A koromról beszélgettem minap egy barátommal – no persze, nem, nem a kéménybeli korom, hanem az éveim száma kapták a főszerepet! Hivatalosan akad belőlük jónéhány, mi tagadás: garantáltan a B oldal dalait játszom. Mégis: ez nem ilyen egyszerű…

Amikor gyermek voltam, egy felnőtt bölcsességével felvértezve kellett szembenézzek a világ dolgaival. Talán tíz éves lehettem, mégis egy harmincas nő feladatait láttam el: a suli mellett dolgoztam, főztem, takarítottam, neveltem két gyereket… 

Aztán kirepültem ebből, de mire zsenge ifjúként bontogathattam volna szárnyaimat, már külsőre is úgy néztem ki, mint egy harmincas – az élet kihívásaitól azonban inkább hatvannak éreztem magamat!

Most itt ülök, őszülő nagymamaként… Nézem a lehullott avart, amely szinte világítva sárgállik az arcomba! És arról álmodozom: milyen jó lenne a cipőm orrával nagyokat rugdosni a zizegő levelek közé, hogy azok feltámadva még egy utolsót táncolhassanak a levegőben, mielőtt elnyeli őket a komposztálódás… 

És egyszerre csak felbukkan egy két év forma kisded, és hangos kacagással kísérve kezdi kergetni a csoszogásától felröppenő leveleket… 

Lehet, hogy most vagyok két éves? Esetleg Benjamin Button szerűen magam is fordítva élem különös életem?

Vagy csak: már nem fa vagyok, csupán csak a levele, mely az élet csoszogó lábaitól még jár egy utolsó táncot az elmúlás előtt?

Francba a felesleges kérdésekkel! Inkább: nézzük tovább a falevelek táncát!