István Archives - MammyPress Média

Éljen a – mi is?!? Ja: Augusztus 20!

MammyPress Média — Mon, 20 Aug 2018 10:43:10 +0000

Kikerült a kereszt a Parlamentre – hirdeti az Index egyik főcíme. Hogy ez jó hír vagy rossz… ki hogy éli meg! Én elsőre csak álmosan felnéztem: mi van?

Gyerekkorom egyik kedvenc ünnepén keresztről sokáig nem is eshetett szó, hiszen a hetvenes években ez kerülendő volt – de nem is igazán hiányzott. Így is több dolgot ünnepeltünk egyszerre, amit egy magamfajta hatéves megjegyezni is alig tudott. Érdekelni pedig csak a hajók és az ejtőernyősök érdekeltek, a színes kavalkád, a főtt kukorica, no meg: este a tűzijáték! Imádtam! Ezt és a karácsonyt, amikor egyébként el lehetett menni éjféli misére… De ebbe most ne menjünk bele!

Istvánnak nem a szentségét, hanem az államalapítását ünnepeltük. Pont ezért tudott ez az ünnep megmaradni, mert ezáltal mindenkié lehetett! Azt ünnepeltük, hogy létezünk! És az új kenyeret, mert enni is kell – de hogy ki Istennek, ki a pártnak adott hálát ezért, azt nem követték nyomon. A Szent Jobb csak a rendszerváltás után jött képbe, megannyi változás után. Augusztus 20. ünnepét senki nem tudta elvenni tőlünk: ha másképp nem ment, átminősítették – így lett az Alkotmány és a Forint ünnepe. De Alkotmányunk már nincs, a Forintunkon pedig nincs semmi ünnepelni való… Ami azt illeti: a mindennapi kenyerünkbe is sokunknak törik bele a foga!

Ünnepelhetjük azonban az évfordulókat! Például ma 50 éve – igazi ünnepi évforduló – hogy bemondta a rádió: a Varsói Szerződés tagállamai inváziót indítottak Csehszlovákia ellen! A hírre az idősebb, háborút már túlélt korosztály ugyan felkapta a fejét – vélhetően innen ered az a szokás, hogy ha ünnepnap közeledtével „hír” van, akkor fel kell vásárolni a boltokból amit lehet: olajat, lisztet, cukrot… De a többség már akkor olyan volt, mint manapság: csendes közönnyel élte tovább az életét! Lehetne akár a közöny ünnepe is… Na jó: nem akarok ünneprontó lenni! És különben is: a közöny azóta belebetonozódott az életünkbe!

Kikerült a kereszt… Persze, ez fontos! Mert ezen most lehet civakodni megint! Jogos és belefér, mert Szent Királyunkra emlékezünk vele – avagy semmi keresnivalója itt, mert múzeumban a helye, nem királyság vagyunk?!? Két sarkalatos ellenvélemény a reagálásokból. Részemről mindegy, mert engem nem a kereszt érdekel, hanem a tény: egy újabb évforduló! Kereken 80 éve, hogy hasonlóképp ünnepeltek ezen a szép napon. Ez sem zavarna, ha nem lenne ennyire Deja Vu-m… 1938-at írtunk akkor – és az a korszak valahogy nem a romantikus nosztalgiát idézi meg fejemben! Ahhoz mindenesetre kellően rossz érzéseket mozgat meg bennem, hogy ne legyen túl ünnepi a hangulatom!

Kereszt az kell… Tudatosítani kell mindenkiben: ez egy keresztény ország! Muszáj, mert ha csak a tetteket nézzük, ha csak a híreket hallgatjuk – akkor ez tényleg nem derül ki: nem tudom, a Biblia mely passzusa rendelkezik azokról az embertelenségekről, amelyekkel körbebástyáznak minket, de bizonyára én vagyok tudatlan…

Ott egy kereszt. Na bumm… ha már úgyis ott van: mondj egy imát azért, hogy bár a hírek – mint a történelem általában – ismétlődnek, a mentalitás hasonló, legalább a folytatás ne ugyanaz legyen!

És mert ma oly divatos az István a király rockoperából idézni, én is élnék ezzel a lehetőséggel – de talán egy kevésbé populáris, ám annál megfontolandóbb részlettel:

Kis esti magyarkodás – egy EB kapcsán

MammyPress Média — Wed, 16 Jul 2014 14:45:13 +0000

„Magyarkodni” – az elmúlt évek egyik legérdekesebb új szava… Tarsollyal, meg Árpádsávokkal felvértezve hirdetni az igét (amely ráadásul alapvetően egy cselekvést kifejező fogalom lenne) – ez ma nagyon „menő”.

A tiszta, érthető magyar beszéd, a magyar nyelv helyesírása már nem feltétlenül tartozik az elvárások közé… hát persze, hiszen a „magyar” az rovásírást szívott magába az anyatejjel… minden más csak árulás!

Én ezt meg is értem, vagy inkább elfogadom: nem egyformán látjuk a világot, rendben! Amíg nekem nem akarja valaki megszabni, hogy mit gondoljak és érezzek, addig én is tiszteletbe tudom tartani, hogy más-más értékrend határozza meg az életünket!

Csendben nyugtázom, hogy áruló vagyok, hogy pufajkás, meg zsidóbérenc, és még a jó ég tudja mi – igazából nem érdekel, mert azt gondolom, hogy a tetteim, a gondolataim határoznak meg, és nem az, hogy ki mit mond vagy gondol rólam. Nem vagyok magyar szívű… Hát rendben!

De hol van ez a magyar szív, amikor például a világhírű magyar kajakosoknak kéne szurkolni? (És itt a kajakosok helyére bátran írhatnék még sok-sok sportágat!) Vagy legalább az eredményről számot adni? Hirdetni a dicsőséget a tényleges teljesítmény után?

13 magyar érem… 8 arany és 5 ezüst! Míg mások a brazil-hollandnak vagy a német-argentinnak szurkoltak. Én büszke vagyok erre a 13 éremre, legalább annyira, mint arra, hogy Géza apánk mit tett vagy nem tett 986-ban… Már csak azért is, mert ez garantáltan 13 érem Magyarország neve mellett, míg ősi nagyjaink cselekedeteinek tényét kissé homályosítja az idő és az érdek! Még 1956-ról is háromféle verzióba tanultam hivatalos tananyagot – pedig az mostanában volt a Honfoglaláshoz képest…

Büszke vagyok, amikor nem azt kell olvasnom, hogy a magyar politikusok, celebek, már megint mit cselekedtek botrányosan, hanem azt, hogy Magyarország – most épp a kajak-kenu EB kapcsán – az éremtábla tetején áll! Nem az én érdemem, de az én hazám – ha úgy tetszik, és én így látom – dicsőségét hirdetik! És igen, büszke vagyok a gyerekeimre, a zenekaromra… akik ugyan tőlem függetlenül érték el helyüket, s remélem, még haladnak tovább – de mégis: kicsit hozzájárultam érdemeikhez talán.

És – rossz szokás, de – elsősorban arra vagyok büszke, amit én értem el, a fejemmel, a két kezemmel… mert az az én teljesítményem! Nem sok. És nem biztos, hogy minden tettemre büszke volnék, de kevés a szégyelleni való, szerencsére.

Arra, hogy mit tettek honfoglaló őseink… Hogyan írtak, mit ettek… Hogy Mátyás király az Igazság Bajnoka volt, vagy egy keménykezű zsarnok? Hogy Kossuth a XIX. század legmeghatározóbb politikusa volt-e, avagy sikkasztó – nem tudom, de mert már semmi sem maradhatott hiteles körülöttünk, lassan már nem is érdekel. (A mai viszonyokat figyelembe véve: a kettő egyébként sem zárja ki egymást!)

Kell a történelem, a múlt ismerete (és tanulsága!), hogy helyes irányt vehessen a jövőnk! De élni itt, a mában kell… Itt és most kell döntéseket hozni, véleményt alkotni, teljesítményt felmutatni! És itt kéne észrevenni, ha valaki(k) csodálatos, példaértékű teljesítményt tudnak felmutatni! Például a hazai viszonyok mellett képesek úgy felkészülni egy EB-re és úgy evezni, hogy ezért 8 aranyérmet, és mellé még 5 ezüstöt is kiérdemeljenek, és ezzel a legeredményesebb országként zárják a versenyt.

Még ha nem is olyan izgalmas, mint a labdarúgó döntő…

Új Színházi fából tüzes vaskarika

MammyPress Média — Tue, 08 Nov 2011 15:32:15 +0000

Ha azt mondom: színház, akkor a taps és a siker az első két fogalom, ami többségünknek eszünkbe jut – ha hozzáteszem, hogy Új Színház, akkor a halál és döbbenet! Valami átok ülhet azon a színházon…

Nincs ez így jól! Én szórakozni, kikapcsolódni szeretek színházba járni! Nem érdekel ideológia, sem a művelődés, ha a társulat vagy a színész meg tud fogni valamivel, akkor megyek! Akár jobb-, akár baloldali a direktor, a szerző vagy épp a főszereplő. (Van, akinek szórakozási igényét kielégíti a kereskedelmi televíziók valóságshow és tehetségkutató dömpingje, az enyémet nem! De a „művelődni járok színházba”- dumától épp úgy kiráz a hideg, mintha kötelező lenne néznem ezeket a műsorokat!)

Az a tény, hogy egy színház mostantól új ideológiát tűz zászlajára tehát önmagában nem érdekel… Ha nem felel meg az én kritériumomnak, akkor egyszerűen: nem megyek oda! Ha pedig szenzációs produkciót nyújtanak kedvenc szerzőmtől, akkor fütyülök rá, hogy egyébként mi az ideológiája!

Természetesen van véleményem a kialakult helyzetről, de a vélemény olyan – már bocsánat, ez egy idézet, de találó – mint a segg: mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra!

Ami mégis zavar: az az eljárás! Mert ha ezt meg lehet tenni itt és most, akkor ez azt jelenti, hogy ez az eljárás jelenleg elfogadható! És ha itt elfogadható, akkor máshol is, és holnap már az én bőrömre mehet… És ez nagyon aggaszt! Hogy mi is a bajom vele?

Adva van egy színház. Hogy számomra kedves-e vagy sem, az most mellékes: teszi a dolgát, és válság ide vagy oda: szép házzal működik, jó a társulat, színvonalas előadásokat láthat a nagyérdemű. A vezetőjét lehet szeretni vagy utálni: a kulturális életben vitathatatlan érdemei vannak (hogy csak a kapolcsi Művészetek Völgyét említsem)! De senkit nem az örökkévalóságnak neveznek ki, tehát azzal nincs is semmi probléma, hogy időnként újra és újra (lehetőleg nem hasraütés-szerűen, hanem mondjuk a szerződés lejárta felé közeledve) pályázatot írnak ki az intézmény vezetésére. Ez azt feltételezi, hogy mindig a lehető legjobb ember vezeti (jó: elvileg!).

Tehát a főváros elérkezettnek látta az időt a pályázathoz, amire érkezett is kettő darab (! – hát úgy tűnik: nem valami zsíros lehetőség…) pályázat. Egy a korábbi vezetőtől, aki már megmutatta, hogy ő mit tud, és – egy másik. Utóbbi benyújtója színész, tehát talán tudja, miről szól a színház, bár azt gondolom, ahogy a jó sportolóból sem lesz feltétlenül jó edző, mert ahhoz más tehetség kell, egy jó színész, aki lehet, hogy istenien alakítja Bruce Willis hangját, vagy épp piszok jó a Stílusgyakorlatokban, az nem feltétlenül van tisztába a költségvetések, szerződések, marketing- és protokollfeladatok sokaságával, mert az egy teljesen más világ.

Erre jó a pályáztatás, így majd a pályázat kiírója a feltételek teljesülésével és a szakmai szempontok alapján (ugye?) elbírálja a dolgot. Ez így helyes!

Csakhogy ez a két pályázat köszönőviszonyban sincs egymással, egyszerűen nem összevethető! A jelenlegi igazgató pályázatát nem láttam, csak eddigi munkássága alapján ítélhetem meg tartalmát, amiről úgy hírlik: 200 oldalnyi anyag, tervekkel, szándéknyilatkozatokkal fűszerezve. A másik pályázó – azaz Dörner György – anyagát azonban volt szerencsém látni, és utóéletét hallani illetve olvasni. Azok a nevek, amelyek a (borítóval és sok féloldalnyi lyukkal együtt is csak) 19 oldalnyi összecsapott tákolmányban fel lettek sorolva, mint együttműködő partnerek, nos: ők sorra jelezték, hogy nem is történt megkeresés, és eszük ágában sincs együttműködni Dörnerrel! (Ehhez képest a pályázat a tervezhetőséget és alkalmazkodást, mint legfontosabb stratégiai elemet jelöli meg!) A pályázat tehát nem csak mennyiségében és küllemében, hanem tartalmára nézve is megbukott. A szakmai bizottság így egyértelműen a korábbi vezető, Márta István pályázatát fogadta el – és ha itt vége is lehetne a történetnek, akkor mindenki nyugodtan hajthatná álomra a fejét.

De a lényeg csak itt kezdődik! A szakmai grémium javaslatát félretéve a főpolgármester Dörner Györgyöt nevezte ki az Új Színház élére. (Hogy ez Márta István felé hogyan lett tálalva, na az is megérne egy történetet, de ezt most hagyjuk!) Tarlós István ehhez érdemi magyarázattal nem szolgált, az érdeklődőknek pedig kijelentette: nem kíván erről tovább (?) vitatkozni. Innentől kezdve elszabadultak az indulatok: a szélsőjobb és a náci kifejezések csak úgy röpködtek a médiában. Valószínűleg jogosan, és bár nagyon távol áll tőlem ez a világnézet, alapvetően azt gondolom, hogy ha nekem jogom van a saját nézetemhez, akkor más is élhet ezzel a jogával, akár tetszik nekem, akár nem. Olyan fogalom, hogy „náci színház” pedig nincs, bár – ahogy egy művészünk már említette – sajnos közönség akad rá. De ez az ő dolguk, a véleményekről pedig már kifejtettem nézeteimet!

Ez az egész történet azt jelenti, hogy ma, itt és most, ebben az országban semmit nem számítanak a szakmai szempontok! Semmit nem számít, hogy valaki képes-e ellátni egy feladatot, vagy sem! Csak az számít, hogy a politika mit diktál! A színházakban (mert ugye: nem az Új Színház az egyetlen, amiről a politika döntött, hogy csak a József Attila Színházat említsem hirtelen), az iskolákban, a médiában… az életünk legmeghatározóbb területein a politika lett a legfőbb irányító szerv, és az egyetlen szempont úgy tűnik, a párthűség, a politikai érdek! Nekem pedig deja vum van! És ez az, ami aggaszt, ami megerősíti bennem barátaim szándékát, akik azt mondják: el innen, amíg lehet!

Nekem nem lehet, és nem is szeretnék. Nem jelentem ki, hogy februártól legfeljebb nem teszem be a lábam az Új Színházba, legfeljebb annyit mondok, hogy erre még annyi esély sincs, mint Dörner pályázatának a szakma előtt! A színháznak talán nem lesz nagy veszteség a hiányom – nekem jobban fog hiányozni a jelenlegi. A veszteség bennem van. Elvesztettem a reményemet és csak a félelem maradt! Mert mindezt tényleg meg lehet itt csinálni – és holnap talán az én bőröm lesz a tét!