Egy időre talán el is hittem, hogy volt valaha egy királyunk, akinek uralkodása alatt jó lehetett embernek lenni, hiszen igazságosságának híre még évszázadok múlva is fennmaradt! Csakhogy aztán felnőttem! A meséket, legendákat ma is szeretem, de megtanultam, hogy bármit hallok, bármit látok – legyen az mese, vagy a hírek – amit nem magam tapasztaltam, azt kérdőjelezzem meg…

Ez a sors nem kerülte el Hunyadi Mátyást sem, pedig ő maga – és nem kevésbé ismert családja – a kedvenceim közé tartoztak irodalmi és történelmi ismereteim alapján egyaránt. Csak hát ugye ezek a kérdőjelek… És valóban: kiderült, hogy annyira azért nem volt igazságos, a történetek leginkább kitaláltak, és inkább csak az utókor állította be Mátyás királyt az igazság bajnokaként. Persze, sajnos nem éltem ebben a korban, így a történészek cáfolatát is megkérdőjeleztem… Végül azzal zártam le magamban a kérdést, hogy – ellentétben a mai vezetőkkel – az vitathatatlan tény, hogy országunk fejlődéséért, nagyságáért rengeteget tett!Így elfogadtam igazinak a mesék Mátyás királyát, és fütyültem a történészekre: nem engedtem, hogy lerombolják a bennem élő képet!

Szegény nagyanyám már rég nem vágja fejemhez az ismert szólást, és én beértem annyival, hogy nem növeltem tovább a megkérdőjelezett hírnevet – inkább kedvenc királyom egyéb nagyságaira koncentráltam. Azután egyszerre csak megvilágosodtam… ma délután hirtelen új értelmet nyert az egész! Épp egy történelmi tény körülményeire vetettem ki kérdőjeleimet – a Trianoni (hmm) szerződés aláírásának részletei kapcsán – és azon gondolkodtam, hogy meg kellene lesni az eredeti okiratot, vagy méginkább visszarepülni az időben…

Talán ezért (talán az ordító igazságtalanságok okán) vontam párhuzamot Mátyás király korával… És az jutott eszembe, hogy Mátyás híres könyvtára bizonyára sok igazságot rejtett… – amit akkoriban nem volt divat nyolcvan évre titkosítani – ám életében elkövetett egy nagy hibát: nem vette komolyan a törökök jelentette veszélyt! Ez azután a halálát követő kisebb csetepatékban hol a magyar urak osztogatását, hol a törökök fosztogatását eredményezte a mesés, pótolhatatlan kincseket, titkokat és igazságokat rejtő könyvtár számára! Persze, ennek Trianonhoz nem sok köze van…

Hacsak az nem, hogy Mátyás – kinek hadát nyögte Bécsnek büszke vára – halála után nem csak az igazság lett oda, hanem az ország is: sikeresen háromfelé szakadt a korábban hol a magyarok nyilaitól, hol a Feketeseregtől rettegett Magyarország!

Jut eszembe: egy Királyi Magyarországra, egy Erdélyi Fejedelemségre és egy Hódoltságra… Csak mondom… Nem mintha Deja Vum lenne, hisz a török ma nem fenyegeti Európát, Erdély épp nem törekszik önálló fejedelemség lenni, és nincs királyunk!

Még.

Köszönöm, hogy negyven éve hallgatom a dalaid, és még mindig ugyanazt érezhetem alattuk, mint egykor…! Mert – és ezt is köszönöm – csinálhattál akárhány olyan dolgot az életbe, amitől kerekedett sokunk szeme: a színpadon ugyanaz a fickó voltál mindig! (Kicsit azért pofátlanságnak tartom, hogy te látszatra sem öregszel, miközben nekem már iskolás az egyik unokám – de legyen!)

És köszönöm, hogy néhány órára feledhettem a közélet, de különösképp a kampány mocskát, és hogy a rock az volt a színpadon, aminek lennie kellett: vélemény, asztalra csapás, társadalom-kritika – és nem agymosás vagy kampány duma! Bevallom, kicsit féltem koncert előtt, hogy a másnapi választás meghatározza majd a hangulatot – de teljesen alaptalan volt, amivel – tudom, nem nagy érdem, de – legmélyebb tiszteletemet vívtad ki!

Szenzációs este volt, csodálatos színpad, látvány, fények, a hang is a helyén volt… Profi volt minden, méltó négy évtized munkájához! És néhány számra – hogy csak a Dsida-verset említsem – bizony a lúdbőr is jegyet váltott…

Az egyetlen, ami nekem fura volt, az két-három dal megváltozott dallama, de ezt bőven kompenzálta a hangulat!

Ja igen: és az időutazás mellékhatásaként most izomláztól sajog minden porcikám!!! Igen, erről csak te tehetsz… Hiába, negyven év az negyven év, ha rajtad nem is fog az idő!

Köszönöm az estét, az izomlázat – és ezt a negyven évet!

Meg is köszöntem, hogy átélhettem ezt a pillanatot – és közben figyeltem a hozzászólásokat: hátha akad egy ismerős, aki ott dolgozott, és talán emlékszik a pici lányra, aki karján egy stóc Esti Hírlappal a környék üzleteit rótta minden nap.

Ehelyett egy olyan hozzászólás érkezett, amely szerint szerencsére ma sokkal jobb játékok kaphatóak a boltokban. Szó, ami szó: LEGO-t csak karácsonykor, pult alól lehetett venni, a nyugat játékaitól nem roskadoztak a polcok. De a babák, macik, és építő-szerelő játékok világa mégis csodás lehetőséget rejtett egy kisgyermek számára: játszhatott!

Önfeledten, szabadon, amit csak akart… Nem volt megadva, hogy az építőkockából milyen várat, vagy robotot építsen. A babának ruhái voltak, de nem volt megadva, hogy ő épp sportoló, vagy énekes – az lett, amivé mi, gyerekek tettük! Akárcsak a macikat…

Ha tanárok voltunk – engedelmesen ültek a padba! Ha orvosok, hálásan tűrték, hogy gyógyítsuk! Vásároltak tőlünk, ha boltosok voltak – és ha épp nem látta senki: a minden titkunkat tudó barátaink is lehettek… De a lényeg: használtuk a fantáziánkat, és közben nem csak eljátszhattuk, hogy nagyok vagyunk, de észrevétlenül megtanultuk, milyen a másik oldalon lenni!

Talán még azt is akkor tanultuk meg, hogy a viselkedések közül mi helyes, mi nem! Hogy türelmesen magyarázzuk el mégegyszer Macinak a matematikát, mint a Gizi néni a suliban, vagy ordibáljunk hangosan, mint a Magdi néni…

De a lényeg, hogy megtanultuk a másik szemével látni egy picit a világot… megtanultuk, hogy ő is ember!

És ez a lecke mostanában nagyon hiányzik…

(Budapest, Rákóczi út 6. Mackó Játékbolt kirakata, 1959-ben. Forrás: Fortepan 31636 Bartók István)

Ideológia

A vasfüggöny innenső oldalán ez a viccesnek tűnő mondóka maga volt a valóság – hiszen az emberek többsége álmodni sem merte, hogy eljusson ezekre a helyekre! Hogy ennek megfelelően népköltésként terjedt el, vagy a hatalom egy jeles költője lett megihletve, hogy játszva tudatosítsa a felnövő generációban határait? Valószínűleg már nem fog kiderülni…

Mi pedig a hetvenes évek derekán nem is ezzel foglalkoztunk, hanem csak fújtuk nevetve és közben még tapsoltunk is! Na nem a fennálló rendszernek, hanem ez volt hozzá a játék!

A rendszert, melyről az ünnepeken hadováltak valamit – nagy ívben… hmmm! Bár manapság divat tagadni, de akkoriban ciki volt, ha valaki nem lett része a rendszernek: nem avatták fel kisdobosnak, úttörőnek, és utóbbiak „nem kötöm fel a nyakkendőt” címen futó műsora is inkább volt kamaszos lázadás a kötelezettség ellen, mint ideológiai ellenvélemény…

Ifjúság

Amerika, London, Párizs… Tényleg nem volt normális, aki két évtizeddel a rendszerváltásnak hívott esemény előtt ilyenekről álmodozott! Én például nem tettem, az ismerősök többsége is beérte egy-egy csehszlovákiai kalanddal. Nekem az is elég volt, ha letelt a vakáció, és mehettem vissza a barátaimhoz!
Nos, igen: a gyerekvédelem nem állt épp a helyzet magaslatán! Senkinek nem tűnt fel, hogy van (vélhetően sokkal több, mint) három gyerek, akik nem nyaralni járnak, hanem dolgozni, háztartást vezetni, és nem csak hébe-hóba kapnak egy-egy – akkoriban teljesen elfogadott – maflást! Nem vette észre se szomszéd, se tanár, se védőnő… senki!

Ma bezzeg… Bár a tapasztalat azt mutatja: érdemben tenni vagy nem tudnak, vagy nem akarnak! A családon belüli erőszakban élő gyerekek pedig pont olyan lelkesen várják a szeptembert – csak a mondókák változtak!
Illetve: fültanúja voltam, amikor a nyolcvanas évek elején az alkohol kontra rezsi vita eredményeképp cirka ötvenezres(!) villanyszámla tartozás okán leszerelt villanyóra miatt felhívták a helyi pártbizottságot, hogy hogyan képzelik, hogy három gyereket itt hagynak a sötétben?!? Nem telt el hatvan perc sem talán, és vissza volt szerelve az óra… Nem jelentem ki, hogy helyes döntés volt, de azt igen, hogy inni lehet sötétben, leckét írni nem!

Erkölcs

Próbálom felfedezni, hogy mi volt az, ami miatt annyira emlékezetes volt ez a mondóka… Emlékszem, kifejezetten jókat kuncogtunk rajta! Na persze, volt még két-három hasonló, mint például a „stik-stik, nulla-négy – nem forog az észkerék” – amely egyértelműen gúnyolódó volt, még ha nem is voltunk tisztába vele, hogy ennek jelentése: „hívd a mentőket, ez egy őrült”!

Igen, akkoriban valahogy más volt a kommunikáció! A legundokabb tanárt sem jutott volna eszünkbe lehülyézni, és a csúnya beszéd kimerült általában valami gúnyos hangsúlyban. Felsősként már elsütöttünk néha egy-egy „hülye aki olvassa” poént, de itt sem a hülyézés volt a lényeg, hanem az óra alatti reakció…
A „kérem, maga nem normális” tökéletesen kielégítette gúnyolódási igényeinket, mert már ennek is megvolt az a pikantériája, amivel akár incselkedni is lehetett osztálytárssal, szabályokkal…

Nem, azt nem mondanám, hogy jobbak voltunk, mint a mai fiatalok, és a határokat mi is feszegettünk, ahogy növekedtünk! De tudtuk tisztelni egymást, „ellenségeinket” is akár. Igaz, erről nem beszéltünk, mert ez volt a természetes… Mostanában volt, hogy egy óvódába lépve úgy köszönt rám egy kisgyerek, hogy „mit akarsz kis köcsög?” – na ez akkoriban elképzelhetetlen lett volna. Mi több: még a hülye szó is a nyomdafestéket nem tűrők között szerepelt, és napjainkra szűnt csak meg ez a korlát…

Hogy jó-e ez így? Én nem hiszem! Néha úgy érzem, a rendszerváltás során megszüntetett erkölcsrendészettel (mert ilyen is volt – elsősorban az üzletszerűen kéjelgő hölgyek részére) egyidőben mintha megszűnt volna az erkölcs is!

Mostanra elérhető egy kattintással Amerika, akárcsak London vagy Párizs. És kijelentés helyett csak aggódva kérdezem: „Kérem! Maga nemnormális?”…

Nosztalgiázva néztem a videó képeit, és az jutott eszembe, mennyire az élet pillanatot rögzíti minden kocka. A soha meg nem ismételhető, egyszeri pillanatot, ami akkor talán nem is fontos, talán csak egy közepesre sikeredett kattintás – de az Idő nevű varázsló segítségével egy egész korszakot jellemezhet majd valamikor… a fények, a színek, a téma… a ruhák, frizurák… a készítéskor fel sem tűnő részletek: egy eszköz, egy helyszín… És az egykor esetleg szürke pillanat már korábbi értelmét vesztve mutatja, milyen is volt a világ, amikor valaki megpróbálta megörökíteni… Fontos munka hát az enyém – gondoltam elégedetten -, de az agyam nem érte be ennyivel és tovább cikáztak a gondolatok…

Pótolhatatlan, megismételhetetlen pillanatok… Persze, elsőként a saját életem fontos pillanatai jelentek meg előttem: gyerekszületés, esküvő, ballagás… aztán sorra érkeztek lelki szemeim elé azok a képek, amelyeket én készítettem, sajnos nem kevés olyan barátról, közismert személyekről, akik ma már nincsenek köztünk! Mindegy, melyikük honnan érkezett – egyre nő azoknak száma, akiknek már csak képek őrzik ittlétüket.

Aztán cikázva tovább az emlékek között, eszembe jut egy kép… Emlékszem, egy májusi szombaton készült – stílusosan: Szombathelyen -, és csak viccből! Már nem is tudom, mivel poénkodtunk… Visszanézett, nevetett egyet – és én lőttem a géppel! Jó kép lett! Ezrével voltak már róla képeim, mégis alig vártam, hogy lementsem, mert éreztem, hogy ez most olyan “jóféle”. Akkoriban hetente születtek róla képek, így legrémisztőbb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a kattintás lesz az utolsó, amivel őt fényképezhetem…Ahogy ott visszanézett, egyben az utolsó találkozásunk is volt!

Szerencsére számunkra nem csak a képekben létezik tovább. Gyakran emlegetjük még mindig, hiába lesz lassan három éve, hogy eltemettük. Sokat tanultam tőle – és ezek szerint még mindig van számomra pár leckéje: most épp a pillanat mulandóságáról oktat… és nem elég, hogy fájó a lecke, de sajnos nincs ebben egyedül!

Képek… lehet, hogy halványodnak idővel a színei… de megőrzik a pillanatot nekünk!

Emlékszem, ifjúságom hajnalán majdnem poppernek lettem kikiáltva! Az ok egyszerű: ez a hajviselet nem csak jól állt, de elegendő voltam hozzá én is, és a hajam is. Vékony lábaimon a répanaci lényegesen jobban festett, mint a trapéz – és bár „lecsövesítettem”, akkor is csak répának tűnt, hisz’ alig voltam 30 kiló! De nem is ez a lényeg, hanem az az élmény, amikor első alkalommal vitt el valaki egy rock koncertre! Ifipark… Igen – nekem még megadatott, hogy az eredeti verzióban csápolhassak a falai között.

Soha nem felejtem el… Prognózis dübörgött, a színpadon füst hömpölygött, a színes fények, reflektorok varázslatosan verődtek róla vissza! Ez ma már természetes, de akkortájt a tévében is ritkán lehetett látni ilyet! Ráadásul azt énekelte a banda, amit én mióta az eszemet tudom: éreztem, vallottam, gondoltam… Harmincegynéhány év után is futkos a hátamon a hideg, amikor behunyom a szemem, és érzem, ahogy lüktet a zene, hallom, ahogy a fiatal srác – Vörös Pisti – kiénekli a lelkemből, hogy „Én az időt nem sajnálom – csak élni szeretnék. Hagyjatok élni!”… és sírni tudnék, mert ez még mindig így van, és amikor meghallom, egy pillanatra újra tini leszek, és újra hiszek abban, hogy van erőm is hozzá!

Én így lettem szerelmese a rockzenének, és bár Mozart vagy Vivaldi sem áll tőlem távol: ez bizony örökszerelem! EDDA, HBB, Mobil, Piramis… Nem volt megállás!

Alig vártam, hogy „szabad legyek”, és élvezhessek minél több koncertet ebben a csodás birodalomban – de mire eljött az én időm: bezárták! Életveszélyes… Nem részletezem – szerintem sokan látták, amint napról-napra készül összeomlani, mígnem több mint három évtizednyi(!) enyészetet követően végre felújították, és Várkertbazár néven átadtak valamit, ami talán szép, talán jó – de: nem AZ!

Az Ifipark tehát bezárt, és az ifjúság hoppon maradt – de csak néhány hónapra: hamarosan elkészült a Petőfi Csarnok és intézményei a Városliget szívében. Persze, ezt leírni egyszerűbb, mint megélni, hiszen mindenki kicsit fenntartással fogadta az új helyszínt. Már a neve is fura poén volt – különösen akkoriban, amikor a hülye szóért még intő járt a suliban, és kisípolás a médiában –, onnantól kezdve szabadon lehetett bárkit a „pecsába” küldeni! És – bár ennyivel azért nem lehetett megvenni a fiatalokat – a Karthago hívószavára hatezernyien dübörögtették az elefántokat a nyitóbulin! A dizájn ugyan kissé megosztotta az embereket – piros falak, csupasz betonnal, hogy csak a két végletét említsem –, és az akusztika is hagyott némi kivetnivalót, de az biztos, hogy technikailag az ember már szinte a (vad)nyugaton érezhette magát egy-egy estére!

Nem tudnám végigmondani a névsort, hogy kik léptek fel a PeCsa színpadán… Az Accepttől a Nightwishig, a Nirvanától Slashig hosszan sorolhatnám a világsztárokat, a magyarok közül pedig egyszerűbb lenne elmondani, hogy ki nem volt fellépő a csarnok vagy a szabadtéri színpad deszkáin. Senkit nem szeretnék kihagyni, így még ízelítőt sem mondanék… csak egy személyes kedvencet emelnék ki: éveken át tartotta magát családunkban az a hagyomány, hogy december 24-én meggyújtottuk a gyertyát a fán, majd 25-én Hoboval töltöttük a karácsonyt, méghozzá gyerekeinkkel együtt!

Igen, utóbbi már csak kedves emlék – de talán ezért is lett olyan fontos a bakancslistánkon, hogy az általam menedzselt zenekar egyszer eljusson a színpadára… Azt hiszem, ez sok bandának volt álma az elmúlt évtizedekben – nekünk is! Amikor az első hírek jöttek, hogy esetleg bezárják a PeCsát, akkor aggódva néztünk össze: vajon megadatik-e még…

És igen! Végszóra… – mondhatnám viccesen, de vegyesek az érzéseim! Szomorú vagyok, mert már nincs visszaút: október végén végleg bezár, megszűnik létezni a hely, amely a koncertek szentélye, a bandák álma, a közönség kedvence volt 30 éven keresztül – és amíg az Ifipark bezárásakor már lehetett hallani, hogy azért lesz „tovább” élet, most síri a csend! Az Aréna a közönségnek megfizethetetlen, a legtöbb zenekarnak elérhetetlen… És bár a Várkertbazár már ott virít a hajdani szentély helyén – azért aligha érezzük a hajdani intézmény utódjának!

Azt mondtam vegyesek az érzéseim… És igen, ha már említettem a saját csapatunkat, akkor muszáj megemlítenem, hogy napok óta azon dilemmázom, melyik a megtisztelőbb? Megvalósítani, hogy fellép a csapat a PeCsa színpadán? Részese lenni a magyar zenei élet egyik kultikus intézményének búcsúzásán? Vagy egy színpadon állni azokkal a legendákkal – Bajnok, Donászy, Som, Vikidál, Závodi, Zeffer, hogy Horváth Attilát, vagy hála a technikának: Tunyogi Pétert már csak tejszínhabként említsem a tortán – akiknek dalain cseperedtünk?

Nos, ezen a kérdésen még sokáig töprenghetek… Az biztos, hogy egyenként is megtisztelő számomra – és a Bermuda RockbanD minden tagja számára –, így együtt pedig nincs is rá szó! De mégis: boldogok vagyunk!

Csak ne lenne ez ilyen keserédes… Vagy legalább tudnám, hogy ez csupán a szokásos körforgás, és ez most elmúlik, de jön helyette egy új lehetőség… Engem az Ifiparkban, gyerekeimet pedig itt, a PeCsában csapta meg a rock szele – az unokámnak vajon hol lesz erre módja? Lesz-e egyáltalán?

Kérdéseim lennének, bőven – de a válasz csak néma csend! Illetve… még egy utolsó dübörgés – aminek minden formában részese lehetek! Felemelő érzés…

És ki tudja: a Nirvanának ezek a deszkák és egy lemez kellett, hogy beírják magukat a törikönyvbe – ez azért jó ómen!

Ámen!

„Magyarkodni” – az elmúlt évek egyik legérdekesebb új szava… Tarsollyal, meg Árpádsávokkal felvértezve hirdetni az igét (amely ráadásul alapvetően egy cselekvést kifejező fogalom lenne) – ez ma nagyon „menő”.

A tiszta, érthető magyar beszéd, a magyar nyelv helyesírása már nem feltétlenül tartozik az elvárások közé… hát persze, hiszen a „magyar” az rovásírást szívott magába az anyatejjel… minden más csak árulás!

Én ezt meg is értem, vagy inkább elfogadom: nem egyformán látjuk a világot, rendben! Amíg nekem nem akarja valaki megszabni, hogy mit gondoljak és érezzek, addig én is tiszteletbe tudom tartani, hogy más-más értékrend határozza meg az életünket!

Csendben nyugtázom, hogy áruló vagyok, hogy pufajkás, meg zsidóbérenc, és még a jó ég tudja mi – igazából nem érdekel, mert azt gondolom, hogy a tetteim, a gondolataim határoznak meg, és nem az, hogy ki mit mond vagy gondol rólam. Nem vagyok magyar szívű… Hát rendben!

De hol van ez a magyar szív, amikor például a világhírű magyar kajakosoknak kéne szurkolni? (És itt a kajakosok helyére bátran írhatnék még sok-sok sportágat!) Vagy legalább az eredményről számot adni? Hirdetni a dicsőséget a tényleges teljesítmény után?

13 magyar érem… 8 arany és 5 ezüst! Míg mások a brazil-hollandnak vagy a német-argentinnak szurkoltak. Én büszke vagyok erre a 13 éremre, legalább annyira, mint arra, hogy Géza apánk mit tett vagy nem tett 986-ban… Már csak azért is, mert ez garantáltan 13 érem Magyarország neve mellett, míg ősi nagyjaink cselekedeteinek tényét kissé homályosítja az idő és az érdek! Még 1956-ról is háromféle verzióba tanultam hivatalos tananyagot – pedig az mostanában volt a Honfoglaláshoz képest…

Büszke vagyok, amikor nem azt kell olvasnom, hogy a magyar politikusok, celebek, már megint mit cselekedtek botrányosan, hanem azt, hogy Magyarország – most épp a kajak-kenu EB kapcsán – az éremtábla tetején áll! Nem az én érdemem, de az én hazám – ha úgy tetszik, és én így látom – dicsőségét hirdetik! És igen, büszke vagyok a gyerekeimre, a zenekaromra… akik ugyan tőlem függetlenül érték el helyüket, s remélem, még haladnak tovább – de mégis: kicsit hozzájárultam érdemeikhez talán.

És – rossz szokás, de – elsősorban arra vagyok büszke, amit én értem el, a fejemmel, a két kezemmel… mert az az én teljesítményem! Nem sok. És nem biztos, hogy minden tettemre büszke volnék, de kevés a szégyelleni való, szerencsére.

Arra, hogy mit tettek honfoglaló őseink… Hogyan írtak, mit ettek… Hogy Mátyás király az Igazság Bajnoka volt, vagy egy keménykezű zsarnok? Hogy Kossuth a XIX. század legmeghatározóbb politikusa volt-e, avagy sikkasztó – nem tudom, de mert már semmi sem maradhatott hiteles körülöttünk, lassan már nem is érdekel. (A mai viszonyokat figyelembe véve: a kettő egyébként sem zárja ki egymást!)

Kell a történelem, a múlt ismerete (és tanulsága!), hogy helyes irányt vehessen a jövőnk! De élni itt, a mában kell… Itt és most kell döntéseket hozni, véleményt alkotni, teljesítményt felmutatni! És itt kéne észrevenni, ha valaki(k) csodálatos, példaértékű teljesítményt tudnak felmutatni! Például a hazai viszonyok mellett képesek úgy felkészülni egy EB-re és úgy evezni, hogy ezért 8 aranyérmet, és mellé még 5 ezüstöt is kiérdemeljenek, és ezzel a legeredményesebb országként zárják a versenyt.

Még ha nem is olyan izgalmas, mint a labdarúgó döntő…

„Eljön testedért, eljön a lelkedért” – nos, az enyémet el is vitte… És egy pillanatra újra az a tinilány voltam, a Dési Huberből, akinek a nyolcvanas évek elején kisorsolták a tagságiját… Vikidál Gyula frissen levágott hajából egy tincs – ez volt a jutalom!

Mióta először hallottam, azóta imádom a hangját! Ma is az ország legjobb énekesének tartom, de azért neki is volt fénykora, önmagához képest – legalábbis: csütörtök estig ezt gondoltam! De ezen az estén – a Mobilmániával – újra azt a hangszínt hallottam, újra azt a rajongást éreztem, mint anno, harminc évvel ezelőtt!

Megszűnt kor, idő, eltűnt a közönség többi része… Nem megmutatni akarta, hogy „mit tud”, mint az manapság szokás – „csak” énekelt! Minden ízében, minden porcikájában! És nem is létezett más, csak ő, meg én, meg a dal… bármit is énekelt ezen az estén!

 A Szegény Magyarország alatt is futkosott a hideg rajtam, az Utolsó cigarettát is rég hallottam így… Teljesen elvarázsolt! Persze, az se volt egy hátrány, hogy a zenekar is igen jó formában érkezett! Hogy stílusos legyek: általában „Nem adom el a lelkem senkinek”! De ha Vikidál Gyula énekel – hát vigyék! Bánom is, ha épp a Pokolba tart!

Az este néhány pillanata: https://plus.google.com/photos/107712638297178242297/albums/6032204484087166177

…vagy legalábbis: megváltozott névvel, megváltozott funkcióval létezik tovább – a megszokott jó kis „BlueRiver” megszűnt létezni!

A László nappal egybekötött búcsúkoncertet a Bajnok Rock Team adta – akik már oly sok estét színesítettek meg ebben a különleges környezetben.

Jó este volt… jó hely volt… jó volt!

További képek az estéről itt találhatóak!

Nekem úgy rémlett, hogy ezen a napon Nagy Imre és társainak újratemetésére emlékezünk, és elismerem: már ebben is van valami bizarr – hiszen egy újratemetés ünneplése… De egyrészt ilyen a mi történelmünk, másrészt ez az esemény volt a hírnöke annak, hogy Magyarországon valami készül! Rendszerváltás, vagy mi… bár utólag már magam sem tudom!

Persze, történt ezzel egy időben más, utólag szintén történelmi jelentőségű pillanat is: ekkor hangzott el az Első Nagyszabású Orbán Viktor Beszéd, amivel egy csapásra beírta magát az ifjú politikus a köztudatba! Nos, ennek negyedszázados megemlékezésére valóban méltó lehetne egy ilyen buli, de ezt – többek között pont azért, mert hiába történt mindenféle dolog az általa képviselt pártban, annak még soha nem lett személyi felelőssége, az általuk képviselt irány pedig többször változott, mint ahány irány egyáltalán létezik – annyira nem kívánom ünnepelni! Van, aki ezt megtegye… (Ha meg nincs, majd hívnak Lengyelországból!)

Menni vagy nem menni… mert egy ilyen állami megemlékezésről sok dolog szokott eszembe jutni, de mostanában a szabadság véletlenül sem, és lassan már azzal is beérem, hogy én még szólhatok. Nem érzem az ünneplésnek ezt a módját helyénvalónak és próbáltam rájönni, hogy vajon mi késztette a szervezőket erre az Omega-Scorpions választásra Nagy Imre és a szabadság kapcsán. Szó se róla, mindegyik „régi csibész”, nemhogy a zenészek, de még a zenekarok is idősebbek, mint jómagam, pedig már nekem is van unokám! Nagy Imre és társai pedig… a csintalan kis csibészeket kivégezték! Vagy nem? Na jó, ez kb. ugyanaz a stílus lenne, amelyet vitatok, így inkább maradjunk annyiban, hogy nem ez lesz a közös pont! Talán hogy mindkét zenekar elbúcsúzott már, és most újratemetik a szabadságukat…?

Menni vagy nem menni – el kellene már dönteni! Nem akarok, mert minden porcikám tiltakozik ellene, de az az igazság, hogy a Scorpions a kedvenceim egyike… és a koncertnek (akkor még azt gondoltam) nem épp hátránya, hogy ingyenes! Csak ki kell sétálni, nincs is messze…

Döntöttem: megyek, de késve – a politikai részt kihagyom!

Aztán Kóbor János nyilatkozott délután, hogy addig nem kezdődik a koncert, amíg ő nem nézte meg a meccset… Hát jó! Ő nem miattam jön zenélni, hanem vaskos gázsiért – így azonban én is megnéztem a meccset, és kihagyom az Omegát!

Nem sokat vesztettem, mert a jelenlévők élménybeszámolója szerint másfél órás politikai előadásban részesültek, amely során – ki csillogó szemmel, ki káromkodva mesélte, hogy – háromszor is elhangzott Orbán Viktor jubiláló beszéde. Volt, aki tapsolt, volt, aki fütyült… Majd amikor a műsorvezető leányka megkérdezte a közönséget, hogy kit akarnak hallani, néhányan bekiabálták: Orbán Viktort! Nos, ők is be kellett érjék az Omegával. Nem tudom, melyikük szájából rosszabb a hamis hang – én ma megúsztam mindkettőt!

Az Omega alatt állítólag a hangosítás is pocsék volt, de az is lehet, hogy csak hozott anyagból dolgozott a hangmérnök. Legalábbis: a Scorpions jól szólt! Jól – csak épp üresen! Kicsit olyan érzésem volt, mintha ők nem akarnák ezt a koncertet, de le kell nyomni és kész! Talán színpadra lépés előtti percben valaki elmagyarázta, hogy ők most itt hat koporsó helyén állnak, rájuk emlékezve? Nem tudom, de ez az érzés egészen a visszatapsolásig kitartott – és csak egy dob-parádé törte meg a számomra kicsit unalmas hangulatot. Így bőven volt alkalmam gondolkodni, nézni az arcokat, figyelni az emberek reakcióit. Próbáltam kitalálni, hogy vajon hányan tudják egyáltalán, miért is ez a nagy felhajtás… és az volt az érzésem – amit aztán később az Index.hu egyik videója is alátámasztott – hogy a többségnek gőze sincs az okról: ingyen van és szeressük!

Ingyen, és tényleg: mindez alig került csekély 300 millióba! Na jó, jegyet tényleg nem kellett vegyünk… És a kivetítő nagyon pöpec volt! A színpad meg hatalmas! Megadtuk a módját! A minek is? Aztán rájöttem: ez a beszéd-jubileum remek alkalom volt arra, hogy Orbán kedvéért ezúttal ne csak az ő hívei tömörüljenek, hanem legyen egy igazi, hatalmas tömeg, amelyet ő hoz össze! Ezt tényleg megcsinálta! Bár nem voltak annyian, mint tervezték, de azért a tömeg tényleg nagy volt, és a jelenlévők valóban politikai (és társadalmi) hovatartozástól függetlenül érkeztek. Végre! Ez is valami… Most jól megmutatta nekünk, hogy ő erre is képes!

A rájátszásban egyébként megtört a jég, és nem csak ekkor kerültek elő a közismert kedvenc dalok, de végre tényleg jó kis koncerthangulat lett, színpadon és a tömegben egyaránt. Azért a kegyelemdöfés még hátra volt: az utolsó hang még épphogy befejezte rezgését, amikor a kivetítőn megjelent a felirat, mely szerint „A legközelebbi vészkijáraton haladéktalanul hagyjátok el a helyszínt!”. Hogy rock koncerten (akarom mondani: a szabadság ünnepén) tegeznek – ám legyen! Hogy nincs vészkijárat – kit érdekel, csak kijutunk valahol… Hogy alatta az angol és a német verzióba már elfértek a please/bite szavak – ne legyünk má’ olyan igényesek! De nekem még így is azt üzente ez a kiírás, hogy itt rám már nincs szükség! Afféle „terv pipa – most már húzzál haza!”.

Hát engedelmesen – és meglehetősen rossz szájízzel – távoztam. (Mellékesen: a BKK által gyakorítottnak ígért járatok mellett 10 perccel 11 után érkeztünk a 75-ös troli megállójába, ami egyszerűen nem jött. Még háromnegyed után sem, bár a menetrend szerint fél 12-kor kellett volna érkezzen az utolsó! Végül taxival kellett eljöjjünk, mert mire kiderült, hogy valószínűleg hiába várunk – már más járat sem volt!)

A cirkusz már megvolt – lassan ideje lenne a kenyérnek!