Hogy a héten már megbüntettek – rendben! (Nem, nincs rendben, de mit tehetnék? Ez van!) De szerda éjjel ismét kiemelten bántak velem – mármint: kiemeltek a sorból! 

Igen, az én vétkem: nem ellenőriztem aznap reggel, hogy a bérelt autó kötelezője rendben van-e – mert ha így tettem volna, akkor láttam volna, hogy múlt héten lejárt! Helyszíni bírság – rendesek voltak, a legkisebbet kaptam – 5000 Ft!

Igaz, ennek leadminisztrálása bő fél órát vett igénybe, ami – mivel épp két címre is pizzát vittem volna – egy örökkévalóságnak tűnt számomra is, és azoknak is, akik pizza helyett – éjjel! – csak egy SMS-t kaptak, hogy a vacsorájukat a hatóság épp feltartóztatja… Tudom, örüljek, hogy nem le! Mert akár a rendszámot is levehették volna, hiszen kötelező nélkül nem mehetek forgalomba, márpedig 2-ig az én feladatom volt meggátolni az éjszakai baglyok éhhalálát!

Ki is vittem még pár címet, majd – mintha csak éreznék, hogy nem kéne mászkáljak az autóval – egyszer csak elfogytak. Hallgatott az applikáció, és én is… már attól féltem: elalszom a kocsiban! Kezdtek nagyon nyúlni a percek, mert szerdán csak éjfélig van a klub, ahol ilyenkor várakozni szoktam – ellenben minden eszközöm (kezdve az agyammal és a tabletemmel) a lemerülés szélén volt, nem tudtam rajta semmit csinálni.

Háromnegyed kettő! Na jó, ez egy ilyen este… A fáradtság hatványozottan kezdett rám törni, így úgy gondoltam: lassan, de biztosan elindulok haza!

1:58 – már az utolsó kanyarok felé járok… és felhangzik a tablet ismerős csipogása: irány vissza!

Nem állítom, hogy nem fejlesztettem ismét tovább a káromkodási szókincsemet, de ez van: ha menni kell, hát menni kell! A pizzás fiúk legalább ennyire örültek a helyzetnek (már mindent letakarítottak, kezdhették elölről!), de örültek, hogy egyáltalán volt még, aki kivigye…

Hát persze: ez a dolgom! Kifizettem és indultam is! Váltani akartam, de már a kassza is szinte kész volt – hát adtam nekik kiszámolt pénzt. Nem jeleztek nagy címletet, még maradt így is egy kis váltó.  Csakhogy a címre érkezve kiderült: mégiscsak nagy pénzük van! Éjjel fél 3 lévén már esélytelen volt, hogy váltassunk bárkivel, a környéken megszűntek az éjjel-nappalik… Visszavinni már nem tudnám a pizzát, ha nem fizetnek – és amúgy is az a cél, hogy az éhes ember jól lakjon! 

Így történt, hogy a pizzatáskában felejtett bírságomra teljesen apróban számoltak le éjjel 3/4 3-kor 4500 Ft-ot…

Hókuszpók?!? Ugyanmár! Rajtam nem fog ki… Holnap folytatódhat a játék és mese! 

Ha fáradt vagyok este: irány a rakpart, a hidak! Vagy a vár! Vagy a… A lehetőség temérdek, és a látvány mindig lenyűgöz! Az a tény, hogy nekem a “munkám”, hogy itt cikázhatok egyszerűen úgy hat rám, mint egy energiabomba! Leírhatatlan érzés, mikor a budai hegyek kanyargós útjairól átnézek Pestre – ahol ezernyi szétszórt aranygolyóként köszönnek vissza a város fényei!

Mindig csak játssz, sose dolgozz!
Ha boldog lehetsz: ne gondolkozz!

– dörmögi Hobo egyik kedvenc dalomban, és tényleg működik Konfuciusz tanítása:

Válassz olyan munkát, amit szeretsz és egy napot sem kell dolgoznod az életedben!

Nem is értem, az emberek miért nem veszik a fáradtságot, hogy megtalálják azt a tevékenységet, amit akár ingyen is szívesen csinálnának – és teszik azt munkájukká…

Ez a kép is munka közben készült – épp a Várnegyedbe vittem sushit!

Az esti Budapest varázsára nincsenek szavak, egyetlen hibája, hogy este kell hozzá legyen! Nappal a parkok érik el nálam ugyanezt a hatást: amikor rácsodálkozom arra a megunhatatlan pillanatra, ahogy a gyerekek csodálkoznak rá a világra! Érdekes: a tekintetünk mindig találkozik közben, és mindig visszamosolyognak… Talán tőlük is lenne mit tanulnunk, nem csak a régi bölcsektől!

A felnőttek – na igen, ők már nehezebb esetek! De azért néha tőlük is sikerül egy-egy mosolyt kicsikarni, ha spontán nem, akkor esetleg valami kis bugyuta poénnal… Például amikor fizetés után átadom a számlát, mintha azt vette volna meg, és bónuszként kap egy pizzát mellé…
A felnőttek világa tényleg más! De ennek a munkának köszönhetően is igazolást nyert számomra, hogy a budai villanegyedekben pont olyanok az emberek, mint a “nyóckeben”! Pont olyan arányban jók és rosszak, csak a lehetőségeik mások! És bár mondhatnám, hogy a jobb lehetőségek boldogabb embereket generálnak – de szó sincs róla!

Kalandok… sokat közülük már megírtam itt-ott – nem volt még unalmas napom! A pucér fiúk a hajón mondjuk sokáig fogják vezetni a sztorik toplistáját – de a körúton betolt autó is hagyott némi nyomot bennem! Fura megrendelő, különleges helyszín… egy-egy randi két pizza között…
És impulzusok tömkelege – ami folyton arra késztet: írjak!

És teszem is gyakran: akkor, arról és azt írok, amit csak akarok – hisz’ szabad vagyok, és számomra ez az egyik legszebb és legfontosabb fogalom! Az írás pedig szintén egy olyan tevékenység számomra, ami a létezésemhez kell – de most épp nem olyan időket élünk, amikor ezt a média keretei között tehetném! Szerkesztőségbe így legfeljebb ebédet viszek – de egyrészt azt legalább kifizetik, másrészt: a lelkem nem kell eladjam mellé!

És persze: így még nem lenne teljes a napom, hiszen reggelente Meseországba indulok: óvodákba, bölcsődékbe várnak rám csillogó szempárok egy közös varázslatra! Hogy “hivatalosan” fotózásra vagy arcfestésre érkezem közéjük, vagy épp lufikutyák tömkelegét segítem új gazdájukhoz – ez változó! De bármelyik is a feladat: amíg velük vagyok, megszűnik a “felnőttvilág”, nincs pénz, politika, kifizetetlen munka, befizetetlen csekk – csak ők, meg én! És ezért – többnyire – még fizetnek is! Hogy aztán kellemesen elfáradva – esetleg délután egy-egy gyerekzsúrt még beiktatva – újfent bevetődjek az autóba, pihenni…
…és sajnálni azokat az embereket, akik képtelenek váltani, és azzal töltik az életüket, hogy dolgoznak!

Az ember hol egy színházi backstageben köt ki, hol a Halászbástya lábánál kanyarog – ez természetes dolog. De nem tudom, lett-e volna másképp lehetőségem az Intercontinental süppedős szőnyegét koptatni, egy ismert TV társaság kontrollszobájában meglesni a technikát, vagy mondjuk bemenni egy sztriptízbárba!

Ritka az unalmas nap, de azért ezen belül is vannak extra pillanatok! Például amikor már hazafelé kandikálsz, mert elmúlt éjjel két óra, de vinni kéne még egy pizzát a híres-hírhedt Bulinegyedbe… Hajrá, szaladjunk, pár perc az egész, és mázlim van: egyből sikerül a címen leparkoljak és bár a harmadik emeletre kell felmenni, de van lift! Épp megérkeznék vele, mikor a lift teljes sötétségbe borulva hirtelen megáll, csak a telefonom fénye vakít a szemembe. Nyomkodom a gombokat, de semmi reakció! Csengessek? Hajnal fél három… az emberek ép eszűbb része ilyenkor épp a másik oldalára fordul! További reménytelen nyomkodások után pont elszánom magam a segélyhívásra, mikor hangokat hallok – nem, nem a fejemből -, az alsó szintről csoszog valaki a lifthez és a hívógombot megnyomva csoda történik: fénybe borul átmeneti kelepcém és megindul lefelé! Hurrá, ezt megúsztuk, de köszönjük nem, inkább nem a lifttel megyünk tovább! A pizza – szerencsére még melegen – végre landol éhes gazdájánál, én pedig a kocsihoz érve megadnám magam a GPS javaslatának: irány haza! 

Mármint majd egyszer, mert mellettem szinte sárga vonatot képeztek a hajnali dugóba rekedt taxik sora – igen, errefelé ilyenkor van a csúcsidő! Innen kiállni sem lehet, nemhogy hazaszáguldani… Még van húsz percem háromig, a hó épp szakad, így türelmesen várok, szól a zene, csacsogok a messengeren… És egyszercsak sikerül!!! Boldogan állok be az épphogy araszoló sorba, miközben a zene ritmusát az ismerősen csipogó hang töri meg: irány Buda!

Mit lehet tenni: puha ágyikó helyett indulás a pizzáért, amit ezúttal egy szállodai hajóra kell vinni! Elsőre rossz helyre vezet a GPS, de – bár épp lefagy az arcom a Duna feletti pallón baktatva – nem bánom, mert van benne valami izgalmas: szakadó hó felettem, a jeges Duna alattam, én egy 30 centis hídon küzdök a széllel és egy pizzatáskával… Kész extrémsport! 

A jó hajóra érkezve egy morcos recepciós fogad: vigyem fel nekik! Kiderült, azért nem pihenhetett még le, mert a vendégek kijelentették: éhesen nem tudnak aludni – így csak rám várt!

A hajó belsejében luxus körülmények, különleges – szinte függőleges – lépcső vezet a felső szintre, ízléses berendezések mindenütt, hangulatos hely! Élvezem is a helyzetet – egészen addig, amíg rá nem találok a megadott szobára!

A kabinajtó tárva-nyitva fogad, a földön holmik hevernek szerteszét! Mint a filmeken a bűntény helyszíne… Rosszat sejtve próbálok kopogtatni a nyitott ajtón, de közben bepillantást nyerek a kabin belsejébe! Ezúttal nem a szépség vagy a harmónia, ami elsőként eszembe jut: két, szemlátomást “fáradtan” (értsd: tajtrészegen!) ágyba zuhant alvó ember látványa tárul elém, egyikük ráadásul „trendi Ádám-kosztümben” (értsd: tökcsupaszon!)! Visszatipegek a recepcióra – mégiscsak férfi, menjen be inkább ő ébreszteni! Ezúttal még annyira sem örül nekem, mint korábban: igen fejlett káromkodási szókincsét meglebegtetve előttem nyúl a telefonért, mivel a csupasz angolok látványát ő is inkább megúszná, csakhogy senki nem veszi fel! Morogva felkísér… Szerencsére a jobban öltözött cimbora megébredt, így kísérőm megúszta – az én kalandjaim azonban még nem értek véget: nincs pénz! 

Mármint: van, de bankkártyán… Nem, az nekem nem az igazi! Elvihetném egy automatához – javasolja, de bevallom, nem igazán szerettem volna útitársamnak az illuminált angolt, és fél négy felé járva már inkább a hazautat keresném bankomat helyett! Talál egy zsebet, meg egy másikat… van remény! Ébresztgeti társát is, nagy nehezen összeszed hétezer forintot! Ha leszámítjuk, hogy 8500 a számla összege, akkor ez már komoly siker! Ő fut velem még egy kört automatailag, én közben azon agyalok: megéri-e bármit tenni vagy adjam oda ennyiért?!? Hirtelen eszébe jut: a táskájában van némi apró euróban! Boldogság! Hat eurót nyom még a markomba, én pedig meg sem kísérlem, hogy árfolyamot egyeztessünk: zsebre vágom, passzolom a pizzát és húzom ki a csíkot… 

– Tegnap a János kórházba kellett vinni az egyiket, agyrázkódással! Tiszta barmok ezek! – búcsúzik tőlem a recepciós, és én elégedetten nyugtázom: talán nem rekedt liftbe az elmúlt órában, de azért az ő munkája sem lehet dögunalom!

Az autó robog a rakpart friss haván – hókotró egy szál se, de nem bánom: csudaklassz látvány köszönti a lassan ébredező napot, miközben végre én is hazaérek! Egy buddhista pap szerint olyan munkát válassz, amit szeretsz – és soha többé nem kell dolgozz! Lehet benne valami: ez a nap is jó poén volt! 

A hegytetőről lenézni a városra, vagy épp itt csalinkázni egy pizzával… – soha rosszabb munkát!

Már eleve egy kis kavarodással indult: nem is én kellett volna elvigyem azt a rendelést! De ez már indulásra kész volt, az enyémre meg várni kellett… Hát legyen: cseréltünk!

A kaputelefonhoz érve elsőre azt hittem, kezdek fáradni és 10-et ütöttem be 18 helyett – de másodjára is ezt mutatta a kijelző: tehát a nyolcas szám karrierje tört derékba! Ki tudja, hova szól? – gondoltam, de épp jött egy lakó, hát bementem vele.

Első emelet 1. Meg is van, mellette az 1/a – így gyorsan ellenőriztem a papírt: tényleg csak egy sima egyes szerepel. Csakhogy igazából mindegy volt, mert mindkét ajtó mögött meglehetősen nagy sötétség honolt, és mindkettőn ott virított a gázóra leolvasó értesítése is – itt bizony nincs senki! Talán még nem ért haza! – gondoltam, és hívni kezdtem. “Ez a telefonszám jelenleg nincs előfizetőhöz rendelve” – tudatta egy gépi hang! Hurrá…

– Kit tetszik keresni? – kérdezte a szomszéd, és én reménykedve mondtam a nevet… de sajnos nem ismerte! Lelkesen és elég határozottan kopogott egyet-egyet ő is mindkét ajtón, eredménytelenül! Hívtam hát a partnert, hátha tud másik telefonszámot, de nem volt szerencsém: ő sem érte el!

Rossz tréfa kizárva, hiszen bankkártyával kifizették már a rendelést! Valahol valaki éhes, és meg is vette már a vacsoráját, csak épp homok van a gépezetben!

Nekem azonban muszáj volt továbblépnem, mert csúcsidőben négy kéz is kevés lenne – de nem akartam visszavinni a “feladóhoz”, az mindenkinek veszteség! Gondoltam, előbb-utóbb csak rákérdez, miért nem érkezett meg a rendelése. és akkor egy gyors adategyeztetés után elviszem neki, ne éhezzen tovább…

Majdnem egy óra telt el, mire hívtak: ő márpedig ott van, a megadott címen! Rosszat sejtve visszamentem, a kaputelefonba bele is szóltak ezúttal. Első emelet… Stimmel! Csakhogy: kettő! A másik oldalon. És bár a szomszéd bácsi kopogását talán a másik utcában is lehetett hallani – ő nem hallotta!

Rendben: éhes emberrel nem vitatkozunk, és a cehhet fizetőnek mindig igaza van! Ez alapszabály – tehát elnézést kértem a félreértésért, finoman jelezve, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, de hibás címmel és telefonszámmal nem könnyű feladat megtalálni senkit! Mogorván tudomásul véve megjegyezte, hogy számcseréjük volt, és be voltak zárkózva a szobába – ezt én egy jól becsomagolt “bocsi”-nak vettem, és miután oda-vissza exkuzáltuk magunkat: elköszöntem!

A történetnek itt végre vége is lehetne… csakhogy a megrendelő – immár jóllakottan – vette a fáradtságot és értékelte munkám: véleménye szerint olyan szerencsétlen vagyok, hogy csoda, hogy a munkahelyemet megtalálom, és ezért – no meg: a hideg hamburger miatt – a lehető legrosszabb értékelést adja az étteremnek!

Mit lehet erre mondani: tényleg nem voltam egy mázlista, hogy őt sodorta utamba az élet… Csak az éttermet sajnáltam, a negatív értékelés miatt!

Vannak emberek, akik hatalmasabb tekintélyek hazánkban, mint az öt főméltóság… Ilyenek a pizzafutárok, a portások, a takarítónénik – és a biztonsági őrök! És ha ők egyszer begorombulnak… a Jóisten irgalmazzon nekünk, egyszeri földi halandóknak!

Hogy az engedély azért van, hogy a szállítást lehetővé tegye – az nem számít! Hogy a korlátozás azért van, hogy éjszakára ne is gondoljam otthagyni a járművem – az mindegy! Írva vagyon a 21 óra, így – bár a parkoló továbbra is ott volt előttem, a lift is működött, senkit nem gátoltam volna semmiben – az őr tette a dolgát, és érvényt szerzett a papírnak!
A percek teltek, az udvarias meggyőzés, hogy talán nem a papírt kell ennyire tartani, hanem a feladatot megoldani – nem hozott eredményt! Feladtam! Bosszúsan kicsit, mert így nem tehettem mást: bekapcsoltam az elakadásjelzőt, a szélvédőre kiraktam a “szállítás” táblát és az immár 15-20 perce érvénytelen, de azért létező engedélyemet, és arra a legfeljebb 4-5 percre leparkoltam a tilosban… Nem vagyok rá büszke, de nem maradt más választásom!
Persze: nem kellett volna! Mikor visszaértem, már tudtam, hogy baj lesz, mert a rend éber őrei épp a többi autót bírságolták. “Talán megúszom!” – reménykedtem, elhessegetve a gondolatot, mely azt súgta: nem volt annyira véletlen a rendőrök megjelenése!
Leintettek! Papírok elő – szerencsére minden rendben -, csakhogy ez a tilosban való parkolás, ez nem maradhat büntetlen! Próbáltam felvázolni a helyzetet, hogy kényszerűség vezérelte tettem, hogy jó megoldás nem lévén a maradékból a legkisebb rosszat választottam… de hiába!

Beletörődötten megkíséreltem tudatni, hogy rendben, vétkeztem, „legyen meg a te akaratod”, miképp a biztonság őrének is – de legalább azt vegyék figyelembe, hogy iparkodnom kéne…
Sikerült! Felfoghatták, mert csak az előző intézkedést kellett végigvárjam (alig 15 perc), és már neki is láttak komótosan kitölteni a szükséges dokumentációt! Ezt követően egyenként minden rovatot ismertettek velem, hogy az mi, és mire hivatkozva töltötte ki, miéyen adatot átmásolva…
Végül – hátha még nem fogtam fel – újfent ismertette a tényállást a tilosban való parkolásról, majd kimért mozdulatokkal átadta a tízezres bírságról szóló csekket! Alig 45 percet álltam csak ott feleslegesen, mikor még felhívta a figyelmemet, hogy meddig kell befizessem a pénzt, és hogy milyen jogkövetkezményei lehetnek annak, ha ezt elmulasztom – és már el is engedtek, jó utat és szép estét kívánva…
Azt hiszem, még soha az életben nem voltam ennyire dühös! Amit nem is a bírság ténye, hanem a körülményei váltottak ki bennem!
Szerettem volna visszamenni az őrhöz és minden indulatommal leüvölteni a fejét, de tudtam: nem tehetem! Mert egyrészt ő ott A Valaki! Másrészt már rég máshol kellett volna lennem… és ki tudja: egy ilyen Főhatóság elleni Hangerőszak helyszínelése meddig elhúzódhatott volna, ha ez ennyi időt vett igénybe…
Még szerencse, hogy milliárdokat lopni-csalni büntetlenül lehet, munkának álcázva is akár! Pályát tévesztettem! Politikusnak kellett volna menjek – vagy biztonsági őrnek!