni, se bajba kerülni!