Minden nap tudatosítom magamban, hogy én – miközben egy barátom épp a napokban javasolta, hogy nevezhetnék a legpechesebb ember címére – mekkora mázlista vagyok, hogy itt vannak a közelemben, hogy jól vannak, hogy boldogulnak, és én magam is sorra vagdalom kihívásokkal teli életem töviseit…

…és akkor egyszer csak jön egy hír… Az elmúlt hetekben immár másodjára…

…és ez az a rész, ahol írnék, de nincs szó!

Hogy lehet azt simán, emberi szavakkal – bármely nyelven akár – leírni, hogy valaki, aki édesapja nyomdokaiba lépve az orvosi egyetem szigorlatára kéne készüljön – helyette épp utolsó útjára indul?!?

Csak ülök, némán és döbbenten! Hívtam édesanyját telefonon… de ő is alig bírt beszélni és én sem tudtam, mit is mondhatnék neki?!? Hogy részvétem? Soha az életben nem éreztem ennyire üresnek és hazugnak ezt a szót! És ki a fene akarna ebből a borzalmas tényből egy morzsányit is részesülni??? „Szülőnek nem való gyermekét temetni!” – és lehet valaki özvegy vagy árva: de nem véletlen, hogy ékes, bármit kifejezni képes nyelvünkben arra az egyre nincs kifejezés, mikor a gyermeked kíséred a temetőbe…

Részvétem… Mit mondjak mást helyette? Anyaként egy anyának… Hogy sajnálom? Hiszen fel sem lehet fogni ép ésszel! Hogy nyugodjon meg, majd jobb lesz? Csak közelében voltam ennek az érzésnek, de az is elég volt, hogy tudjam: nem, nem lesz jobb! Idővel megtanul az ember együtt élni a borzalmas hiánnyal, de jobb az nem lesz!

Nem, nem tudok mit mondani…

Csak hinni és remélni tudok! Hinni, hogy van folytatás, hogy addig is, míg majd egyszer… addig odafent új szemszögből láthat dolgokat, hogy táncos léptekkel sétálhat Csaba királyfi nyomdokán ott, a Tejút mellett, amit az általa annyira szeretett Hargita tetején én is megcsodálhattam… És remélni, hogy soha nem kell átéljem, amin a szülei és nagyszülei most keresztülmennek!

Drága kicsi Kata! Tudom, már nagylány lettél – de mostanában alig találkoztunk, így az én szívemben mindig az a mélyhangú kicsilány maradsz, aki annyira szívvel-lélekkel tudott tenni bármit! Vigyázzanak rád az angyalok, és vigyázzad fentről azokat, akik most értetlenül, megszakadt szívvel próbálják felfogni a lehetetlent, és az űrt, amit itt hagytál…

Nyugodj békében!

Hosszú és fájdalmas lenne a lista, ha fel akarnám sorolni azokat a barátokat, ismerősöket vagy életünket meghatározó közismert személyeket, akiket mostanában veszítettünk el! Nem is teszem. Már csak azért sem, mert lehetetlen, hiszen úgy tűnik: sajnos még nincs vége, még folytatódik a sor!

Ez már önmagában is szörnyű! Ha hozzátesszük azt a tehetetlenséget, amivel szembesülünk, csak tovább rontja a helyzetet.

Meghódítjuk a végtelent, feltaláljuk a lehetetlent, de a halállal még mindig nincs mit kezdenünk… És akár egy vacak, néhány nanométeres szörnyeteg képes minket feláldozni, és mi nem tehetünk ellene semmit! Csendesen, vagy könnyek közt fuldokolva nyugtázzuk: megint elment valaki…

Nekik azt kívánom, legyen számukra könnyű a föld! Magunknak pedig, hogy vigyázzunk egymásra, és ne feledjük: miközben a legváltozatosabb baromságokkal öljük egymást az életben – nem tudjuk, holnap melyikünk megy el…

De mit tehet az ember akkor, amikor ránéz egy képre, és úgy érzi: megszakad a szíve?

Mit tehet a fotós, ha megvan a pillanat, amire ezerszer jó ránézni és felidézni, de egyszer csak történik valami, és ez a jó érzés egyszerre átalakul valami elképesztően fájó, leírhatatlan hiánnyá?

Nem, ma még nem vigasztal, hogy ez egy jó pillanat volt… Ma – már és még – nem érzem, mennyire megtisztelő, hogy jelen lehettem. Ma csak fáj…

Talán az idő majd segít felértékelni, hogy ránézve erre a képre ne a fájdalom jusson eszünkbe, hanem ez az egy, és a sokezer másik pillanat, ami még ehhez a képhez kötődik.

Nyugodjatok békében! – kéne most mondjam, de képtelen vagyok: hiszen ti csak áttettétek a találkát egy másik dimenzióba. Nem, sajnos nem lehet több ilyen elkapott pillanat – de ti örökre itt lesztek velünk!

Aztán lassan, nagyon lassan megtanulsz újra lélegezni… ez az első lépés. Apró, ámde annál fontosabb. A bénultság még uralja a tested, még nem akarsz mozdulni, gondolkodni végképp nem – de már lélegzel… Az is valami!
Időbe telik még, de előbb-utóbb inni is fogsz, és bár akkor hihetetlennek tűnik: az étel is újra helyet kap majd az életedben. Mert te élsz, és bár a tudatod még valahol az emléktengered mélyén fuldoklik, a szervezetedet azonban működteti az életösztön – ehhez pedig kell némi üzemanyag!

A következő időszak során napjában többször is érezheted, hogy belehalsz a fájdalomba, mert minden ismerős vagy épp utadba kerülő ismeretlen a környezetedben azonnal letámad: de hát mi történt? És neked válaszolnod kéne valamit… Értelmesen, diplomatikusan – mintha bármit is számítana majd a válasz! Közben szíved szerint – bármily kedves is az érdeklődés – beleüvöltenél a képébe: mi történt volna? Nincs többet! Ennyi! Nem mindegy az ok? Lehet egyáltalán erre ok? Van erre ép ésszel felfogható magyarázat?

Ha ez nem elég elég gyilkos a lelkedhez: a tárgyak, a történések körülötted mintha mind azt a feladatot kapták volna a Sors kegyetlenségénél fogva, hogy te egy pillanatra se érezhesd magad jobban! Ez persze valószínűleg nem igaz, de így érzed, és csak arra leszel figyelmes: mindegy, mit csinálsz, mihez nyúlsz, minden dologról ő jut eszedbe… 

És mindezek a dolgok minden pillanatban letépik rólad a sebet, melyről már tudod: soha nem fog nyomtalanul eltűnni!

Próbálsz hát elbújni kicsit a világ elől – legalább addig, amíg már egész jól megy ez az evés-ivás-lélegzés dolog… Feketébe bújsz, hátha ettől beleolvadsz a környezetedbe, és talán nem vesznek majd észre…
Hiábavaló próbálkozás, mert rá kell jönnöd: ettől csak feltűnőbb leszel!

Feladod! Már nem bújsz el, nem kerülöd… vagy legalábbis: nem így! Szépen lassan megtanulsz újra élni. Továbblépni nem fogsz, nem is tudsz és nem is akarsz, csak apránként megtanulod, hogyan lehet együtt élni ezzel az érzéssel. Ha mást nem: kifelé úgy teszel, mintha már menne! Még minden második gondolat róla szól, és ha nem figyelsz eléggé, még minden második mondatodban fel is bukkan, hiába teltek el hetek, hónapok. Mégis az látszik: már nevetsz, beszélsz, teszed a dolgod, látszólag úgy tűnik: minden rendbe jött!

Már csak te tudod: meghalt benned valami… De neked még élned kell, mert valaki így benned él tovább!

Fura egy ország a miénk… Például a legtöbb embernek halvány lila gőze sincs arról, hogy mit is jelent a Mindszentek ünnepe! Nem nagyon vannak tisztába vele, hogy kit vagy mit, és miért ünneplünk ezen a napon (vagy egyáltalán melyiken!).

A magyaros vérmérsékletnek köszönhetően a szentek felsorolása ugyan sokak számára sikerül „csípőből”, ha épp félremegy a kalapács, miközben egy szöget ütne be valahova, de az ehhez hasonló alkalmak említésén kívül szentjeink nem igazán szerepelnek a köztudatunkban. Kivétel ez alól Szent Miklós – de rá leginkább csak a kereskedők tekintenek szentként, a többiek inkább Mikulás bácsi néven emlegetik az Öreg Ajándékhozót. De erre még visszatérünk…

Ehhez képest szentéletű honfitársaim jókat szentségelnek azon, hogy „Magyarországon nincs „helóvin”, mert itten halottak napja van, meg Mindszentek”! Maximálisan tiszteletben tartom mindenki hitét és elfogadom, hogy van, aki beéri azzal, hogy november első napján megünnepli Mindszenteket és másnap gyertyát gyújt halottjainak emlékére, mert az bizony november második napján van. De hogy miért zavarja őket, ha ezek előtt egy nappal nem sírva vigad a magyar, hanem jelmezben, töklámpással a kezében?!?

A pogány hagyományoknak megfelelően a legtöbb ünnep (meg amúgy: minden nap)  már előző napon, napnyugtával kezdődik (lásd: Szenteste!). A sötétséggel kezdődik a nap születése, és a sötét téllel veszi kezdetét az új év. Ez volt a pogány – avagy az ősi kelta – Samhain ünnepe, amelyre aztán a kereszténység rátette kezét és így vált Minden szentek ünnepévé. És amelyet az angolok úgy emlegetnek, hogy „all hallows’ evening”, ami magyarul szimplán „minden szent estéje” jelentéssel bír. Vagyis miközben torkot ragadva féltik hagyományaikat sokan: ugyanarról beszélünk! Csak ahogy időközben a magyarok is már csak „mindszenteknek” mondják, úgy ez az angolszász területeken halloween-ra egyszerűsödött.

Bármely vallást, hitvilágot nézünk: ennek az időszaknak a lényege, hogy ilyenkor a legvékonyabb a fal a két világ között! Ezért – ki-ki hite és ízlése szerint – ilyenkor emlékezik meg elhunyt szeretteiről, esetleg ilyenkor próbál szellemet idézni. Vagy épp elűzni – aminek (talán a Busójárás hazájában nem kell külön magyarázni) egyik módja, hogy rémisztő külsőt öltünk…

Megjegyzem: mindez már a kereszténység térnyerése előtt így volt, az ókori Róma még tutira nem az amcsikat majmolta ezzel! De ha már amerikai szokások utánzásánál tartunk, akkor térjünk vissza a mi jó öreg Mikulásunkhoz, aki Szent Miklós napjának előestéjén (nahát!) látogatja meg a jó gyerekeket – legalábbis: mifelénk! És van zsákjában minden jó: cukor, dió, mogyoró! Amerikában azonban karácsonykor ő hozza azokat az ajándékokat, amelyeket nálunk hagyomány szerint a Jézuska, illetve Erdélyben az Angyalka hoz a fa alá. Csakhogy a filmek – és némi kereskedelmi érdekek – hatására ez mostanra teljesen megkavarodott, így a gyerekek már kétszer várják, hogy egész évi jóságuk elnyerje méltó jutalmát – ami azonban valóban szembe megy az itteni hagyományokkal. Ehhez képest mégsem hallom, hogy „márpedig Magyarországon a Jézuska hozza…”! Pedig nem tökre, hanem tönkre teszi mindazt, amit Szent Miklós története jelenthetne… (és a családi költségvetést is – kivéve, ha apa egy játékbolt tulajdonosa!)

Szerte a világban – például a kifejezetten vallásos Mexikóban, Brazíliában, de akár a Távol-Keleten is – vigasságokkal, utcabálokkal segítik a gyász feldolgozását, halottjaik elengedését… Persze: lehet ragaszkodni a sírok feletti síráshoz is, ami ezeken a napokon a temetők környékén zajlik, az amúgy is elég könnyfakasztó! Ha valaki úgy érzi, hogy ebből nem kér – miért ne faraghatna egy tököt, vagy épp miért ne érezhetné jól magát egy jelmezes Halloween buliba?

És legfőképp: ki döntheti el, hogy Magyarországon van-e ilyen, vagy sem? És mi alapján? Persze: ha megtanulnánk, hogy az ünnepeinket mi éljük meg, és ne kifelé mutassuk – talán el tudnánk fogadni, hogy nem vagyunk egyformák, és nem is ünneplünk egyformán.

De akkor már talán nem is lehetnénk magyarok…

A legtöbb vallás különleges figyelmet fordít erre a napra: ezen az éjszakán a legvékonyabb a fal a két világ között. Hogy a mi világunk és a szellemvilág, vagy a túlvilág között, és hogy mi is történik ilyenkor – ez már hit és ízlés kérdése.

Amikor kicsi voltam, nagyanyáim Mindszentek ünnepét tartották ezekben a napokban, és mindenki Halottak napjáról beszélt. Akkor még szerettem is, mert bár nem volt munkaszüneti nap, de volt sok virág, meg sok gyertya – és mindkettő jó érzéssel töltött el. Bevallom, mióta egy temetői séta során azt tapasztaltam, hogy egy engem nem kedvelő rokon látogatása után az általam korábban vitt csokor megtaposva hevert a sír mellett – azóta nem járok oda, legalábbis megemlékezni.

Nagyon tetszik azonban a pogány Samhain szertartása, amelyben az ősi magyar hagyományok épp úgy fellelhetők, mint a ma oly népszerű halloween szimbólumai – különösen azért, mert a töklámpás csupán mint kereskedelmi termék született Amerikában, eredetileg a kelta, és más természet közeli vallásokban volt hivatott elűzni az ártó szellemeket.

Ha már Amerika: ettől a „csokit vagy csalunk” típusú halloween hagyományoktól én személy szerint hányok… De az, hogy maskarába öltözve csapjanak egy jó bulit – hát miért ne tennék? Még örülni is kéne talán hazai felbukkanásának, hiszen közismerten az egyik legbúskomorabb nemzetként emlegetnek minket. Vagyis, ha itt, a Busójárás hazájában nem is vagyunk rászorulva, hogy egy saját hagyományokkal nem rendelkező kultúrától szerezzük be ünnepeinket, azért egy jó buli lehetőségétől nem kell megfosztanunk magunkat.

És különben is: bár kevesen tudják, de ez a nap a magyar hadtörténelem jeles eseménye! 1485. október 31-én foglalta el Mátyás királyunk Bécset, tehát eredetileg innen ered ősi ünnepünk, a Hello Wien!

Hát helló! És – hátha ezzel elűzöm a mások elfogadására való képtelenség ártó szellemét: búúúúúúú!

Van, aki ezt talán furcsának tartja, hiszen a legtöbb ember számára fájdalmas veszteséget jelent ez a hely. Nekem azonban nem az elmúlást, hanem a végtelen nyugalmat jelenti. Csendet, virágokat, törődést…

Szeretek sétálni a sírok között, találgatni, ki rejtőzhet a feliratok mögött. Furcsa módon nem a halálukat, hanem az életüket próbálom megfejteni.

Csak azt nem szeretem, amikor halottak napján mindenki megszállja, valami eszement kötelességtudatból… Remek üzletet nyújtva a virágárusoknak és a mécsesek forgalmazóinak. Bevallom, hányingerem van attól a tülekedéstől, ami ilyenkor ott megy, és ami a legkevésbé sem szeretteinkről, vagy a megemlékezésről szól. De ennek is megvan a szép része: ha ilyentájt az ember elhalad este a temető mellett, napokon át különleges látványban részesülhet. Mintha ezernyi tündér hordozná körbe a lámpását, vagy szeretteink ünnepelnének a túlvilágon, és annak szűrődne át a fénye.

Az én nézeteim szerint halottaink bennünk élnek tovább, egészen addig, amíg emlékezünk rájuk. És nem hiszem, hogy erre egy külön napot kell kijelölni. A temető csupán földi maradványaikat őrzi.

Halottak napján a gyertya mellet talán meditálni kellene, elmerengeni egy kicsit a gondolaton. Mert úgy tűnik, kifejezetten rossz a halálhoz való viszonyunk, pedig – bármily fájó is szeretteink elvesztése – születésünk pillanatától az egyetlen biztos pont életünkben, hogy egyszer elmegyünk!

Emlékszem, alig volt pár hete – na jó, talán pár hónapja, amikor meséltem nagyapám történetét. Te tátott szájjal hallgattad, és utána megegyeztünk: mindketten így kívánunk távozni, ha majd eljön az ideje…

Szegény kisöreg, eltemette nagyanyámat, majd csendesen ő is meghalt… ez az élet rendje, szép kor megéltek, két gyereket neveltek fel, öt unokájuk volt. Csakhogy halálakor a gyerekeinek valahogy nem akaródzott a temetés maceráival megküzdeniük… húzták, halogatták, magyarázkodtak – miközben teltek a hónapok. Nem, nem elírás: nagyapám február 2.-án hunyta le végleg szemét, de április végén még nem jutott teste oda, ahová ilyenkor kerülnie kéne!

Májusban már ott tartottam, hogy ha lehunytam a szemem, nagyapám málló testét véltem látni… így hiába akkor született meg negyedik gyermekem, fogtam őket és nekiálltam, hogy megszerezzem nagyapám végső nyugalmát!

Lelkiismeret furdalásom volt, részben a családom miatt, részben azért, mert a GYES mellett nem lehetett ugrálni, mindenből csak a minimumot és a legolcsóbbat választhattam. Az egyetlen luxus a pap volt, akit nem is annyira a végtisztesség miatt hívtam, hanem mert nagyapám eredetileg pap lett volna, ha nem kapják rajta nagyanyámmal – így úgy éreztem, ez neki talán fontos!

A legolcsóbb temetési mód a szóróparcellás volt… ami eleinte még talán zavart is, de aztán azt gondoltam, hogy egyrészt így megy igazán hamu a hamuhoz, föld a földhöz… és bár így nincs egy fejfa, amit látogathatnának a rokonok, ilyen előzmények után egyébként sem méltók arra, hogy megzavarják végső nyugalmában. Legyen így!

Május 26.-án volt a temetés, a legutolsó aznap. Reggeltől borongós volt az ég, mintha az angyalok is szomorkodnának – vagy épp szégyenkeznének! Persze a pap kántálásával a rokonok hangja is megjött, volt zokogás, sírás-rívás – miközben engem a hányinger kerülgetett ekkora képmutatást látván!

Aztán megkezdődött az igazi szertartás! A zene hangjára megindult egy vízsugár, mint egy szökőkút, majd a szerkezet lassan, ritmusra kifújta nagyapám hamvait, hogy a víz bemossa a földbe, oda, ahova a nagykönyv szerint már rég be kellett volna kerülnie! És amikor épp tátott szájjal bámultam a megható jelenetet, mintha valaki széthúzta volna a felhőket: egy kis lyukon át vakítóan sütni kezdett a nap, csodás szivárványokat képezve a felemelkedő vízcseppeken! Hátborzongatóan csodálatos volt, és szinte éreztem, hogy nagyapám, vagy az őrangyala, vagy a jó ég tudja ki – de ezzel akarja megköszönni, hogy végre megkaphatta a végtisztességet!

Amíg élek, nem feledem el azt a pillanatot, sem azt az érzést! Tényleg csodálatos volt, és nem változott semmi: ma is tartom, hogy én is így akarok nyugalomra lelni majd. És ezután a beszélgetés után meg sem lepődtem, amikor megkaptam a gyászjelentésed, amely a szóróparcellához invitált.

– Nagyapám nagy mókamester volt, jó társaságod lesz! – volt az első gondolatom.

Aztán ma reggel szépen felöltöztem, kisiettem kedvesemmel a temetőbe, vettem egy szál virágot – egy kicsit morogtam, mert szép és fehér volt, de gerberát szerettem volna, mert az volt a kedvenced! Csakhogy nem volt, és kicentizett időben voltunk! Hírhedten késők vagyunk így párban, de a tiszteletedre pontos akartam lenni, ezért fél órával korábbi időpontot mondtam kedvesemnek. Bejött: pontosan érkeztünk – épp csak nem találtalak sehol!

Pánikba estem! Az nem lehet, hogy ne kísérjelek el az utolsó utadra… Ennyire nem lehetek béna! A legjobb barátom voltál, néha mintha anyám lettél volna, vagy a nővérem! Nem búcsúzhattam el tőled, mielőtt elaludtál, mert mindkettőnknek ez volt a jobb – rendben! De hogy erről lemaradjak – ezt nem teheted velem!

Már a sírógörcs kerülgetett, amikor szinte hallani véltem a röhögésedet! Lázasan kaptam elő a hülyéknek járó okostelefonom, hogy megnézzem, mi a baj… Dátum, idő rendben. Épp csak annyira a nagyapás történet hatása alatt voltam, hogy nem tűnt fel egy apróság! Neked derogált az én családom, és illusztrisabb társaságra vágytál: így nem az Újköztemetőbe, hanem a Fiumei úton vártál a ravatalnál.

Nem tudtam, sírjak vagy nevessek… De továbbra is hallani véltem, amint te jóízűen kacagsz bugyutaságomon! Átbotorkáltunk az építkezésen – mert az csak természetes, hogy minden ilyenkor volt feltúrva – és rohantunk hozzád! Így persze lemaradtam a szertartásról, és természetes, hogy épp akkor érkeztünk, amikor az utolsó csepp víz buggyant ki a szökőkútból… De fejezd be kérlek a röhögést rajtam, mert tényleg nagyon hülyén éreztem magam a bőrömben!

Azért… ha végszóra is, de ott voltam, hogy elköszönjek tőled! De ez úgy is csak formaság, hiszen itt leszel velem, mindig! Ahányszor épp hülye vagyok, mértéktől függően röhögsz rajtam, vagy kiosztasz… én hallani, érteni, és érezni fogom! A lelked itt marad velem… – a tested pedig: por a porral… Nyugodjon békében!