A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik. (Muhammad Ali)

Küzdeni jó! Csakhogy néha elfelejtjük, mert valódi kihívások helyett ezernyi problémával küzd mindenki… A mostani helyzet nélkül is, hát még ebben az őrült időszakban, amikor az egész világ egy vírustól harsog! Nem csoda, ha az egyéni teljesítmények alig hallatszanak…

Az a tény, hogy valaki lefutja a maratoni távot – szinte jelentéktelennek tűnő dolog ebben az időszakban! Különösen azért, mert többségében fel sem fogjuk, mit jelent megtenni azt a bő 42 kilométert: éppen annyi, mintha a Lánchíd budai oldalán található 0 km-től indulva lefutnánk a Velencei tóhoz! Azt hiszem, kijelenthetjük: ez bizony nem kis teljesítmény!

Ha még hozzáadjuk, hogy az ifjú ember, aki ezt idén októberében megtette nem csak kedves, humoros, sportos, kitartó, sugárzik belőle a derű és az optimizmus – hanem mindemellett, csak úgy mellékesen: vak… Így már azért egy pillanatra talán felkapja az ember a fejét még vírusidőszakban is.

Persze: egyedül nem ment volna neki! Mármint: dehogynem, hiszen edzett és ügyes, és megold mindent, de – próbálj meg elfutni csak a sarokig csukott szemmel! Ugye, hogy jól jön valaki, aki segít, hogy az úton maradjon az ember!

Szerencsére neki is akadt segítője: egy sporttárs, akinek talán nincs ki mind a négy kereke. Bocsánat: ez nem csak otromba vicc volt, de ráadásul nem is igaz! Olyannyira, hogy pluszban is van neki két-három – merthogy ő kerekesszékkel tette meg ezt a hatalmas távot, miközben kölcsönösen segítették egymást!

Ezt jobb helyeken, jobb időkben úgy hívják: világszenzáció!

Figyelemmel kísértem őket, így én tudtam róla, amikor ezt a hatalmas, a világon eddig egyedülálló dolgot véghez vitte ez a különleges páros: Matics Ádám és Kis Gábor! Gratuláltam is nekik (és vártam, hogy ezt azért már talán egy kicsit felkapja a média…)!

Nos, ők talán nem értékelték annyira, mint az méltó lett volna, de szerencsére azért így is messzire elhallatszott teljesítményük: a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) és a Vakok Nemzetközi Sportszövetsége (IBSA) Matics Ádámot a 2020-as év vak futójának választotta.

Nagyon büszke vagyok rá, hogy ismerhetem, és szívből gratulálok neki is, Gábornak is, és a csapat többi tagjának is.

Mondom mindezt a magam nevében is, de azt gondolom: mondhatom mindazok nevében, akiknek egy-egy ilyen teljesítmény erőt, reményt ad egy holnaphoz. Jusson eszébe ez az erő feletti teljesítmény ne csak azoknak, akik elvesztették látásukat, esetleg lábukat – de azoknak is, akik most kétségbeesve várják a holnapot a bizonytalanság szigetén! Mert ez a 42 km is bizonyította, hogy mindent lehet, csak akarni, küzdeni kell…

Hajrá, Ádi! Gyerünk tovább, hiszen a sok kalandod mellett a következő nagy dobás a Tokiói Olimpia, ahol szurkolhatunk!!! Sokan, és egyre többen!

Reméljük, addigra ettől lesz hangos a világ!

Hét másodperc! Ennyi állt a rendelkezésükre… Szinte csak egy pillanat, ahhoz is kevés, hogy észre vedd: baj van! Nagy baj…

Hét másodperc! És mire feleszmélnél, már körbevesz a 15 fokos víz bénítóan fagyos ölelése, átláthatatlan sötétsége és az áramlat, amely akkora, mintha az autópályán állva utaznál egy kocsi tetején!

Hét másodperc! És talán még marad annyi időd, hogy még eszedbe jusson: kinek fog fájni leginkább távozásod… Mert életösztön ide vagy oda, minimális az esélye, hogy ezt a kalandot túléljed. Ha szerencséd van, ahhoz is kevés az időd, hogy mindez tudatosuljon benned… 

Lehet hablatyolni mentőmellényről, segítségről… de hét másodperc ezekhez kevés! Így az a hét ember, aki mindezek dacára élve kikerült a vízből  elmondhatja: újból megszületett!

A többiek pedig már egy másik dimenzióból várják talán, hogy a folyó sodrásától málló testüknek az Elemek ereje és a politika mocsara esetleg végre megkegyelmezzen, és – ha már tiszteletet nem sikerült adni – legalább végtisztességben részesülhessenek!

Újabb leckét kaptunk abból, hogy a természetet szabályozhatjuk, de soha nem uralhatjuk! Érdemes lenne végre tanulni ezekből a leckékből, mert az emberiség erősen bukásra áll természetből…

Engem azonban más kérdések is foglalkoztatnak. Szörnyű dolog politikáról beszélni egy tragédia kapcsán, mégis azt gondolom: vannak dolgok amelyek mellett nem mehetünk el szótlanul!

Könnyű ítélkezni, ha nem vagy benne, ha kívülálló lehetsz egy ilyen helyzetben! Lehet felháborodva számonkérni, hogy “miért nem csinálnak semmit”, és válhat mindenki hirtelen a mentés nagy szakértőjévé. És lehozhatja az ellenzék, hogy mindez azért van, mert a “kormány a hibás”, és hogy nincsenek megfizetve az emberek. Ami ráadásul kétségtelenül igaz! Csakhogy én sok mentéssel foglalkozó emberrel találkoztam, de egy sem volt közülük, aki vészhelyzetben a fizetésén siránkozott volna! Most is tették a dolgukat, éjt nappallá téve, legjobb tudásuk és lehetőségeink szerint! Mármint azok, akik menteni próbálnak… 

Hogy az időjárás és a körülmények nem teszik lehetővé, hogy érdemben haladjanak, az tovább súlyosbítja ezt az amúgy is szörnyű tragédiát. Ráadásul már egy hete vannak folyamatos készenlétben, fogy az erejük… 

Hogy mit üzen nekik az, ahogy felszólítja őket hol a miniszterelnök, hol valamelyik embere, hogy alaposabban, jobban végezzék a munkájukat – arról inkább nem beszélnék! Nem is tudom, miért várnám, hogy esetleg – legalább –  tisztelettel beszéljenek a munkájukat hősiesen, életük kockáztatásával végző emberekről, mikor olyan emberekről beszélünk, akiket még az sem zavar, hogy az ország első embere a tragédia helyszínével a háttérben pózol születésnapja alkalmából…

Tudom, én könnyen járatom a számat: nekem nincs ott hozzátartozóm, nem kell lemerüljek a sötét mélységbe, és nem kell egy országot vezessek… Nem tudom, mit hogyan oldanék meg, de azt tudom, én mit csináltam volna másképp!

Ha az én országomban történne hasonló tragédia, azonnal a helyszínre sietnék – ahogy a legtöbb országban ezt meg is teszik. Még akkor is, ha az ország másik végébe kell menni ehhez, hátmég ha az ország háza előtt van… Ha kiderül, hogy ráadásul külföldiek az áldozatok – akik azért jöttek ide, hogy megcsodálják országunkat és nem mellékesen: itt költsék el pénzüket – azonnal felveszem a kapcsolatot az adott országokkal, és biztosítanám vezetőiket, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy enyhítsük a tragédia fokát. Nem ő kellene felhívjon, hogy mi is történt tulajdonképpen… Nem valószínű, hogy ezekben a napokban a hobbimmal foglalkoznék, hanem gyakran ott lennék, hogy jelenlétemmel biztassam az embereket, és minden segítséget megadnék a mentésben résztvevőknek és az áldozatok hozzátartozóinak. Én sem rendelnék el országos gyászt, mert azzal pont az ellenkezőjét érném el – de felhívnám az emberek figyelmét a tragédia súlyosságára, és arra, hogy soha nem tudhatjuk, mi mikor kerülünk hasonló helyzetbe… Itt-ott (különösen a helyszínen) egy egy fekete zászló – persze: nem napok elteltével, akkor is közkívánatra –, egy-egy mécses, esetleg valamilyen média-megnyilvánulás kifejezhetné a hozzátartozóknak, hogy tisztában vagyunk a tragédia súlyával, együtt érzünk velük…

Csakhogy nem én vagyok a miniszterelnök! És ebben az országban lassan érezni sem szabad, együttérezni pedig lassan egyáltalán nem tudunk… A közöny és az apátia pedig még nem emelt fel egyetlen nemzetet sem! Ha a vezetőinkben már nem is, az emberekben még nyomokban ott lapul a tisztelet!

Ne engedjük, hogy ezt elvegyék tőlünk…

Az áldozatoknak mielőbbi végső megnyugvást, hozzátartozóiknak megbékélést és fájdalmuk mielőbbi enyhülését kívánva már csak azt remélhetem: a valaha kéknek mondott Duna beéri ennyivel, és a mentésben résztvevők közül hamarosan mindenki hazamehet a családjához!

Aki ismer, tudja, hogy gyerekekért bármire képes vagyok! Ha választani kell két hasonló ügy között, nem kérdés, hogy melyik mellé állok. De – és most jön az a jó öreg „DE”…

A Notre-Dame nem egyszerűen egy épület! Szimbolikája kiemelt a történelemben, a vallásban, és szinte az összes művészetben. Hogy része az emberiség örökségének – ez nem is lehet kérdés. Hogy meg kell menteni, újjá kell építeni – azt gondolom: kötelességünk, tisztelegve ezzel az elmúlt 850 évének, és biztosítva általa, hogy a következő évszázadok is élvezhessék és érthessék üzenetét.

Persze, ettől még az éhező gyerekek millióinak nem lesz jobb, és sajnos jelenleg ők is részei az „emberiség örökségének” – épp ezért menjünk tovább.

Aligha lehetne összeszámolni, hány nemzetközi szervezet küzd az éhező gyerekek megsegítésért világszerte.  Többségük jó szándékkal, valódi segítség lehetőségén dolgozva. Némelyek rendszeresen élvezhetik a civilizáció elitjének is a támogatását. Az elmúlt ötven évben – ennyiről van tapasztalatom – valahogy mégsem tudtak érdemben eredményt felmutatni!

Illetve: ez így nem igaz! Biztos szereztek sok-sok gyereknek ételt, gyógyszert, néhány szép pillanatot, és ez nem kevés! De maga a gyermekéhezés ettől nem lett kisebb! Sőt, egyre inkább azt tapasztalom, hogy már nem kell másik kontinensre utazni, ha éhező gyermekeken szeretne valaki segíteni – akár a mi kis országunkban is talál bőséggel tennivalót.

Ebben a helyzetben valóban nem csoda, ha sokakban felmerül a dilemma: emberi értékekben gondolkodva tisztességes-e milliárdokat költeni egy épületre, miközben – az UNICEF jelentése szerint – naponta(!!!) 17.000, azaz tizenhétezer gyermek hal bele a szegénységbe Afrikában.

Borzalmas szám…

Mégis van itt még pár dolog, ami mellett nem mehetünk el:

Az adakozók nagy része magánszemély. A világ leggazdagabb emberei közül néhányan. Anyagi színvonaluk a legtöbb ember számára felfoghatatlan: hiába adtak oda most vagyonukból súlyos pénzeket, azért nem szorulnak ezek után sem menhelyek ebédjére. Odaálltak egy jó ügyért, mindegy, hogy belátásból, vagy akár reklámból, de segítettek. És nincs kétségem afelől, hogy mindegyiküknek van valami gyerekeknek címzett támogatása is – helyiekre és afrikaiakra egyaránt – ha mást nem: illemből. A világ vagyonának felét birtokolja a leggazdagabb 1% – tehetnének többet? Talán… Csakhogy van egy alapvető probléma – már azon kívül, hogy másnak a zsebében turkálni nem épp etikus…

A Notre Dame egy épület, amelyben most tragikus mértékű kár keletkezett. Ezek egy része felbecsülhetetlen és pótolhatatlan, de a károk egy része felszámolható és maga az épület, ami a valódi szimbolika: újjáépíthető! Lesz egy szakértői vizsgálat, majd egy építési terv, egy költségvetés, és a végén egy újjáépült, de a régi jelentését tovább bíró eredmény. Az ügy megoldható, csak pénz kérdése – ennek a pénznek egy jelentős részét hát összedobták a „kőgazdagok”.

Az éhező gyermekek „felszámolására”, a gyerekek jövőjének újjáépítésére nincs terv! Nem lehet odaállni mellé sokmillió forinttal (dollárral), mert egyelőre bárki bármennyi pénzt és munkát ölt bele: nem lett érdemi változás! A világ leggazdagabbjai, vagy épp a legnagyobb sztárok hiába álltak melléjük – ennek fontosságát egy pillanatra sem vitatva azért ki kell jelenteni – egy kicsit sem lett kisebb a rászorulók sokmilliós tábora.

ERRE nincs terv ugyanis, hogy hogyan számolják fel. Nincs, és mintha szándék sem lenne… Jószándékú emberek, segítők vannak, ami csodálatos. De mintha a világ összességében nem akarná megoldani ezt a problémát… Csak egy pillanatra gondoljunk bele abba: a naponta elveszített 17ezer kis lélek többsége az ötödik évét sem tölti be. Ami azért erősen a fogamzási képesség előtt van – mégis nő az éhező gyerekek száma!  Épp ezért nehéz odaállni hasonló nagyságrendű összegekkel, mert semmi garancia nincs még arra sem, hogy valóban a gyerekek megsegítésére fordítanák az összeget, miközben esélytelen, hogy maga a probléma megoldódna vagy legalább érdemi mértékben csökkenne…

Hogy ez a már sokat emlegetett 1% jogosult-e ekkora vagyonra? Ezen lehet vitatkozni, filozofálni, de ettől még: ez van! Ősi örökség vagy etikátlan vagyonszerzés? Nincs jelentősége… Ha valaki tudná a valódi megoldást, ami tényleg segítene felszámolni ezt a tragikus helyzetet, ha ERRE is lenne egy megoldási terv, AKKOR lehetne esetleg számonkérni, hogy miért fontosabb egy épület, mint sokmilliók élete…

Addig pedig marad az, hogy mentsük meg azokat az értékeket, amelyek menthetők, és amelyek talán alkalmasak arra, hogy emlékeztessék az emberiséget: mit jelent a Földön embernek lenni – hátha megtanulunk embernek megmaradni!

Csak futsz, és célba érsz! Eközben megtanít, hogy nem csak a cél, hanem az odavezető út is fontos… Ha megfelelő felkészülés után figyelembe veszed a pálya sajátosságait, betartod a szabályokat és a cél lebeg a szemed előtt – akkor beérsz! Ez már mindenképp győzelem!

Persze, azt mondják, csak az számít, aki a célszalagot is viszi! De nem lehet mindenki első, és nem lesz mindig ugyanaz a nyertes!

Hogy elsőnek vagy utolsónak érsz célba, az sok tényezőtől függ! De – ha ezt a néhány dolgot betartod – biztos lehetsz benne, hogy a tőled telő legjobb helyen végzel, tehát mindenképp győzöl! Ráadásul annak tudatában készülhetsz a következőre, hogy te mindent meg is tettél ennek érdekében!

Ha úgy alakul, megállhatsz, hogy FairPlay játékosként a sportszerűség jegyében segíts mást is célba érni! Ez kicsit ugyan lassít, ámde mégis felemel…

Amit nem tehetsz: nem állhatsz a pálya közepén, nem szidhatod az ellenfeleket, a pályát, a szabályokat – mert egyrészt ettől nem leszel hamarabb a célban, másrészt tudhattad már az induláskor! Ez a közönség, a szurkolók dolga, ha van ilyen… neked csak az útra és a célra kell koncentrálni – és tenni a dolgod!

Már, ha győzni akarsz! Vagy ha legalább célba érni…