Rabszolgák vagyunk, hiszen bárki kénye kedve szerint dönthet sorsunkról, és mi nem tudunk, talán nem is akarunk ellent mondani! Nem azért, mert jó, hanem mert féltjük azt, ami van, és inkább hagyjuk, hogy megtörténjenek a dolgok – így legalább van kire mutogatni is, mondhatjuk, hogy nem a mi hibánk…

Rabszolgák vagyunk, akiknek megszabják, mikor hol a helye, mit tehet és mit nem… Mit tanulhat és mit nem… Mikor szülhet és mikor nem… Mikor pihenhet meg és mikor kell kihajtsa a belét is… Mikor és hol hajthatod álomra a fejed, és mennyiért…

400 óra – nem a világ… Plusz 10 hét az 52 mellé! Nem is olyan sok talán! Igaz, a kifizetésére nincs garancia, ahogy arra sem, hogy a munkáltató 3 év múlva még egyáltalán létezik… Pláne, ugyanazon az adószámon… Hogy túlhajtod magad, és pénz helyett csak a rothadó egészségügy karjai várnak rád? Így jártál… Hat napos munkaheted mellett még szabad (néha) a vasárnap, hogy templomba menj egy imára – néha tényleg többet gyógyít, mintha a körzeti dokidhoz mennél… Ellent mondani meg úgy sem fogsz, mert kell a meló!

Rabszolgák vagyunk! Így van ez sokfelé a világban – ettől még nem lennénk különlegesek! De csak néhány országban történik mindez úgy, hogy valaki felkel, és ha úgy tartja kedve, hoz egy törvényt, bármiről! Vagy bármiről is! Nem számít, megvalósítható-e, nem számít, milyen következményei lesznek, kit érdekel?!? Ő így döntött, ez lesz – és pont!

És majd jönnek az „emberei” és megszavazzák, megszerkesztik, kihirdetik, hogy épp mi Az Akarat…

Egy országban, ahol a miniszterelnöktől 5 méterre megrángatnak egy ellenzéki képviselőnőt, ahol nem számít törvény. házszabály, ha egyszer véghez kell vinni az akaratot – nincs ellenszer!

Mehetsz feljelentést tenni Polt Péter ügyészségére, követelheted, hogy Pintér rendőrsége folytasson vizsgálatot vagy a közmédia tegyen nyilvánossá nyilvánvaló, közérdekű dolgokat – de ez egy ilyen ország: itt ez csak egy mosolyra elég… Esetleg egy csokira Kövértől, egy Boldog karácsonyt beszólásra Orbántól… Az embereik eközben áhítatosan védik a rendszert – nem feltétlenül azért, mert hisznek benne, de saját érdekükben mindenképp. 

De ne gondoljátok, hogy ők nem rabszolgák, csak mert ostor van a kezükben, és kedvükre suhintgathatnak vele: nagyon jól tudják, hogy ők is csak addig számítanak, amíg egyetértően bólogatnak! Amíg minden pillanatban kiállnak gazdájukért! Amíg minden mozdulatuk őt szolgálja…

Rabszolgák ők is… De egy rabszolgának sem ad felmentést, hogy „parancsra tettem”! Márpedig eddig minden rendszernek vége szakadt egyszer!

Vannak emberek, akik hatalmasabb tekintélyek hazánkban, mint az öt főméltóság… Ilyenek a pizzafutárok, a portások, a takarítónénik – és a biztonsági őrök! És ha ők egyszer begorombulnak… a Jóisten irgalmazzon nekünk, egyszeri földi halandóknak!

Hogy az engedély azért van, hogy a szállítást lehetővé tegye – az nem számít! Hogy a korlátozás azért van, hogy éjszakára ne is gondoljam otthagyni a járművem – az mindegy! Írva vagyon a 21 óra, így – bár a parkoló továbbra is ott volt előttem, a lift is működött, senkit nem gátoltam volna semmiben – az őr tette a dolgát, és érvényt szerzett a papírnak!
A percek teltek, az udvarias meggyőzés, hogy talán nem a papírt kell ennyire tartani, hanem a feladatot megoldani – nem hozott eredményt! Feladtam! Bosszúsan kicsit, mert így nem tehettem mást: bekapcsoltam az elakadásjelzőt, a szélvédőre kiraktam a “szállítás” táblát és az immár 15-20 perce érvénytelen, de azért létező engedélyemet, és arra a legfeljebb 4-5 percre leparkoltam a tilosban… Nem vagyok rá büszke, de nem maradt más választásom!
Persze: nem kellett volna! Mikor visszaértem, már tudtam, hogy baj lesz, mert a rend éber őrei épp a többi autót bírságolták. “Talán megúszom!” – reménykedtem, elhessegetve a gondolatot, mely azt súgta: nem volt annyira véletlen a rendőrök megjelenése!
Leintettek! Papírok elő – szerencsére minden rendben -, csakhogy ez a tilosban való parkolás, ez nem maradhat büntetlen! Próbáltam felvázolni a helyzetet, hogy kényszerűség vezérelte tettem, hogy jó megoldás nem lévén a maradékból a legkisebb rosszat választottam… de hiába!

Beletörődötten megkíséreltem tudatni, hogy rendben, vétkeztem, „legyen meg a te akaratod”, miképp a biztonság őrének is – de legalább azt vegyék figyelembe, hogy iparkodnom kéne…
Sikerült! Felfoghatták, mert csak az előző intézkedést kellett végigvárjam (alig 15 perc), és már neki is láttak komótosan kitölteni a szükséges dokumentációt! Ezt követően egyenként minden rovatot ismertettek velem, hogy az mi, és mire hivatkozva töltötte ki, miéyen adatot átmásolva…
Végül – hátha még nem fogtam fel – újfent ismertette a tényállást a tilosban való parkolásról, majd kimért mozdulatokkal átadta a tízezres bírságról szóló csekket! Alig 45 percet álltam csak ott feleslegesen, mikor még felhívta a figyelmemet, hogy meddig kell befizessem a pénzt, és hogy milyen jogkövetkezményei lehetnek annak, ha ezt elmulasztom – és már el is engedtek, jó utat és szép estét kívánva…
Azt hiszem, még soha az életben nem voltam ennyire dühös! Amit nem is a bírság ténye, hanem a körülményei váltottak ki bennem!
Szerettem volna visszamenni az őrhöz és minden indulatommal leüvölteni a fejét, de tudtam: nem tehetem! Mert egyrészt ő ott A Valaki! Másrészt már rég máshol kellett volna lennem… és ki tudja: egy ilyen Főhatóság elleni Hangerőszak helyszínelése meddig elhúzódhatott volna, ha ez ennyi időt vett igénybe…
Még szerencse, hogy milliárdokat lopni-csalni büntetlenül lehet, munkának álcázva is akár! Pályát tévesztettem! Politikusnak kellett volna menjek – vagy biztonsági őrnek!

Kezdetnek el kell dönteni, hogy mi alapján döntünk… Első körben célszerű meghúzni két vonalat: az egyiket a jog mentén, azaz a törvények alapján, a másikat az erkölcs, társadalmi szokás és/vagy elvárás mentén, mindkettőt ízlésünk és célunk szerinti rugalmassággal kezelve. Ami e kettő között marad, az mind jó megoldás! Már csak azt kell eldönteni, hogy mi alapján választunk…

A magam részéről három közösséget vezetek: egy családot, egy vállalkozást és egy zenekart. Mindháromban rám hárul (engem tiszteltek meg?) a döntéshozó szerepével, az én fő szempontom, hogy a “rámbízottak közül a legkisebb érdeksérülést okozó” megoldást találjam meg! És ezt várnám egy ország vezetésétől is…

Készséggel elfogadom azonban a legnagyobb hasznot, dicsőséget hozó, vagy épp a legkisebb befektetést, közreműködést igénylő megfejtéseket is – még akkor is, ha nekem más lenne a döntésem – csakhogy: ott nem én kell döntsek!

Egy élhető, szabad világban ezek a józan ész által diktált, indokolható megoldások, amelyek nem közvetlenül hatnak az én döntéseimre, csupán közvetve: amikor meghúzom azt a bizonyos két vonalat, amellyel kizárom a vállalhatatlanul törvénytelen és hasonlóan ízléstelen megoldásokat mert az az elv, amely alapján valaki azt a másik vonalat a vallás, a szokás, az elvárás mentén húzza, az a saját ízlése, elvei, s egyben erkölcsi normája szerint kell(ene) megtörténjen, amely függ a születésétől, hovatartozásától és tapasztalatától is…

Ez így leírva kicsit bonyolultnak hangzik, de valójában nagyon egyszerű, mi több: egyetlen szóval kifejezhető: gondolkodás. Aminek szüleménye egy megfontolt döntés, megoldás – legyen bármi is a kérdés!

Az én problémám az, hogy bár minden egyes tettünk, vagy épp annak hiánya egy-egy döntés következménye:

1. A gondolkodásról oly mértékben sikerült leszoktatni az embereket, hogy már igényük, lassan lehetőségük sincs rá
2. Az életünket – vonalainkat – meghatározó közeg, azaz a mindenkori (de különösen a jelenlegi) kormány, államaparátus sem gondolkodik, illetve döntéseit nem közösség, hanem önös érdek vezérli és döntéseik rendszeresen “vonalon kívül esnek”, azaz: törvénytelenek és/vagy erkölcstelenek! (De senkinek ne legyen illúziója: ez az elmúlt 25 év minden ellenzékére is vonatkozik, csak ők közvetve döntenek egy országról!)
3. A döntéseknek nincs felelőssége, következménye, az indoklás kimerülhet annyiban, hogy “csak”. Akár családról, akár egy országról születnek meg…

Ott, ahol nem én húzom meg azt a két vonalat, és nem a saját elveim alapján választhatom ki a megoldást, hanem a folyamatos túlélés, vagy az állandósult rettegés függvényében – ott nem beszélhetünk szabadságról!

Sem kicsiben, sem globálisan…

Aztán szerencsére kiderült, hogy én vagyok a pénztáros, vagy mi a csuda – ami pillanatok alatt megnövelte népszerűségi indexemet! Hurrá!
Az elnöki szobába vezettek, ahol elmagyarázták, hogy a bíróság hatályon kívül helyezte a legutóbbi tisztújító közgyűlés határozatát, ezért a jelenlegi elnök már nem elnök, és – bár a határozatban erről nem volt rendelkezés – mostantól a régi elnök az Elnök úr!
Kicsit zavaros volt, de elfogadtam… Mi mást tehettem volna?!? Tehetetlenül néztem, ahogy a titkárság vezetője szedegeti a holmijait – közben remegő gyomorral leltároztam, és azon aggódtam: vajon meddig tart az érkezésem okozta öröm, és mikor közlik velem is, hogy csomagolhatok?!?

Egy hónap próbaidőre lettem „ítélve” végül, de nem voltak illúzióim: a leváltott (puccsolt? Erről majd később!) elnök embereként biztos voltam benne, hogy nem lesz maradásom,, de – mert elsősorban az intézmény (és nem mellékesen: a családom!) iránti hűség vezérelt, így örömmel vettem, hogy lehetőséget kapok a folytatásra… Persze: miért is lenne ilyen egyszerű?!?

Hogy az összesen közel két hónapnyi közreműködésem során nem sikerült megtanulni a nevem – annak ellenére, hogy kétszer másoltam le a vállalkozói papirosaimat – az nem egy tragédia… Hogy az egy hónapra felajánlott (az eredetinél lényegesen kevesebb) pénzt végül a teljes időszakra értelmezték annak ellenére, hogy az igényekhez mérten kb. kétszerannyi időt töltöttem bent – az már több, mint bosszantó!
Hogy úgy adták a tudtomra, hogy mégsem kellek, hogy utolsó héten kaptam kézhez minderről a szerződést, és az már csak erre az időszakra szólt – az pofátlanság. Már bocsánat…

De az igazán vérlázító az, hogy csupán azért – és addig – maradhattam, amíg visszatérhetett a korábbi elődöm! Annak ellenére, hogy a munkámat még a trónfoglaló elnök szerint is „közmegelégedére” végeztem, röhelyes pénzösszegért, az újraúj elnöki stáb e sokkal kevésbé költséghatékony lépés mellett döntött. Van ez így, és sajnos azt kell mondjam: nem ez volt az egyetlen olyan lépés, amely messze nem a szövetség érdekeit szolgálta…
Hogy mi lesz a szövetség, vagy akár az elnöki szék sorsa? Azt még a legprofibb varázsgömbben sem lehet látni… Ahogy az a levél is csak néhány embernek volt látható, amelyből kiderült: az ominózus határozat a honfoglaló elnök egyik szimpatizánsa által lett megtámadva, és a tárgyaláson – minő véletlen – ez az elnök jelent meg, hogy elismerje, hibás a szövetség, jogos a számonkérés… Hogy ki hívta és milyen jogcímen nyilatkozott? Ki tudja… De az így megszületett ítélet után visszatért, és hozta a szekrényajtónyi embereket…
Minden bizonnyal tetszett neki ez a dimenzióváltás, amely során teljes másfél évet sikerült hatályon kívül helyezni, ezért kicsit kitágította az idősíkot, és immár a többi közgyűlési határozat is érvénytelenné vált értelmezésében… Ennek köszönhetően a küldöttek is megszűntek jelenlegi formájukban, illetve akik álláspontja szerint érvényes küldöttként jelenhetnek majd meg a decemberre kiírt tisztújításon, azok többsége már igazolta hűségét irányába!
Nekem sajnos ez nem sikerült, bár elvileg lett volna lehetőségem októbertől átülni egy másik asztalhoz, azoban úgy tűnik, erre nem csak a munkamorálom ösztönözte, hanem az a tény is, hogy senknek nem akaródzott megszervezni ezt a közgyűlést! Vagyis: erre még felhasználható lettem volna! Én azonban nem kértem ebből a kétes megtisztelésből, már csak azért sem, mert az utolsó napokban már minden nagyobb összegű pénzmozgásról csináltam a telefonommal másolatot – nehogy „elvesztődjön”. Öröm így a munka…

Illetve már csak volt, mert már nem dolgozom a szövetségnek! Amit nagyon sajnálok, mert az intézmény sorsa fontos számomra – pedig még azt sem tudom: érvényes-e jelenleg a felhatalmazás, amely alapján társaim nekem szavaztak bizalmat, hogy képviseljem őket a szövetség életében. Már ha még él, ha még hagyják élni, mert nekem úgy tűnik, lassan festhetjük a táblát: nyugodjék békében! És lesz is hova kitenni: mondjuk a jelenleg legnagyobb bérlő táblájának helyére – mert annak úgyis épp felmondtak! Hogy miért, amikor még a százforintos tételekkel is spórolni kell?!? Egyszerű: erősen köze van a menesztett (viszanevezett??? Megfúrt???) elnökhöz! És ez már bőven elegendő ok…

Önt bűncselekménnyel, korrupció gyanújával vádolták meg. Nem egy éppen vizsgálat alatt álló sarki fűszeres, akit rajta kaptak és most vagdalkozik mindenkivel, akit csak elér – hanem egy baráti országnak mondott nagyhatalom politikusai által, korlátozásokat, jogkövetkezményt is foganatosítva.

Önt székébe a magyar kormány miniszterelnöke nevezte ki, de minden magyar ember felé kell, hogy üzenetet közvetítsen! Önnek nem elegendő – hogy klasszikust idézzek – tisztának lenni, de annak is kell látszania! Ha úgy tetszik: fedhetetlennek! Ön – jelenlegi beosztásában – maga az Adóhatóság, amely felelős azért a pénzért, amelyet mi adózók befizetünk, és azért is, hogy mindannyian befizessük. És nekünk hinni kell abban, hogy az a tény, hogy jövedelmünk egy részét elvonják a köz javára, egy másik részét pedig fogyasztásainkra terhelve kell, hogy megfizessük – az így helyes, és bízhatunk abban, hogy ön előtt mindenki egyenlő, és minden forint arra a helyre vándorol, ahol már csak a politikusok erkölcsén múlhat, hogy tényleg arra fordítsák, amire szükséges.

Ha önnel szemben a korrupciónak csak a gyanúja felmerül, vagy akár csak feltételezhető, hogy ön nem tiszteli mindenek felett hazánk törvényeit, az nem csak rontja az amúgy is nehézkes adófizetési morált, de félelmet is ébreszt: mi van, ha a – sokak által megkoplalt, lemondásokkal elért, de mindenképp megdolgozott jövedelemből elvont – adóforintjaink nincsenek biztonságban?

Ön egy ilyen vád tükrében nem teheti meg, hogy szó nélkül hagyva a dolgot elutazik szabadságra, és csak sok-sok nappal később tesz olyan kijelentést, mely az ártatlanságára vonatkozik, mert így nem csak megvádolt, de hiteltelen is lesz.

Egy ilyen poszton ön nem engedheti meg magának, hogy annyi szakmai követelménynek se feleljen meg, amennyi egy átlagos ügyintézőtől is elvárható, például hogy egy középfokú angol nyelvvizsgával rendelkezzen, amely lehetővé tenné, hogy egy diplomatával – vagy egy külföldi adózóval, esetleg más ország adóhatóságával – közvetlenül, tolmács nélkül is kommunikáljon.

Az ön jelenlegi viselkedése és körülményei azt sugallják, hogy az Adóhatóság élére nem szakmai, hanem politikai alapon történt kinevezés, méghozzá méltatlanul, hiszen nem lettek a vádak haladéktalanul és megalapozott határozottsággal visszautasítva. És bár az adózásban van lehetőség önellenőrzésre, azért adóelkerülés gyanúja esetén a vizsgálatot nem folytathatja le senki önmaga ellen – az ön ilyen jellegű kijelentése gyakorlatilag közröhej tárgyává tette önt, és az ön által vezetett intézményt!

És ezt szeretném több millió adófizető nevében visszautasítani, mert ez sérti törvényeinket, a jó erkölcsöt, és mindazokat, akik az Adóhatósággal kapcsolatban állnak. És sérti azt a 23 ezer dolgozót is, akik az ön által vezetett hivatalban dolgoznak, és a közvélemény az ön viselkedése alapján ítéli meg őket: ha ön esetleg korrumpálható, akkor természetesnek veszik, hogy az önre bízott dolgozók is.

Üdvözlettel:
egy adózó

Vida Ildikó nyílt levele

Persze, lehet, hogy én tévedek ebben, hiszen a Nemzeti Adó- és Vámhivatal elnöke is most érezte időszerűnek, hogy kézen fogja egy helyettesét, és kiruccanjon vele egy kis szabadságra! Fel sem merül benne, hogy posztjánál fogva esetleg erkölcsi kötelessége lenne nyilatkoznia azokról a korrupciós vádakról, amelyekkel illették. És nem, nem Józsi volt a kerületből, aki így akarja megbosszulni a revízióját, hanem az Amerikai Egyesült Államok. Ő azonban kategorikusan hallgat, bár egy „semmi közöm hozzá” – ha tényleg nincs – igazán nem nagy nyilatkozat. Így azonban az a fura érzése támad az embernek, hogy nem véletlenül utazott most szabadságra… és bár végső célja nem derült ki: feltehetően nem Amerikában landolt a gépe!

– Biztos rajta van… – gondolják sokan a titokzatos listán szereplő neveket találgatva. Arról a listáról beszélnek, amelyről Amerika azt állítja: nem adhatja ki, mert az sértené a törvényeit. Így elvileg a magyar hatóságok sem tudhatnak konkrétumot, hacsak az érintettek nem jelzik, hogy „Hé, fiúk! Amcsi útra ne küldjetek, mert van egy kis gondom velük…” – de ilyet nem jelzett senki. Persze, talán a titkosszolgálat tudhatná – de ők mintha mással lennének elfoglalva… Talán még mindig a miniszterelnök lányának esküvőjén eltűnt mobiltelefont keresik? Nem úgy német kollégáik, akik ki tudja, honnan szerezték az információkat, de tényként hozták a – mostanra tízről hatra fogyatkozott – névsort:

• Vida Ildikó (Nemzeti Adó- és Vámhivatal elnöke)
• Habony Árpád (Orbán Viktor személyes stratégiai főtanácsadója)
• Heim Péter (Magyarország 30. legbefolyásosabb embere, az állami tulajdonban lévő Századvég Gazdaságkutató Zrt. elnöke)
• Giró-Szász András (2014 júniusáig kormányszóvivő, többségi tulajdonosa a kormányzatnak is dolgozó Strategopolis Kft.-nek)
• Seszták Miklós (országgyűlési képviselő, 2014-től a harmadik Orbán-kormány nemzeti fejlesztési minisztere)
• Lázár János (a Fidesz alelnöke; korábban államtitkár és a Fidesz Országgyűlési frakcióvezetője)

Azon gondolkodom, melyik név a pikánsabb… A baráti Amerikát éltető Lázár „akineknincssemmije azannyitisér” János? Vagy Giro-Szász András, akit – az ügy kirobbanását követően szinte perceken belül – egyenesen a miniszterelnöki hivatal próbált tisztázni? Az ugyan nem derült ki, hogy ha nem tudják a neveket, akkor honnan biztosak benne, hogy nincs rajta?

A kormányzati kommunikációban azonban nem ez az egyetlen ellentmondás… Itt van például az internet-adó – mely remek eszköz arra, hogy elterelje a figyelmet erről a „kis nemzetközivé fajult korrupciós incidensről”. Sőt, még arról is, hogy mellékesen van mellette némi szappanadó, irodaszeradó is, ahogy a cafeteria rendszer adóváltozása felett is elsikkadunk, pedig havi szinten tízezres tételt jelent majd összességében a családoknak. De mindez nem téma, csak a netadó, ami miatt sokezer ember vonult immár kétszer is az utcákra.

Egyrészről érthető, hiszen hiteles média lassan nem létezik, a közszolgálat „felejtős”, a többi is erősen húz (lassan mind ugyanarra) – gyakorlatilag csak az interneten keresztül lehet informálódni, vagy akár véleményt nyilvánítani. Érthető, ha mindenki felháborodik – bár úgy vélem, azért a többség szappant is használ…

Mindegy, a lényeg, hogy ez volt az a csepp, amitől az emberek úgy érezték: végre lépni kellene! És léptek! Most hagyjuk, hogy a sok ezernyi emberből a közmédia miért csak azt a néhány részeget „vette”, akik odasodródtak… vagy azt az apróságot, hogy pont aznapra kapott engedélyt a futballszurkolók csapata is a tüntetésre a beléptetés ellen…

Sokkal izgalmasabbnak tűnik, hogy a békésen menetelő tömeg hiába tervezte, hogy átvonul a FIDESZ székházához, a „közéjük vegyült futballhuligánok” miatt arról tájékoztatták őket, hogy a Lendvay utca lezárva. Ehhez képest a székház szabadon várta a vonulókat, és hogy néhány csuklyás kiélhesse rajta rombolási vágyát. Helytelen, magam is elítélem. Nem szeretem a pusztítás semmilyen formáját. A magam részéről webkamerán keresztül követtem az eseményeket, de ez azért elég egyértelműen megfogalmazódott bennem.

A FIDESZ is így láthatta, mert még nálam is gyorsabban megfogalmazták közleményüket, amelyben mindenkit biztosítottak róla, hogy ők aztán tényleg a békés párbeszéd hívei és az erőszak minden formáját elutasítják. Egészen megható volt, csak kicsit mosolyodtam el, valószínűleg néhány 2006-os kocka ugorhatott be emlékeimbe, mondjuk a Szabadság térről… de ebbe se menjünk most bele!

Hat embert előállítottak garázdaság bűntett megalapozott gyanúja miatt, újabb pikáns fordulatként a Budapesti Rendőr-főkapitányság korrupciós és gazdasági bűnözés elleni főosztálya folytatja ellenük az eljárást. Igen, azok, akiknek talán most egy nemzetközi korrupciós üggyel kéne inkább foglalkozni, de arra – nem érnek rá! A kormányzati kommunikáció pedig sietve leszögezte, a sálas-csuklyás elkövetők nem futballhuligánok, hanem politikai aktivisták! Hát – végül is: meccs tényleg nem volt…

Mi sem igazolta ezt az állítást jobban, mint hogy kiderült: bár civil kezdeményezésként volt feltüntetve a rendezvény, és valóban mentes volt a pártok öntömjénes propagandáitól – kiderült, hogy az egyik főszervező az MSZP „embere”. Mi tagadás, többet tudunk róla, mint a jelenlegi elnökről, de azt gondolom, ez nem Gulyás Balázs hibája, hanem az aktuális elnök láthatatlan! De bármilyen jól is hangzik az „ellenséget” – mert ugye: aki nincs velük, az ellenük – az MSZP-hez kötni, mert az édesanyja valóban tag, és mert ő bár már nem párttag, a web oldalhoz még van köze, ettől még a rendezvény pártsemleges maradt! (Nem mellékesen: figyelembe véve az elmúlt négy évet és az idei három kampányt – ha e rendezvény miatt hanyatt-homlok menekülne a kormány, EZ az ellenzék akkor is képtelen lenne élni a lehetőséggel!)

Tehát a garázda politikai aktivisták a hűvösön várják sorsukat, miközben megkezdődött a kárfelmérés: a FIDESZ nevében Kocsis Máté már másnap reggel bejelentette, hogy az okozott kár 10 millió forint feletti, amit bevallom, a felvételeket látva már akkor sem tudtam elhinni. Még ha a bedobált számítástechnikai eszközök újkori értékét is hozzáadom, akkor sem. Nem is alaptalanul kerekedett el a szemem az összegtől: az igazságügyi szakértői jelentés alapján 144 395 forint kár keletkezett. Igaz, a kerítés nélkül…

Hogy lesz-e netadó vagy sem – ez majd november 17-én kiderül. Ami addig is biztos, hogy az első hírek szerint maga Orbán Viktor ötlete volt az egész, és a befolyt összegből a rendvédelmi szerveknek szerette volna 30%-kal emelni a fizetését. Aki matekból kettesnél jobb volt, az mondjuk itt már húzza a szemöldökét – de legyen igaza. Bár másnap Hende úr már 50%-os béremelésről beszélt a katonai illetmények kapcsán, igaz, mióta nem Alkotmány van, azóta nehéz eldönteni, hogy mikor ki hova tartozik. Egy a lényeg: a hatalmi szerveknek pénz lett lebegtetve… csak nem fél itt valaki? De térjünk vissza a netadó funkciójára – mert párhuzamosan megjelent, hogy Rogán Antal szerint a befolyó bevételt a szélessávú internet kiterjesztésére irányuló program önrészeként használják majd fel. És mi lesz szegény rendvédelmisekkel?

Mondanám, hogy nézzük meg, egyáltalán mekkora összegről beszélünk… Időközben megérkezett a módosító javaslat is: magánszemélyek esetén havi 700, míg az üzleti előfizetések esetében havi 5000 forintos felső korlátot vezetne be az internetadóra a Fidesz. Amit – természetesen – nem háríthatnak át a lakosságra… Hát persze, eszükben sincs, ők ilyen jófejek! Örömmel fizetnek mások helyett!

Ráadásul Tállai András, a Nemzetgazdasági Minisztérium parlamenti államtitkára azt állította kedden, hogy a tervezett internetadó esetében nem előfizetésenként kell megfizetni a 700 forintos felső plafont, hanem háztartásonként. Miközben a kormány és a parlamenti képviselők azt próbálják bizonygatni, hogy azt nem is az előfizetők, hanem a szolgáltatók fizetik majd. Most akkor előfizetőként? Családonként? Háztartásonként? Kérdeznék még, de „szerencsére” a „plafont” szinte mindenki eléri – így annak nincs is jelentősége, hogy kiknek kell majd fizetni: mindenkinek! Így vagy úgy…

Hogy az lesz, amit a fej kiagyal és amit a kétharmad megszavaz – ez nem is kérdés. Hogy piszkosul nincs sem szakmai, sem pénzügyi szempontból kidolgozva – az is egyértelmű. De hogy mit jelent a kormány számára a demokrácia, azt remekül megmutatja Németh Szilárd nyilatkozata a kormány nevében:

„Ezek a tüntetők ugyanúgy el fognak tűnni, ahogy eltűntek az alaptörvénnyel, a nevelési törvénnyel vagy a rezsicsökkentéssel kapcsolatban.” Majd megerősítette, hogy nem kívánják visszavonni a tervezetet, továbbra is marad a gigabájtonként 150 forintos adó, 700 forintos maximummal, amit a szolgáltatókkal fizettetnek meg.

Hát – persze…

„A tanár a nyolcvanas években is tudta csepegtetni az értékrendjét. Épp ma idézte nekem valaki az akkori politikaigazdaság-tankönyvet, amelyben ez szerepelt: anyát megölni semmilyen körülmények között sem szabad, kivéve, ha a munkásosztály árulója lesz.” – olvasható a lapban.

Ha esetleg valaki lemaradt volna az eseményekről: ő az a hölgy, aki Hoffman Rózsát váltotta az köznevelési államtitkári poszton. A már korábban is kormánybiztosként tevékenykedő hölgy 1974-ben látta meg a napvilágot, amit talán nem illik róla hirdetni, ám fenti kijelentése kapcsán ez egy fontos momentum…

Mert ha ő 1974-ben született, akkor a nyolcvanas években még első kézből illet volna lássa ezeket a tankönyveket, melyből idézni vélt. De nem csak azért tudom, hogy ilyeneket akkoriban nem tartalmazhattak a tankönyvek, mert az elején még magam is forgattam őket. Hanem azért is, mert – bár az 1956-os eseményeket követő leszámolásra nincs szó – 1961-től már azt is tartalmazta a BTK, hogy „A szocialista büntetőjog perspektivikusan elvi okokból a halálbüntetés ellen száll síkra„. Ezzel a legvidámabb barakk megtette az első lépést egy emberibb világért, de nem érte be ennyivel: Az 1966-os szabályzat szerint „A halálbüntetést csak akkor lehet végrehajtani, ha a kegyelemre irányuló kérelmet elutasították. … Teherben lévő nővel és elmebeteggel a kegyelmezést megtagadó döntést közölni, és rajtuk a halálbüntetést végrehajtani a terhesség megszűnte, illetőleg felgyógyulásuk előtt nem szabad.”

1971-től már nem lehetett sem vagyoni, sem közveszély-ellenes ügyekben kiszabni halálbüntetést, és 1978-tól már a legsúlyosabb bűncselekmények esetén is „vagylagosan” szerepelt a halálbüntetés.

Mellesleg a hatvanas évek végén, az 54 esztendős Besze Imréné volt az utolsó nő, aki hazánkban bitófán végezte. De őt sem politikai okból, hanem előre kitervelten, nyereségvágyból elkövetett emberölés miatt ítélték halálra, és 1969. február 2-án az egri börtön udvarán tették nyakába a kötelet. A következő 20 évben halálos ítéletet már csak férfiakon hajtottak végre, jellemzően különös kegyetlenséggel és/vagy több ember élete ellen elkövetett bűncselekmények miatt (pl.: a Soós-féle rendőrgyilkosság, a Hárshegyi gyerekgyilkos…) – az utolsó évtizedben (az 1988. július 14-i utolsó akasztásig) 26 elítélten hajtották végre a legsúlyosabb ítéletet.

És ami azt illeti: igen, valóban a tanár a teremben akkoriban is tudta csepegtetni a saját értékrendjét. A nyolcvanas években már egészen szabadon tehette is, a hetvenes évek elején még akadt egy-egy túlbuzgó egyén, akinek jelentgetési rohama volt, és ennek köszönhetően osztottak is ki pár fegyelmit. Ugyanis a teremajtó bezáródása után néhány tanár mesélni kezdett: egy olyan korról, egy olyan világról, amely nem szerepelt a könyvekben, amelyről nem volt ildomos nyíltan beszélni, és amelyről 1989-ben azt hittük, végre majd mi is megtapasztalhatjuk: a szabadság világáról.

Ehhez képest ma a tanárok rettegve mennek órát tartani, gondosan megfontolva minden szót, mert figyelik őket. Suttyomban is, meg hivatalosan is. Jobban, mint a hetvenes években. A kötelező tankönyvek kötelezően tele vannak ideológiával, és az iskolában is hirdetni kell a kormányzattól (és az egyháztól) érkező hivatalos igét. És ettől eltérni nem lehet! Jelzem, mi még azt tanultuk: az ige cselekvést, létezést, történést kifejező szófaj – vagyis nem hirdetni, csinálni kell! De ma már ilyen haszontalanságokra nincs is idő. Az a kép, amelyet gyermekeim jelenlegi tankönyveiből, és az iskoláik működéséből érzek, az azonban sajnos nem a nyolcvanas, hanem egyre inkább az ötvenes éveket idézi fel, akárcsak az államtitkárasszony által hivatkozott idézet – és csak remélem, hogy ha soraimért az aktuális rendszer árulójának is tekintenek: nem kapok kötelet! (Legfeljebb egy újabb adóvizsgálatot!)

Gondoltam, pezsgőt kéne bontani, mert mióta Orbán Viktor neve felmerült a magyar politika életében, azóta meg tudom számolni az ujjaimon, hogy hány olyan kijelentése volt, amely őszintének tűnt és egyben magam is azonosulni tudtam vele – és ez ilyen volt. Vagy legalábbis annak tűnt, de valami hirtelen zavarni kezdett…

Értem én, hogy hangot akar adni annak, hogy elhatárolódik… magam is ezt tenném! Mégis: egyszerűen nem értem! Tudomásom szerint – elvileg – ez egy demokratikus ország, (többnyire) működő jogrendszerrel. Tehát egy adott cselekedetet vagy megtehetünk, vagy szabályozzák, esetleg tiltják törvényeink. Azt, hogy az ominózus szervezet a megadott rendezvényt megtartsa – vagy törvényes, és akkor mire fel tilthatja meg bárki is, hogy az megrendezésre kerüljön. Vagy törvénytelen, de akkor: miért kell a miniszterelnök felhívja a belügyminiszter figyelmét arra, hogy a törvényeket tartsa be?!? Ez nem magától értetődő? Nem működik a törvények végrehajtórendszere? Vagy a rendszer szereplői nem végzik rendesen a munkájukat???

Jó lenne tudni, mert ugye: ezek azok a törvények, amelyek meghúzzák a határokat, és amelyek előtt – ugye – mindannyian egyenlők vagyunk! Sőt: vannak, akik még egyenlőbbek…

Abba meg bele sem merek gondolni, hogy létezhet valaki, aki a törvények felett állhat egy demokratikus országban, aki saját belátása szerint diktálhatja, hogy éppen mi a törvény és azt kinek, hogyan kell betartania… 

Számomra ez a alap, ez az etalon! Minden más csak blabla!  “Legnagyobb cél pedig itt-e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben.” Arany Jánoshoz hasonlóan ennyi az én célom is, és mástól sem várok többet! Nem érdekel, ki honnan jött, hova tart, ki az apja, mit hisz, és kivel bújik ágyba – csak és kizárólag az érdekel, amit csinál! Ez alapján ítélem meg… nem a társadalom által a homlokára biggyesztett címke alapján, mert magam is ettem már csalamádét, amely lekváros üvegbe lett eltéve… Nem a címke számít, hanem a tartalom!

Ezek alapján viszont nem tudom, mit gondoljak most Körmendy Zsuzsannáról, aki a Magyar Nemzet újságírójaként – bár soha nem látott engem, nem ismer, feltehetően nem is olvasott semmit az én írásaimból – most kijelenti, hogy én vagy baloldali, vagy liberális erőket szolgáló újságíró volnék, mert olyan, hogy független újságírás – szerinte – nincs!

Körmendy Zsuzsanna: Az újságírás szabadsága

Nos, kedves Zsuzsanna: egy dologban egyetértünk: valóban az újságíró (még többnyire szabadon) dönti el, hogy „minek a szolgálatába állítja tudását, készségeit, és mi az, aminek soha nem állítja a szolgálatába”. Én is ezt teszem, de egy kicsit szélesebb spektrumon próbálom nézni a világot, mint a fekete meg a fehér, a bal és a jobb! Minden tudásommal, minden leírt betűvel, minden leütött karakterrel az embert, az életet próbálom védeni, segíteni! Nem állítom, hogy mindig sikerül, és azt sem jelenthetem ki, hogy mindig eredményesen teszem, de erre törekszem! Erre esküdtem fel – szó szerint, igaz: természetgyógyászként, de én is ember vagyok, ugyanaz az ember akkor is, ha épp betegként fordul hozzám, és akkor is, ha újságíróként. Nem lesznek másak az elveim, nem változom meg… És nem csak egy eskü kötelez: így látom helyesnek!

És igen, arról is én döntök – és ebben korlátlanul szabadon – hogy mi az, aminek soha nem állítanám szolgálatába tudásomat vagy lelkemet: és ez a politika! Legyen az jobbra, vagy balra húzó… liberális vagy nacionalista… Nincs az az irány, amely megvásárolhat, amely megszabhatja, hogy mit gondoljak, mint mondjak a világról! Sajnálom, ha nem ismeri a szabadságnak ezt az érzését – igen kellemes, igaz: nem túl kifizetődő! De vannak dolgok, amiket nem lehet pénzben mérni…

„Gyógyító munkámban a hírnév és a meggazdagodási vágy nem fog elkápráztatni és befolyásolni a helyes út megtalálásában.

Mindenkor hivatásomhoz méltó magatartást tanúsítok, tisztelem az emberi életet. Nem teszek különbséget gazdag vagy szegény, barát vagy ellenség, jó vagy rossz ember között, nem leszek tekintettel nemre, felekezetre, bőrszínre. Hivatásom gyakorlása során a tudomásomra jutott bizalmas információkat és titkokat megőrzöm.”

Nos, engem ez vezérel hivatásom során… és számomra az újságírás épp úgy hivatás, mint a természetgyógyászat! Önnek azonban további jó munkát kívánok!

Üdvözlettel: Kiss Ágnes „Mammy”

Mikor a hobók útjára léptem.
Mikor a hobók útjára léptem, ti még kis srácok voltatok.
Mondom, mikor a hobók útjára léptem, ti még kis srácok voltatok.
Megvertek százszor,
Megnyírtak párszor.
Nem maradt más! Nem maradt más!
Se János, se Tamás.
Nem maradt más, szinte senki.
Szinte senki, semmi, senki, semmi.
Embernek, férfinek lenni.
És ez, azt mondják, nagyon kevés.
Sokan azt mondják, nagyon kevés.
Nekem nem sikerül, olyan nehéz.
Embernek lenni, olyan nehéz.
Nehéz! Nehéz! Nehéz!

Hát így megy ez itt, kérem! Mert ha valaminek meg kell lenni, akkor meg kell lenni – aki mást mond, az hazudik!

Ha egyszer Orbán emlékművet akar, akkor emlékmű lesz! Hogy mitől volt ez neki olyan fontos? Ki tudja… Földi halandó nem képes már követni gondolatmenetét. Kell! Mert csak!

Voltak némi kis problémák, mert vannak olyan törvények, amelyeket még elfelejtett átírni a kétharmad, ezért például tehetetlenül ki kellett bírja, hogy holmi népszavazásra való kezdeményezéssel lopják a drága idejét! De nincs gáz, kézbe vannak tartva a dolgok: szombaton este 20 óra 20 perckor megjelent az MTI-n egy rövidke hír, mely szerint elhárult az utolsó akadály: nem kell népszavazást kiírni – lehet végre emlékmű!

És csodák csodája: reggelre lett! A darus kocsi, amely beemelte, gondolom napok óta ott parkolt, hogy végre megjelenjen az utolsó akadályt felszámoló közlemény, a kordonokat azon a környéken meg már le se viszik a pincébe, így az is kéznél volt! A munkások is ott álltak készenlétben, és égtek a vágytól, hogy szombaton holmi bulizás vagy filmnézés helyett inkább a zsíros hétvégi és éjszakai pótlékkal fűszerezett munkát végezhessék, hogy mire a többi dolgos-szorgos emberre rávirrad a vasárnapi mise ideje, már készen is legyen az emlékmű!

Mert ha valaminek meg kell születnie, akkor az megfog! Ha az Isten is úgy akarja…