Meglehetősen gyakran volt szerencsém a kezemben tartani. Könnyű volt a fogása, én is elbírtam – nem úgy, mint néha a közértből megrendelt dolgokat. Csak a dugóját nem szerettem: nagyon pici volt, még az én szememmel nézve is – és ha elgurult, akkor bizony kilötyögött belőle a pálinka! Hogy csípős szagát még ma is az orromban érzem, az lett volna a kisebbik baj. Az így keletkezett hiányt követő hangos szavaknak azonban rendre csattanós befejezése volt!

Senki sem szereti, ha megütik, de egy idő után már nem veszed fel annyira! Hozzátartozik az életedhez, hogy beleszaladsz egy-egy pofonba. De azt a jellegzetes kiabálást, mikor nem tudod, mi fog következni, és halvány gőzöd sincs, hogy egyáltalán mit csináltál rosszul… Na azt nem lehet megszokni, az borzalmas tud lenni! Akkor inkább csattanjon az a pofon, az legalább már a cirkusz végét jelzi!

– Hozzad már, igyekezz! – csattant fel anyám hangja is, ha elméláztam egy pillanatra és nem tettem a dolgom. Fizetnem se kellett: anyámék jó vevőnek számítottak, felírták nekik! Még azután is, hogy kikerült egy tábla, szép kerek alma formájában: hitel! Emlékszem, mindig kértem almát, mert azt hittem, az is van – nem értettem az összefüggést! Gyümölcs persze nem volt, de azért néha én is kaptam egy-egy málnaszörpöt vagy jaffát ajándékba (hetvenes évek – ez volt a csúcs!) a kocsmáros nénitől vagy a Józsitól! Ő mindig vicceseket mondott, szerettem, ha ő van bent… Kis angyalkájának hívott és mindig mosolygott rám!

Én már akkor is szerettem a tréfát, sajnos azonban anyámnak talán nem a humorérzék volt a legjellemzőbb tulajdonsága. Pedig okoztam néhány vicces helyzet, de aligha mondhatnám, hogy nagy (ellenben: többnyire annál zajosabb!) sikert arattam!

Egyszer például “egy kis erőset” kért, de nem mondta konkrétan, hogy cseresznyét vagy rumot ért alatta. A közértből a fekete címkés kellett, ez nem lett volna kérdés. A sarki kocsmában általában cseresznyével töltötték az üveget, azt azonban nem kellett kérjem, mert tudták. A rumot többnyire ajándékba kapta, az is szerencséesen elfogyott. A színe is érdekesebb volt, a szaga is sokkal elviselhetőbb… Számomra csak ennyit jelentett, nem értettem hozzá! Valami erőset?

A kapunk és a kocsma között csupán egy festékbolt és egy tejcsárda mellett kellett elmenni. Utóbbi akkoriban még sok helyen létezett, többek között kimért tejet is árultak. Igaz, a belvárosban már nem vitték házhoz, az ellentétes volt a kor szellemével, de még minden háztartásban ott volt az erre a célra szolgáló kanna. Mindezekkel én nem foglalkoztam, azt azonban minden nagy és okos gyerek tudta, hogy a tej élet, erő, egészség! És én nagy és okos gyerek voltam – vagy legalábbis: apró méretem ellenére is igyekeztem annak látszani!

Anyám épp gyengélkedett valamitől, ezúttal ezért kérte az italt – és mert én nem tudtam eldönteni a cseresznye vagy rum kérdését, hát olyat vittem neki, amitől azt reméltem, biztos meggyógyítja! Tényleg nem akartam én semmi rosszat… Még csak nem is viccnek szántam, mikor ezúttal a kocsma helyett a tejcsárdában töltettem meg a kislapost. Tényleg csak azt akartam, hogy jobban legyen és persze, hogy megmutassam, milyen okos nagylány vagyok! Nos, ő valami egészen mást mutatott meg – aminek következményeként egyrészt végtelenül kicsinek és butának éreztem magam, másrészt kénytelen volt betegsége ellenére saját lábán lemenni a sarokra, mert én nem bírtam!

Egy másik alkalommal egy izgalmas gondolat ragadta meg a figyelmemet a rádióból: “amit el akarsz dugni, azt tedd ki az ablakba!” – hangzott a bölcsesség. Nagyon vicces és elgondolkodtató volt egyszerre, pedig akkoriban még nem ömlött Coelho a csapokból! “Na, ezt egyszer kipróbálom” – gondoltam az addigra már tízévesek bölcsesség utáni vágyával. Nem kellett sokáig várjak ennek lehetőségére, hiszen anyám mindig ügyelt a látszatra:

– Dugd el az üveget! – hangzott az utasítás, ha kopogtattak. Az egyik ilyen alkalommal felcsillant a szemem és felidézve a tanultakat hozzáláttam, hogy kipróbáljam az elméletet a gyakorlatban is. Kijelenthetem: működik! Nagyon is jól! Nem látta meg sem a szomszéd néni, sem a védőnő, aki épp megfordult nálunk. Belül a függöny is takarta, és – akkoriban már egy ideje egy lakótelep tízedik emeletén laktunk – kívülről sem látszott.

A dolog kis szépséghibája az volt, hogy távozásukat követően anyám hiába forgatta fel az egész lakást, ő sem találta meg az üveget, engem azonban időközben útnak indított valamerre. Mobiltelefonok (??? Telefonok!) még talán a mesékben sem léteztek, így nem tudott utánam szólni, hogy hova rejtettem el az italát, aminek köszönhetően meglehetősen indulatosan várt rám az ajtóban.

Az érkezésem utáni hosszú percek során egyetlen dologban voltam biztos: szerettem volna, ha hirtelen valaki engem is eldugna az ablakba! Sajnos azonban én nagyon is látható és elérhető maradtam, aminek további szemmel érzékelhető nyomai maradtak. De legalább megtanultam: az elmélet fejben mindig működik! Csak a gyakorlatnak lehetnek néha fájdalmas következményei… 

A könyv megvásárolható, csak a linkre kell kattintani. De nem, nem könyvet akarok eladni, csupán az emberek figyelmét szeretném felhívni! És igen, tudom: minden, amit tenni próbálok, csak egy csepp a tengerben, aligha tudok ezreken segíteni! De tízig, százig vagy akár ezerig elszámolni is pont ugyanúgy kezdesz: az EGY-nél!

Annak az EGYnek az a csepp az életet jelentheti! Sokszor csak annyit kell tegyél, hogy érezteted vele: van másik út! És van lehetősége másfelé menni.
Nem kell te dönts helyette, nem kell beleavatkozz az életébe, csak vedd észre, hogy baj van! A többi majd kialakul…

Mesélhetsz arról, hogy van olyan, akinek segítettek. Gyerekek, aki azóta nyugalomban élnek. Asszony, akit kimenekítettek egy krízisszállóra. Vannak sortársak és igen: van, aki felállt. Van, aki újrakezdte. Van, aki azóta boldogan él.

Vagy ne mesélj semmit, meg se szólalj! Csak csendben adj át egy cetlit, rajta egy telefonszámmal. Esetleg ezt a könyvet…

És ha egy embernek sikerült kicsit jobbá tenni a helyzetét, vagy megfogni a kezét, amíg megtalálja az útját, akkor utána jöhet még egy…

Ez mindannyiunk felelőssége!

Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány

https://kek-vonal.hu/
info@kek-vonal.hu
+36 (1) 354 1029

NANE segélyvonal

Nők és gyerekek elleni erőszak áldozatainak és segítőiknek
https://nane.hu/
+36 (80) 505-101

A bántalmazottak segélyvonala

Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat
http://bantalmazas.hu/
Országosan hívható ingyenes szám 0-24
+36 (80) 20-55-20

Patent Jogsegélyszolgálat

https://www.patent.org.hu/
szerdánként 16 és 18 óra között és csütörtökönként 10 és 12 óra között
jog@patent.org.hu
+36 (70) 220-2505

TASZ Jogsegélyszolgálat

Ingyenes jogsegély az alapvető emberi jogokért
https://tasz.hu/
jogsegely@tasz.hu
+36 (1) 279-2235

Láttam, ahogy közeledett felém a kereszteződésben. A kis pohár a kezében félreérthetetlenül jelezte, hogy valamit jó lenne, ha végre dobnának bele… Elmosolyodtam: túl vagyok a tankoláson, a bevásárláson, szerintem ezúttal nem kizárt, hogy nála van több pénz!

– Sajnos most nem tudok segíteni… – mosolyogtam rá eltitkolva a helyzet komikumát, de azért őszinte sajnálattal.

A mosolyt mosollyal viszonozta, szemmel láthatóan hálás volt, hogy ha pénzt ezúttal nem is kap, de legalább valaki észrevette őt. Valaki még látni vélte benne az embert… Boldogan szorongatta tovább egyik kezében a műanyag poharat, a másikban a Fedél nélkül újságot, két-három könyv társaságában.

Hirtelen eszembe jutott: pénzt ugyan most nem tudok adni neki, de mindkét könyvemből van nálam – hátha nem sértem meg vele! Meglepetésemre nemhogy sértődés nem volt, de boldogan vette át: végre megint lesz mit olvasnia! És külön örült, amikor megtudta, hogy mindkét könyvet én írtam…

Szerette volna viszonozni a gesztust, így a következő lámpaváltásig vicceket kezdett mesélni! Csak sorolta, sorolta őket, hogy minél több poén elhangozhasson abban a kis időben, amelyre a sors összerendelte utunkat. Nem hiába fáradozott: tényleg jót nevettem a végére!

Egyikünknek sem lett több pénze, könnyebb élete… Üres zsebeinkből időt, figyelmet, és pici emberséget varázsoltunk egymásnak, majd mindketten mosolyogva folytattuk kátyúkkal teli utunkat…

A „nem a Soros által pénzelt” média szorgalmasan hangoztatta, milyen jó lesz most majd a családoknak most, hogy a kormány jóvoltából már nem csak az általános iskolások, de a kilencedikesek is ingyen kapják a tankönyveket! Hiszen jobban teljesítünk, és ezt mi, magyarok együtt hoztuk össze, no meg a népesedést is növelni kell, hogy csak a legfontosabb motivációkat soroljam!

Egy pillanatra már majdnem meghatódtam, hiszen a könyvek megvásárlása minden évben tényleg hatalmas terhet jelentett a családoknak, miközben nehéz feladat lenne felsoroljam azokat az intézkedéseket, amelyek a valóban átlagos átlagpolgár életét könnyítették mostanában!

Aztán elmentem egy kilencedikes szülői értekezletre…

Elsőre nem is értettem, mikor egy anyuka félve felemelte a kezét és alig hallhatóan megkérdezte: ki lehetne-e valahol fizetni az ingyenes könyveket, mert ez így nagyon nem lesz jó! Pillanatokon belül az osztályban ülő szülők jelentős része csatlakozott a kezdeményezéshez, és kétségbeesve sorolták, hogy az igyenkönyveket nem csak egyszerűen le kell adni tanév végén, de mindezt úgy, hogy a használatnak semmi nyoma nem maradhat! Nem lehet aláhúzni a lényeget, megjegyzést írni az órán elhangzottakból, vagy bekarikázni, mi a lecke! Bekötni sem lehet, mert megfelelő méretű borító nincs, ragasztani nem lehet. És ez még semmi: de nem lehet készülni az érettségire, vizsgákra, és az is gáz, ha az osztály esetleg nem ér a tananyag végére, mert következő szeptemberben már csak órai jegyzetekkel lehet készülni akkor is, ha érettségi tárgyból maradtak el a nebulók.

Hogy bosszúság? Kit érdekel… A lényeg, hogy megint elhangozhat minden csatornán ezerszer, hogy mily’ nagylelkű a kormány – miközben ismét csak egy propagandaszöveget harsogva vágják át a fejünket!

Hogy átverés? Meg sem lepődünk már… Hiszen nem „ingyen adják”, hanem kölcsönzik a könyveket, úgy, hogy ne lehessen élni a lehetőséggel, és persze a méregdrága nyelvkönyvek nélkül, amelyeket továbbra is ki kell perkálni azonnal. Mármint azonnal, amikor megérkezik – várhatóan: októberben! Szóval mindez már lassan természetes…

– Nesze semmi, fogd meg jól! – legyintett volna öreganyám szomorúan, ha még élne, és hallaná! Igaz, neki – és még sokszázezer társának – ez fel sem tűnne… mert számukra szülői értekezlet helyett csak a média marad, amely jelenleg is harsogva hirdeti a kormány hőstetteit.

…igaz, csak e-book formátumban, de remélem, azért így is eljut azokhoz, akiknek talán pont erre van szüksége! És talán arra is jó, hogy megtanuljuk értékelni azt, ami körülvesz minket…

Utóirat: már a Bookline oldaláról is megrendelhető!

Minden évben heten kaphatják meg ezt a – József Attila emlékére alapított – díjat. A tavalyi év azonban különleges volt: a sorozat korábbi szerkesztője – Hovanyecz László – 2013-ban elhunyt, tragikus távozását követően a Társaság úgy ítélte meg, hogy tevékenységével ő is méltó rá, hogy – rendhagyó módon, posztumusz – Hazám-díjas legyen. Így a munkáját folytató László Ágnes neki is emléket állít a könyvben.

– Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom: a nyolc személyiség közül Pogány Judit az, akit a kicsi gyermektől az érettebb korosztályig mindenki ismer – ha másként nem, a kis Vuk hangjaként. Kicsit talán méltatlan is, hogy egy ekkora egyéniséget sokan leginkább a hangja miatt ismerjenek…

– A könyvben megjelent interjú tökéletesen alkalmas arra, hogy az olvasók sokkal jobban megismerhessék a művésznőt, de számomra is az egyik legizgalmasabb kérdés az volt, hogyan tud a hangjával úgy bánni, hogy egy mesefilmben akár tíz-tizenkét állatnak is képes legyen a hangját kölcsönözni. Nem árulom el, de a könyvből kiderül a – kicsit szomorú, mégis csodálatos – történet, amelyből megtudhatjuk: Judit hogyan jutott el odáig, hogy a hangjával tulajdonképp azt csinál, amit csak akar!

– Valószínűleg ez az interjú lesz az egyik legnépszerűbb a kötetben… De melyik volt a legnehezebb?

– Kettőt is említek: Sajdik Ferenc grafikusművész, karikaturista, és Perényi Miklós, a Nemzet Művésze, gordonkaművész. Mind a kettőjükről közismert tény, hogy hivatásuk megszállottjai, és kiemelkedően magas színvonalon tevékenykednek a saját szakterületükön. Beszélni azonban – különösen önmagukról – nagyon nem szeretnek! Külön kihívást jelentett számomra, hogy Perényi Miklós például még soha, senkinek nem adott élet- interjút, de a beszélgetés végére mégis sikerült őt is egy bizonyos szintig megnyitni… Feszélyezve érkezett, de mosolyogva távozott beszélgetésünk után, pedig az életéről, a gyerekkoráról is beszélgettünk. Csodagyerek volt, akit az édesapja időben fedezett fel és megtalálta azokat a lehetőségeket, amelyekkel a tehetsége kibontakozhatott – ami persze nem volt egyszerű, de nagyon eredményes.

– Beszéljünk kicsit magáról a könyvről! Értékteremtők – azt hiszem, ez a nyolc név remek választás arra, hogy valóban értéket jelentsen a mögöttük rejlő ember megismerése. De ahhoz, hogy a könyv betölthesse a feladatát, el kell jusson az olvasókhoz. Mekkora az érdeklődés a könyv iránt?

– Ez kiszámíthatatlan! De, ha valaki belegondol abba, hogy a mai, zaklatott világunkban mennyire hajlamosak vagyunk átsiklani az értékeink felett, mennyire nem emeljük fel azokat arra a szinte, ahol lenniük kellene, akkor nagy szükség van rá! Hiszen ők azok az emberek, akikre – mindenfajta politikai, vagy más elkötelezettség nélkül – azt mondhatjuk, hogy igen, ők azok a társaink, nemzetünk alkotói, akikre mindannyian büszkének kellene lennünk. Akiktől tanulhatunk, hiszen ezekben az interjúkban  ott van az tanulság is, hogy ne add fel soha: ha érzed magadban a tudást, a képességet, akkor annak valahol, valamikor ki kell teljesednie! Ehhez persze hihetetlen erő, magas képzettség, komoly elhivatottság, és nagyon sok szerencse kell. De ha ez mind megvan, akkor megtehetjük azt, amire talán minden ember vágyik: nyomot hagyni a világban!

Sietni kell, kezdődik a dedikálás… Az írónő nem egyedül várja az érdeklődőket, egyik riporteralanya, Dr. Solymosi Frigyes is csatlakozik mellé. Akiről megtudhattam, hogy nem csak világszerte elismert szaktekintély, de a legtöbbször idézett magyar kémikus is. Kutatási eredményeit az űrtechnológia, a hadiipar világszerte használja, akárcsak az amerikai, a német vagy a japán autógyártás. Bárhol élhetne, bárhol multimilliárdos lehetne – de ő itt él köztünk, és éppen aláírja az én példányomat…

Büszke vagyok arra, hogy
találkozhattam vele, mégis útközben hazafelé azon tanakodtam, hogy a különleges tanításairól híres Vekerdy Tamással kezdjem az olvasást, vagy inkább „dobjam fel a napom” a Sajdik Ferenc karikatúrista, grafikusművésszel készült beszélgetéssel… Aztán rájöttem, hogy van egy kakukktojás: Hovanyecz László, akivel sajnos még az általam nagyra tisztelt László Ágnes sem készíthet már riportot… de akkor mit rejt a róla szóló fejezet?

Nos… én már tudom! És jó szívvel ajánlom mindenkinek, hogy kiderítse…

Tűző nap, kánikula… a turisták sorra elfoglalják a dedikálóknak szánt székeket… Az ember azt gondolná: nem lesz itt semmi! Pedig kisebb csodák bújtak meg a pavilonok között!

Jóval 30 fok felett jelez a hőmérő – sokan azt hitték, hogy ilyenkor mindenki strandra megy. Ehhez képest örvendetesen sokan jelentek meg a 86. Könyvhét tiszteletére a Vörösmarty téren! És korosztálytól, társadalmi rétegtől, érdeklődési körtől függetlenül a többség – úgy tűnt – elégedett volt: mindenki megtalálta a maga kincsesbányáját!

A klasszikus kiadókon kívül – Kossuth, Móra, Európa és még sorolhatnánk – temérdek kisebb-nagyobb kiadó képviselte magát: több mint kétszáz kiadó várta az érdeklődőket, akik az idei könyvhétre összesen 326 új könyv jelent meg.

Szépirodalom, mesekönyv, szakkönyv… Regény, vers, fantasy… Felsorolni sem lehetne, hányféle könyvet tekinthettünk meg, és az ünnep tiszteletére ráadásul kedvezőbb áron vihettünk haza!

Minden kiadó elhozta a kedvenc szerzőit, így találkozni lehetett Nagy Bandó Andrással, Spiró Györggyel, Esterházy Péterrel, Moldova Györggyel vagy épp Marék Veronikával… Az eddig más oldaláról ismert Makk Károllyal, Bornai Tiborral… De ha valaki nyitott szemmel járkált a pavilonok között, könnyen összefuthatott Harkányi Endrével, de Havas Henrikkel is. Vagy akár a Star Wars egyik rohamosztagosával..

Ha lett volna verseny, hogy kinél szeretnének a legtöbben dedikáltatni, akkor azt feltehetően Lőrincz L. László nyerte volna – igaz, könnyű lenne nyernie, hiszen neki Leslie L. Lawrence, illetve Frank Cockney is „besegít”: hiszen mindhárom név a népszerű írót takarja. 

Voltak első könyves szerzők, és rutinosak… volt, aki elhozta könyvének egy-két főhősét is. Volt, aki Barátfülék című könyvét igazi barátfüle-kóstolóval népszerűsítette – és volt, aki egy könyv illusztrátoraként villámportrékkal dedikálta a könyveket!

Egy ilyen eseményen természetesen az Esti Hírlap is jelen volt: képes összeállításunkat már most megtekinthetik – de hamarosan interjút is olvashatnak László Ágnessel, akivel Értékteremtők 2015 címmel most megjelent könyvéről beszélgettünk.

Addig is – ha kedvük támadt – látogassanak ki a Vörösmarty térre… Könyvek már 200 forinttól is akadnak, és kizárt, hogy ne találjon mindenki valami olyat, amivel szívesen vonul majd el egy árnyas helyre, hogy elolvashassa! És talán még maradtak az apró csodákból vasárnapra is!