Csak üsd. Megérdemli! Megmondták… Vagy legalább bíztathatsz erre, hogy ne szennyezd be a kezed! Most épp a „buzikat”. Meg a migránsokat. Előtte a cigányokat lehetett, néha a zsidókat. Vagy az újpest/fradi szurkolókat, kinek melyiket tetszik. Valaki szerencsére mindig akad, és ha a kezünk (még) nem is jár olyan gyorsan, utálni – és ennek hangot is adni – már nagyon tudunk! Már olyan tökélyre fejlesztettük (vagy fejlesztették bennünk), hogy nem is kell hozzá csoport, az is elegendő hozzá, ha valaki elmegy egy hétvégére a Balatonra. Vagy egy étterembe vacsorázik. Már nem kell „más” legyen, elég, ha úgy tűnik, jobb napja van, mint nekünk. Mondjuk azért, mert egy pillanatra nem gyűlölködik, hanem megpróbálja élni/élvezni az életet… Már rég mindegy az ok, a lényeg, hogy utáljunk!

Persze, én nem. Meg te sem – mert a jelenlévők mindig kivételek! Szemtől szembe amúgy sem játszik a dolog, ott mindenki a világbékéért küzd! De amíg minden energiánkat arra fordítjuk, hogy utáljunk, addig lemaradunk az élet szépségéről, értelméről, az önálló döntéseinkről – és persze arról is, hogy gondolkodjunk, hiszen az aktuális okokat mindig jól alátámasztva, készen kapjuk, oly mértékben, hogy másra már nem is marad energiánk. Akik mindezt szítják, azok közben arra sem méltatnak, hogy röhögjenek rajtunk, amiért bedőlünk egy ilyen ostoba trükknek. Ők élvezik a hatalmat, a vele járó jólétet, és biztosítják mindennapi gyűlöletünket.

Már csak az a kérdés: mikor lesz a mi bőrünk a céltábla közepén? Vagy a gyerekeinké… Mindegy, ne gondolkodj – csak üss! Ki szóval, ki ököllel… Megérdemli…

Így majd mi is megérdemeljük!

– Mé’nem mennek dolgozni? – kapják meg most sorra a zenészek, akik tanácstalanul nézik a medencében ugráló embereket, a focimeccseken tomboló közönséget, vagy épp az egyházi gyülekezet sokak által tömeghisztériának tartott rendezvényeit. Úgy tűnik: mindent lehet, ez egy szabad ország – épp csak zenélni nem!

Persze, a zenész is ember, így minden bizonnyal van köztük is olyan, akire „ráférne a szenes lapát”! És lehet, hogy ők a hangosabbak – de nem ők a többség! A többségnek ugyanis ez a hivatása, ez az élete! Ezt akarja csinálni, ehhez ért, és ezt várják tőle!

Lehet, hogy sokak szerint ez nem munka, hiszen hobbi szinten is sokan nyúlnak hangszerhez, de ők nem gyakorolnak éveken át napi 6-8 órát, hogy amikor kiállnak a színpadra, akkor tökéletes legyen minden. Nem rendelik ennek az érzésnek alá az életüket, a családjukat. A hobbizenész előveszi hangszerét és játszik, ha úgy tartja kedve. A zenész előveszi – sokszázezer, olykor milliós értékű – hangszerét, utazik akár 6-8 órát, hogy fél órára, vagy esetleg egy egészre kedvet csináljon a közönségnek!

Persze, az esetek nagy részében ezt ő is élvezi, de ott, a helyszínen minden rólad, a közönségről szól! Hogy te jól érezd magad, hogy te kikapcsolj, hogy egy pillanatra letedd a napi terheket, vagy épp kiadd a napi feszültséget! Hogy megéld vagy felidézd ifjúságod! Hogy rákacsinthass a másikra egy-egy dal alatt! Hogy egy pillanatra – bárhonnan jöttél, bármennyid van – egyformán embernek érezhesd magad!

És ez nem csak a zenészről szól! Ahhoz, hogy ez a pillanatnyi jó érzés átjárhasson, ő egyedül kevés! Még a legkisebb bandáknál is egy hatalmas stáb dolgozik azon, hogy a színpad elkészüljön, biztonságos legyen. Akkor is, ha egy rét közepén épül a semmibe. És a koncert alatt is dolgoznak azon, hogy minden flottul menjen! Már egy jegyszedő hiánya is sok galibát okozna, a biztonsági ember is jól tud jönni, ha a melletted állónak a fejét „megsüti a nap”, a ruhatáros is azért van ott, hogy te jól érezhesd magad… De az egészből nem lenne semmi, ha a szakmájukat évek óta tanuló és gyakorló hang- és fénytechnikusok nem biztosítanák, hogy az élmény el is jusson hozzátok! Nélkülük ugyanis ennyit látnátok:

És akkor még ott a csapat, a „roadok”, akik hozzák-viszik a dögnehéz ládákat, hangszereket, bekábeleznek, kiépítenek, előkészítenek és figyelik a produkció minden rezzenését! Hogy mennyire, arra két rövid pillanat a saját csapatom történeteiből: egyszer egy koncert alatt lett kontakthibás a kábel, és az egyik társunk végig ott térdelt egy extrém pózban, és tartotta, hogy kifelé ebből semmi ne vevődjön észre! Egy másik alkalommal beakadt a kábel és a következő lépéssel a gitáros épp kirántotta volna a helyéről, mikor az egyik segítőnk bevetődött a színpadra és ugyanazzal a lendülettel vissza is dugta! És egy koncerten piszok sok kábel van ám…

Sokezer ember munkájáról, megélhetéséről, lakhatásáról beszélünk! Akik most hoppon maradtak: se munka, se támogatás! És ahelyett, amire sokan az életüket tették fel – most megkapják, hogy „menjen dolgozni”, és hogy csináljon mást!

Csak csendben teszem hozzá: a strandszezonból még talán van egy hónap… utána hova mész, ha kicsit kimozdulnál?