Tanulni, tanulni, tanulni – a Lenini elvet álmunkból felébredve is fújni kellett, miközben az értelmének keresése egyetlen pillanatra sem volt feladat. Elfogadtuk, mert ezt mondták! Sok dologgal volt ez így… Engedelmeskedtünk a felsőbb/központi akaratnak: tanultunk! Mert úgy tudtuk, ez így helyes! És mert kötelező volt. Ebből kifolyólag leginkább csak magoltunk, magunk sem a hasznos tudásra, hanem a túljutásra összpontosítva… Ha valamit mégis nagyon megtanultunk, az pont az volt, hogy a kötelezőt teljesíteni kell! Meg hogy nem lógunk ki a sorból! Na jó, volt, aki már akkor is kilógott, de az egy másik történet… és mi legfeljebb egy-egy pillanatra néztük irigykedve a Wranglerjét, vagy az Adidasát, gyorsan megállapítottuk, hogy milyen jó lehet neki – és mentünk tovább a Lenini úton: tettük a dolgunkat, mert kellett! Tanultunk, dolgoztunk, építettünk! Nem magunknak: a jövőnek, a pártnak, az országnak… És nem feltétlenül tettekben, leginkább csak szóban!

Közben egy dolgot biztos, hogy nem tanultunk meg: a szabadságot! Az önrendelkezés szikrája is ki lett irtva belőlünk! Az “akarok” szót máig is úgy kezelik, mint az ördög a szentelt vizet! Akarni bűn… illetlenség! Naná, hisz az teremt, az előre visz!

Márpedig én akarok! Akarom a szabadságot! Akarom, hogy én dönthessek a sorsom felett! Nem biztos, hogy másként döntök majd, mint a nagy átlag, de akarom, hogy ez is az én döntésem legyen!

Csakhogy nekem szerencsém volt! Egyedül voltam, pici koromtól. Kilógtam a sorból. Szürke kis egérként nem foglalkoztak velem, senkinek se számítottam – ezzel lehetőséget kaptam, hogy felépítsem a saját világomat. És ebbe nem ők mondták meg, mit kell tegyek, mondjak, gondoljak, hanem én, saját magamnak! Megteremtve ezáltal a gondolkodás szabadságát akkor, amikor még álmodni sem mert senki arról, hogy itt lesz valaha is másképp, de mert gondolkodni sem volt már divat (a gondolataiknak hangot adók jelentős része börtönben, kivégezve, disszidálva – ki merné kockáztatni az önállóságot?!?), igényünk sem igazán volt már arra, hogy másképp éljünk!

Aztán egyszercsak a nyakunkba szakadt! Azt mondták: rendszert váltunk, és mostantól minden más lesz! Sok dolog megváltozott, nem vitás… A gyárak-földek-bányák már nem a dolgozó nép kezében vannak, mint azt tanultuk, így apránkénti hazahordása innentől kezdve lopásnak számított, míg az adott intézményt egyben ellopva privatizációnak neveztük. És megteremtődött a dolgozó nép társadalommá válása: kialakultak a különböző rétegek az újgazdag sznoboktól a panelproliig, a munkanélkülitől a vállalkozóig. Csak egy dolgot nem tanultak meg továbbra sem: hogy gondolkodni kell! Hogy ne fentről mondják meg, milyen a világ körülöttünk, hanem mindenki fedezze fel magának és alkossa meg a saját véleményét! Hogy lássunk is, ne csak nézzünk…

És a mindenkori hatalom ezt elég jól felismerve fordította ellenünk: olyan értékrendszert teremtett számunkra, ahol a munkának és a tudásnak nincs becsülete, a szenzációs teljesítmények pedig a média pillanathőseire korlátozódnak. Vagy esetleg egy jó kapcsolatra…

Az “átkosban” megtanultunk egyszerre lépni, amihez figyelni kellett a másikra, másképp nem lehetett “igazodni”! Ez megmaradt: a szomszédot – akihez régen át lehetett menni egy kávéra, de akinek mára a nevét se tudjuk – most is figyeljük, mert túl kell licitálni autóban, cserépben, vakolatban, bármiben, hogy látszódjon: többek, jobbak és okosabbak vagyunk! A rendszerváltás óta már nem csak megnézzük a padtárs Adidasát, hanem tökéletesen tisztába vagyunk vele, hogy nekünk egy sokkal jobb Adidas jár! Alanyi jogon…

Ez lett a mi speciális szabadságunk, és a jog, hogy szabadon választhatjuk, ki tartja az agymosásunkat, gondolkodás helyett. Mert ne legyenek illúzióink: a szabadság hídjára mindkét irányból behajtani tilos! Mindegy, ki van hatalmon… Ez a tudatállapot, és a közösséget felváltó egyéni öntudat lett az új trend, amibe tökéletesen belefér, hogy nekem mostantól mindenhez van jogom, de ezek csak rám érvényesek: a másik jogának tiszteltbe tartása már nem fér bele, ahogy az sem, hogy a jogok mellé kötelezettségek is tartoznak…

Lassan már az óvodában ránk erőltetik a kötelező tudást, de legkésőbb az iskolában megutáltatnak minden olyan törekvést, ami más látásmódra, más értékrendhez vezet! Az iskola nem arra való, hogy felfedezzük, megismerjük a világot, hanem hogy megtanuljuk elfogadni a kész sémákat, és hogy az egyéniség szikráját is kiirtsák belőlünk! Az így kapott massza ugyanis tökéletesen alkalmas arra, hogy megmondják neki, hova kell húzni az X-et, és mire kell költse a pénzét… A cél pedig csupán ennyi!

Oktatási rendszert, tantervet számon kérni… lehet, de felesleges! Jó ez így mindenkinek! Végül is lássuk be: ezt a világot sokkal kellemesebb úgy megélni, ha nem érdekelnek a miértek, ha nem látjuk át az okokat és okozatokat, ha fel sem merül bennünk, hogy lehetne ezt másképp is csinálni!

Gondolkodni, akarni, csinálni! Vagy legalább: Tanulni, tanulni, tanulni… Ha mást nem: a hibákból okulni… A saját sorsunkat kezünkbe venni… Tenni valamit a holnapért… Érzelmeket és értelmet keresni egy beteg világban… Kinek kell ez?

Azért remélem: talán vagyunk még néhányan!

A „nem a Soros által pénzelt” média szorgalmasan hangoztatta, milyen jó lesz most majd a családoknak most, hogy a kormány jóvoltából már nem csak az általános iskolások, de a kilencedikesek is ingyen kapják a tankönyveket! Hiszen jobban teljesítünk, és ezt mi, magyarok együtt hoztuk össze, no meg a népesedést is növelni kell, hogy csak a legfontosabb motivációkat soroljam!

Egy pillanatra már majdnem meghatódtam, hiszen a könyvek megvásárlása minden évben tényleg hatalmas terhet jelentett a családoknak, miközben nehéz feladat lenne felsoroljam azokat az intézkedéseket, amelyek a valóban átlagos átlagpolgár életét könnyítették mostanában!

Aztán elmentem egy kilencedikes szülői értekezletre…

Elsőre nem is értettem, mikor egy anyuka félve felemelte a kezét és alig hallhatóan megkérdezte: ki lehetne-e valahol fizetni az ingyenes könyveket, mert ez így nagyon nem lesz jó! Pillanatokon belül az osztályban ülő szülők jelentős része csatlakozott a kezdeményezéshez, és kétségbeesve sorolták, hogy az igyenkönyveket nem csak egyszerűen le kell adni tanév végén, de mindezt úgy, hogy a használatnak semmi nyoma nem maradhat! Nem lehet aláhúzni a lényeget, megjegyzést írni az órán elhangzottakból, vagy bekarikázni, mi a lecke! Bekötni sem lehet, mert megfelelő méretű borító nincs, ragasztani nem lehet. És ez még semmi: de nem lehet készülni az érettségire, vizsgákra, és az is gáz, ha az osztály esetleg nem ér a tananyag végére, mert következő szeptemberben már csak órai jegyzetekkel lehet készülni akkor is, ha érettségi tárgyból maradtak el a nebulók.

Hogy bosszúság? Kit érdekel… A lényeg, hogy megint elhangozhat minden csatornán ezerszer, hogy mily’ nagylelkű a kormány – miközben ismét csak egy propagandaszöveget harsogva vágják át a fejünket!

Hogy átverés? Meg sem lepődünk már… Hiszen nem „ingyen adják”, hanem kölcsönzik a könyveket, úgy, hogy ne lehessen élni a lehetőséggel, és persze a méregdrága nyelvkönyvek nélkül, amelyeket továbbra is ki kell perkálni azonnal. Mármint azonnal, amikor megérkezik – várhatóan: októberben! Szóval mindez már lassan természetes…

– Nesze semmi, fogd meg jól! – legyintett volna öreganyám szomorúan, ha még élne, és hallaná! Igaz, neki – és még sokszázezer társának – ez fel sem tűnne… mert számukra szülői értekezlet helyett csak a média marad, amely jelenleg is harsogva hirdeti a kormány hőstetteit.

Történt ugyanis, hogy még a magyar rendszerváltás idején járt a brit kutatók egyik fellegvárának számító Oxfordba egy lelkes magyar diák. A Soros Alapítvány ösztöndíjának köszönhetően az oxfordi Pembroke College-ban az angol liberális filozófia történetét hallgatta, de tanulmányait az 1990-es magyarországi országgyűlési választás miatt félbeszakította – pedig akkoriban nem kisebb évfolyamtársai voltak, mint például Bill Clinton. Igen, talán már kitalálták: ez a lelkes ifjú nem más, mint hazánk jelenlegi miniszterelnöke: Orbán Viktor.

Bár tanulmányait nem fejezte be, az egyetem sokáig büszkén hirdette, hogy itt tanult falai között Magyarország egyik miniszterelnöke, a FIDESZ vezetője. Talán, ha sikeresen elvégzi az iskolát, akkor többet tudna a liberalizmusról, és nem akarna meggyőzni minket sem Budapesten, sem Bálványoson, hogy ez helytelen, és az illiberalizmusé a jövő – de ez egy másik történet! 

Tegnap futótűzként terjedt a hír, hogy Oxford már cseppet sem büszke korábbi diákjára, és el is távolította nevét a listáról. Az elmúlt időszakot figyelembe véve – mondjuk úgy 2006-tól – nem is csodálkozom rajta, de azért én már csak ilyen vagyok: szeretek utánajárni azoknak a dolgoknak is, amelyekkel egyetértek.

Így találtam rá arra a kis apró tényre, hogy bár a Pembroke College neves diákjainak névsorából valóban eltűnt a hazánkat immár harmadszorra kormányzó Orbán Viktor neve, csakhogy ez nem most történt, hanem valamikor 2004 és 2005 augusztusa között! Hogy pontosan mi váltotta ki ezt az egyetem részéről, ez – még – nem derült ki. De figyelembe véve az azóta történt dolgokat, kijelentéseket és intézkedéseket rá kellett döbbennem: ezek a brit tudósok mégiscsak tudhatnak valamit…

Nem, ezúttal nem stadion – hanem EB, és nem futball, hanem szakmunkás! De 2018-ban mi rendezhetjük meg, mert elnyertük a jogot! Jó, nem?

Büszkének kéne lennem, de én már csak ilyen kukacos vagyok, kevés dolognak tudok örülni, ha leakarják nyomni a torkomon!

Ezért most például annyira nem rajongok, mert kb. olyan érzésem van, mint a focival: küzdünk a rendezés jogáért – de nem tudunk igazán labdába se rúgni! Szakmunkás EB-t rendezünk, miközben nincs szakemberünk!

A szaki-bácsik kora lejárt: megette az adórendszer és a technika, de mára egyébként is nyugdíjasok lennének, ha még nem vitte volna el őket az infarktus.

Az utánpótlás esélytelen, mert egyrészt az ifjúság – és lássuk be, a szülői bíztatás is ezt sugallja – nem szakmunkásnak, de még csak nem is dolgozni készül, hanem inkább egyetemen lógnának. De ha véletlenül valamelyiknek eszébe jutna, hogy túl sok lesz a góré, valakinek melózni is kell majd, akkor sem tudna hova fordulni, mert a szakmunkásképzésben az utolsó szakértelem az volt, amikor a lehető legszakszerűbben szétbarmolták rendszerét! Mára az itt-ott fellelhető szakiskolák jószerivel csak arra szolgálnak, hogy aki nem volt képes bejutni egyetlen középiskolába sem, az valahol eltöltse az időt, amíg eléri tankötelezettségének végét!

De mi most Európa Bajnokságot rendezhetünk velük – éljen, éljen, éljen!

Kicsit nosztalgikus hangulat áradt most végig rajtam… ifjúságom hajnalán a munkaversenyek izgalma váltott ki hasonló érzetet – igaz, más kor, más rendszer, más értékrend… Mi is hozzájárultunk a Tervhez, a terv pedig tovább építette a szocializmust, amihez ki-ki több-kevesebb lelkesedéssel hordta a téglát! Ha azonban az ideológiai részt kivesszük, még mindig maradt a közös program, és általában teremtődött belőle valami. Ha nem is szocializmus, de kifestett iskola, megjavított csapok, tiszta ablakok…

Nos, ez a Szakmunkás EB nekem ezt idézi – de legalább újra ifjúnak érezhetem magam! Kár, hogy most produktum helyett csak az ideológia van, de az is sánta…

No megyek edzeni: megpróbálom kvalifikálni magam a 100 méteres síknyomásban, vagy legalább a rövidtávú szemfelszedésben! Addig meg nóta még egyszer onnan hogy: „Az a rendes iparos, aki mindig italos…” – mert ebben legalább tutira jók vagyunk! Mondhatni: Európa bajnokok!