Igyekeztem elhatárolódni attól a ténytől, hogy röpke 3 milliárdot tapsoltunk el két óra alatt – és a különböző vélt vagy valós (CT-kről, pénzmosásról stb. szóló) hírátfedéseket is igyekeztem kizárni a fejemből, hogy tényleg csak a ceremóniára koncentráljak! Ennek ellenére is csak vakarom a fejem…

Röviden azt mondanám: valaki nagyon profin értette a dolgát, mások meg egyszerűen: seggfejek voltak! Minduntalan ocsúdni próbáltam a fojtogató ocsútól!

Mert én csak lestem, hogy a piros bikinis lányok – akik egyébként egy nagyon klassz produkciót adtak elő – mit keresnek a római korban…. Vagy hogy egy ilyen sportrendezvényre miért kell katona és sámán? Nem mintha bajom lenne a sámánokkal, sőt! De itt?!? És igen: megcsinálták! Bárkinek is az érdeme, de ezt is, és a többi történelmi és/vagy tradicionális fogalmat is úgy építette be az előadásba, hogy cseppet sem volt sok, vagy nem odaillő… Minden jelenet büszkeséggel töltött el, jó volt nézni, jó volt érezni! Leszámítva azt a kis hányingert, amit mindezek dacára érzek… Nem, nem a vacsorát nem tudtam megemészteni!

Azt nem sikerül feldolgozza sem a gyomrom, sem az agyam, hogy miért kell minden mozzanatot giccsparádéba hajtani?!? Mert, ha már sámán: miért nem lehet normális botja és dobja? És miért szarvazta fel a sámánné – vagy a rendező? Az énekművész madaras sapkája is megért egy misét – csak az árát nem biztos, de hát ne legyünk finnyásak!

Sissi bájos integetése aligha volt az est fénypontja, lehet, hogy ezért jött egy JetSki csapat, hogy gyorsan elvonja róla a figyelmet… Talán ezt a pillanatot élték át újra és újra az Anna bál megidézésében résztvevő hölgyek? Legalábbis nem jöttem rá, mi másért voltak szépségeink erőteljesen depressziósak…Persze, az is lehet, hogy ők már tudták: a Pancsoló kislány Nagy Feró nélkül olyan, mint megnyitó ünnepség Himnusz nélkül… Szerencsére nem derült kis, hogy ez utóbbi milyen…

A hivatalos ceremóniát nehéz lenne a napi politika illata (bűze?) nélkül értékelni, márpedig ettől most eltekintenék! De tényleg… csak ez az eskütételes-fáklyavivős hangulat birizgálja az orromat, hogy tüsszentsek ki magamból egy savanyú szőlős megjegyzést: majdmimegmutatjukhogy csakazértisleszolimpia! Vagy mi… Egészségemre! Mentségemre legyen mondva: Orbán Viktor orrát is birizgálta valami, látszott a Himnusz alatt!

A technikai ötletek valóban sokat adtak hozzá az egészhez: tény, hogy kreativitásban – és igen: pénzben! – nem volt hiány! Bámulatos! Ugyanez a technikai lehetőség úgy tűnik, a közvetítéshez nem állt rendelkezésre… Akár a kortárs költőnk versét daloló kórus, vagy híres magyar celebjeink duettjét próbáltam hallgatni, akár a „világhírűnemzetközi” celeb hangjára lettem volna kíváncsi: csődöt mondott a technika! Előbbiekről azt sem sikerült többnyire eldöntsem, hogy magyarul vagy angolul éneklik playbackjüket, utóbbiról pedig legnépszerűbb dala (Fuck You) jutott minduntalan eszembe… nem is tudom, hogy a hanghiba miatt, vagy a mi a fackyout keres itt egy kábítószeres eszméletlen nőkre bukó fickó, ha csak nem azért, hogy helyettünk mondja ki az érzést – de végül két másik dalt plébekkelt…

Mint kiderült: a kivetítés sem volt zökkenőmentes, márpedig a – nagylelkűen ingyen megtekinthető – rendezvényt élőben csak a VIP szektor láthatta, mindenki más csak kivetítőn…

Álomszerű? Vagy inkább rémálom? Nem jutok dűlőre magammal! Mondanám, hogy megkérdezem külföldi barátaimat, de mint kiderült: a nemzetközi média annyira nem kapta szárnyra az eseményt – nemhogy fő csatornán, de a sokadik sportcsatornán sem tolongtak a közvetítések! Hogy hogyan lesz meg így a hatmilliárd néző?!?

A vízbe nem fulladt bele senki, igaz: az árát tekintve nem mondhatjuk, hogy olcsón megúsztuk… De tetszik vagy sem: a Vizes VB megnyitva! Nem maradt más hátra: szurkoljunk, hogy legalább sportolóink élvezzék ki a hazai pálya előnyét… Egyszer majd talán nekünk is megadatik! Hajrá Magyarország!

Nem tudom, lesz-e olimpiánk… de olimpia lesz – és én szeretném, ha továbbra is az egész ország szurkolna sportolóinkért bárhol is lesznek… mert megérdemlik!

Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzátegyek – aki akarja, érti… Aki meg nem – annak úgy is hiába mondanám!

„Magyarkodni” – az elmúlt évek egyik legérdekesebb új szava… Tarsollyal, meg Árpádsávokkal felvértezve hirdetni az igét (amely ráadásul alapvetően egy cselekvést kifejező fogalom lenne) – ez ma nagyon „menő”.

A tiszta, érthető magyar beszéd, a magyar nyelv helyesírása már nem feltétlenül tartozik az elvárások közé… hát persze, hiszen a „magyar” az rovásírást szívott magába az anyatejjel… minden más csak árulás!

Én ezt meg is értem, vagy inkább elfogadom: nem egyformán látjuk a világot, rendben! Amíg nekem nem akarja valaki megszabni, hogy mit gondoljak és érezzek, addig én is tiszteletbe tudom tartani, hogy más-más értékrend határozza meg az életünket!

Csendben nyugtázom, hogy áruló vagyok, hogy pufajkás, meg zsidóbérenc, és még a jó ég tudja mi – igazából nem érdekel, mert azt gondolom, hogy a tetteim, a gondolataim határoznak meg, és nem az, hogy ki mit mond vagy gondol rólam. Nem vagyok magyar szívű… Hát rendben!

De hol van ez a magyar szív, amikor például a világhírű magyar kajakosoknak kéne szurkolni? (És itt a kajakosok helyére bátran írhatnék még sok-sok sportágat!) Vagy legalább az eredményről számot adni? Hirdetni a dicsőséget a tényleges teljesítmény után?

13 magyar érem… 8 arany és 5 ezüst! Míg mások a brazil-hollandnak vagy a német-argentinnak szurkoltak. Én büszke vagyok erre a 13 éremre, legalább annyira, mint arra, hogy Géza apánk mit tett vagy nem tett 986-ban… Már csak azért is, mert ez garantáltan 13 érem Magyarország neve mellett, míg ősi nagyjaink cselekedeteinek tényét kissé homályosítja az idő és az érdek! Még 1956-ról is háromféle verzióba tanultam hivatalos tananyagot – pedig az mostanában volt a Honfoglaláshoz képest…

Büszke vagyok, amikor nem azt kell olvasnom, hogy a magyar politikusok, celebek, már megint mit cselekedtek botrányosan, hanem azt, hogy Magyarország – most épp a kajak-kenu EB kapcsán – az éremtábla tetején áll! Nem az én érdemem, de az én hazám – ha úgy tetszik, és én így látom – dicsőségét hirdetik! És igen, büszke vagyok a gyerekeimre, a zenekaromra… akik ugyan tőlem függetlenül érték el helyüket, s remélem, még haladnak tovább – de mégis: kicsit hozzájárultam érdemeikhez talán.

És – rossz szokás, de – elsősorban arra vagyok büszke, amit én értem el, a fejemmel, a két kezemmel… mert az az én teljesítményem! Nem sok. És nem biztos, hogy minden tettemre büszke volnék, de kevés a szégyelleni való, szerencsére.

Arra, hogy mit tettek honfoglaló őseink… Hogyan írtak, mit ettek… Hogy Mátyás király az Igazság Bajnoka volt, vagy egy keménykezű zsarnok? Hogy Kossuth a XIX. század legmeghatározóbb politikusa volt-e, avagy sikkasztó – nem tudom, de mert már semmi sem maradhatott hiteles körülöttünk, lassan már nem is érdekel. (A mai viszonyokat figyelembe véve: a kettő egyébként sem zárja ki egymást!)

Kell a történelem, a múlt ismerete (és tanulsága!), hogy helyes irányt vehessen a jövőnk! De élni itt, a mában kell… Itt és most kell döntéseket hozni, véleményt alkotni, teljesítményt felmutatni! És itt kéne észrevenni, ha valaki(k) csodálatos, példaértékű teljesítményt tudnak felmutatni! Például a hazai viszonyok mellett képesek úgy felkészülni egy EB-re és úgy evezni, hogy ezért 8 aranyérmet, és mellé még 5 ezüstöt is kiérdemeljenek, és ezzel a legeredményesebb országként zárják a versenyt.

Még ha nem is olyan izgalmas, mint a labdarúgó döntő…

Azt azonban nem értem, hogy az ókori versenyeken is méltán szereplő, az újkori olimpiák történetében pedig ráadásul magyar sikertörténetként jegyzett birkózás miért esik ki ebből a körből… A nemzetek küzdelmének egyik meghatározó jelensége volt, amikor nincs eszköz, nincs blabla, test a test ellen küzd – és nyer a jobbik. Tényleg nem csak azért zavar, mert ezzel potenciális érmektől fosztanák meg kicsiny országunkat – Londonból például három érmet hoztak birkózóink! – hanem azért, mert talán ez a sportág áll a legközelebb ahhoz, amit az ókor nagyjai elterveztek, amiről maga az olimpia szól (vagy inkább kéne szóljon!): a felkészülésről, a bátor kiállásról, a tiszta küzdelemről, a megmérettetésről!

És most néhány erre felhatalmazott ember azt mondja, hogy a tollas marad, a birkózás pedig a tatami helyett repülő szőnyegre kerül… Valami azt súgja, nem egészen az olimpia szellemiségéhez közelálló érdekek hatására döntöttek így – és attól tartok, nincs is rá magyarázat, hogy mi késztette a döntéshozókat erre az ítéletre. Jó. Van! Ami a háborúnak is alapvető kelléke: pénz, pénz és pénz! De az Olimpia – bármennyire is szeretném, ha a nemzetek közötti vitákat sporttal és nem háborúval rendeznék le egymás között – nem háború! És nem a pénzről kéne szóljon…

Hasonló gondolataim voltak, mikor legutóbb változtattak az Olimpia sportágainak összetételén, és a sokak által befutónak tartott karate helyett a golf nyerte el a bizottság kegyeit és szavazati többségét. Nem értettem, hogy miért, hiszen amíg a golf csak a kiváltságosak sportja – addig a karate a társadalom minden rétegében kortól, nemtől függetlenül űzhető, és világszerte nagy népszerűségnek örvendő sportág. Apelláta azonban nem volt – Rióból már a kicsiny labdák lyukba kergetésén kell majd izguljunk, ha tetszik, ha nem. Azt hiszem, ennél azért sokkal izgalmasabb lesz az idei ősz, amikor kiderül, hogy sikerül-e esetleg majd a birkózok fellebbezése, és hogy a karate helyett ezúttal a sportmászást vagy a wakeboardot tartják inkább méltónak, hogy beírja magát az újkori Olimpiák történetébe…

Bevallom, személyes érdekem azt kívánja, tévedjek, és ezúttal tényleg a karate sportolói kapjanak lehetőséget, hogy bebizonyítsák: az olimpia szellemisége tőlük sem áll távol. Bár ha ezalatt a mostani, pénzcentrikus hatalmi játékot értjük, ahol nem számít az ember, a küzdelem, csak a pénz és az érdek – akkor igazuk van: a karate nem erről szól!

Gyorsabban, magasabbra, erősebben – ahol a küzdelem számít, nem az érdek, ahol a részvétel a fontos, a teljesítmény, és nem a dicsőség, de végképp nem dicstelen, doppinggal fenntartott kétes eredmények, és nem a hatalmi erőnlétek fitogtatása.

Még javában bombáztak, amikor 1942-ben megszületett. Családja Németországból érkezett Budafokra egy évszázaddal korábban, és viszonylag keveset beszél róluk. Apja orvos volt, anyjának maga is doktori címet ígért – mint azt mostanában megtudhattuk. A „Mackós suliba”, azaz a Németvölgyi Általános Iskolába járt, ahol már tudhattak valamit, mert „büszkeségeik” között már doktori cím nélkül említik…

13 évesen kezdett előbb három-, majd öttusázni, de az úszás és a lovaglás nem passzolt hozzá – így maradt a vívásnál. Kétszeres olimpiai bajnok (1968, 1972), igaz, mindig csapatban, tartalékként. Nem akarom kisebbíteni címét, mert egy olyan csapatban, amely neki megadatott, ott tartaléknak lenni is dicsőség!

1965-66 nagyon meghatározó volt az életében. Ekkor lett először válogatott sportoló és ekkor szerezte meg diplomáját is, a Marx Károly Közgazdaságtudományi egyetemen – ahonnan friss diplomásként egyenes út vezetett számára az Astoria Szálló üzletvezető helyettesi székébe. Annak ellenére, hogy korábban disszidálni akart, mert – állítólag származása miatt – nem vették fel az orvosi egyetemre. A Duna parti és a belvárosi szállodák akkoriban több szempontból is kiemeltek voltak: részint az idetévedő külföldiek megfigyelésében, és – talán pont nekik köszönhetően – a (természetesen nem létező) hivatásos prostitúció melegágyaként is funkcionáltak egy olyan korban, amelyben a párt engedélye nélkül talán a Nap sem kelt volna fel… Így azt gondolom, ha Schmitt Pál valóban személyes okokból nem nyert felvételt az orvosira, akkor igen tisztes jutalommal vigasztalták. Érdemtelenül azonban ilyen pozícióba senki nem került!

Bár egy olimpikon életét a felkészülés határozza meg, és ő három olimpián is részt vehetett, ez mellett maradt ideje családalapításra és karrierépítésre is. Az Astoriában egészen az igazgatóhelyettesi székig jutott, és harmadik gyermeküket várták feleségével, a szintén olimpikon Makray Katával. A montreali felkészülés azonban nem volt túl sikeres, élete harmadik olimpiája nem hozott érmet. Rá félévre fel is adta sportkarrierjét. De annál nagyobb sikert aratott a család a televízióban – a TV-tornában hétről hétre a szemünk láttára cseperedtek a gyermekek. Tényleg édesek voltak!

Ha egy szekér beindul, akkor nagyon fut: 1980-ban az Astoriából átkerült a Fórum Hotelhez, amelynek akkoriban csodájára jártunk. Modern volt, és gyönyörű és elérhetetlen… Az efféle zsírosabb pozíciókat azonban csak párthű emberek láthatták el, és kihalással lehetett örökölni őket az arra érdemeseknek. Nos, neki ezen a téren sem volt gondja… Ahogy egy interjúban elmondta: Németh Imre halálával örökölte a Népstadion és Intézményeinek igazgatói székét (aminek kis szépséghibája, hogy mindez szintén 1980-ban volt és Németh Imre 1989-ben halt meg), Csanádi Árpád elhunytával pedig egy MOB főtitkári címhez jutott, no meg egy NOB és egy OTSH kinevezéshez.

Így köszönt rá az 1984-es év, amikor a szovjetek ragaszkodtak egy ügynökük jelenlétéhez az olimpiai delegációban, amitől az amerikaiak inkább eltekintettek volna. És bár utóbbiak ezen kívül mindent megtettek, és költségvetésük harmadát a biztonságra költötték – a szovjetek a biztonság hiányára hivatkozva nem indultak a Los Angeles-i Olimpián. Ez drámai fordulat volt a mi sportolóinkra nézve, mert hiába voltunk a legvidámabb barakk, és hiába készült már mindenki az utazásra: utolsó tagállamként Magyarország is szolidáris lett a Szovjetunióhoz, itthon maradtunk. Ehhez persze kellett egy szavazás, csakhogy Schmitt Pált a NOB széke az Olimpia mindenekfelett való megtartására és tisztaságára kötelezte, míg a szovjetek ajánlását követő pártutasítás a MOB részéről ennek ellentmondó döntést várt. Vagyis valamelyik széke veszélyben lett volna, ha nem hozza meg azt a zseniális fordulatot, hogy pont aznap, mikor a szavazás történt, épp Szófiában tárgyalt a bolgár sportvezetőkkel. Talán épp a doktorijához gyűjtött anyagot…

Diplomáciai érzéke később is nagy sikert aratott: a rendszerváltást követően több országban is teljesített nagykövetként szolgálatot. Az 1992-es év azonban megint egy különleges esztendő volt életében. Kitüntették a  Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével! És gőzerővel szervezte az olimpiát Barcelonában. Ennek kapcsán még némi sajtóafférral is meg kellett küzdenie: többen támadták, amiért díszvendégként utaztatta ki azt a Buda Istvánt, aki az 1984-es olimpiai távolmaradást olvasta be a rádióban. És aki – a rossznyelvek szerint – már annyiszor biztosított hátszelet Schmitt Pálnak…

Egy ilyen izgalmas évben kellett ráadásul megvédje doktori címét is az akkori TF-en, amelynek „Summa Cum Laude” tett eleget, és amely köztársasági elnöki kinevezésének végét is okozta. Hát csoda, ha csak úgy összevágta?

A törvénnyel már korábban is került összeütközésbe: 22 évesen friss jogosítványosként okozott közúti balesetet – de a kellő mennyiségű enyhítő körülménynek köszönhetően megúszta 4 hónapnyi börtönnel, 3 évre felfüggesztve. A másik „cikis” korszaka 1980-81 környéke, amely még saját életrajzaiban is ellentmondásos. De az biztos, hogy sporttársát és munkatársát igen keményen vették elő akkoriban „vesztegetés és deviza-bűncselekmény elkövetése” miatt, míg róla eltűnt minden anyag. Ki sem hallgatták, talán nem is létezett. Talán.

A sportdiplomácia mellett a nagyköveti feladatok úgy tűnik, nem voltak elegendőek számára. A NOB akkori elnökének, Samaranch-nak székére azonban hiába pályázott: a lehetséges 120-ból első körben 11, majd csupán 6 szavazatot kapott. Ez valószínűleg rosszul esett neki. Itthon is újabb kihívásokat keresett és felajánlotta szolgálatait az MSZP-nek, az 1994-es budapesti főpolgármesteri címért, de ez sem jött össze. 2002-ben ezért – hivatalosan – független jobboldaliként próbálta újra, aminek köszönhetően Kovács László visszahívta nagyköveti posztjáról. Demszky azonban túl nagy falat volt neki.

Látszólagos függetlenségét is feladva belépett hát a FIDESZ-be, ahol előéletétől függetlenül pillanatok alatt az alelnöki székben találta magát. Innen lett 2004-ben Európa parlamenti képviselő, majd 2010-ben az Országgyűlés elnöke, végül 2010 júniusától a Köztársaság elnöke.

Ő volt a megfelelő ember a megfelelő feladatra. Az első elnök volt, aki semmit nem kérdőjelezett meg, amit a Kormány elé tett, azt alá is írta. Hiába voltak ezek a törvények hazai- és nemzetközi porondon, vagy a közvélemény szerint is erősen megkérdőjelezhetőek – benne nem volt kétely. Az is vitathatóvá tette kinevezését, hogy zászlajára tűzve a magyar nyelv védelmét, sorra követte el a nyelvi – hmm – bakikat! Vagy, ahogy az erkölcsről prédikálva reagált a doktori munkájának elbírálása során. Rajta kívül mindenki hibás volt, pedig azt nehéz nem észrevenni, ha be kell adnom egy önálló munkát, és annak minden részét valahonnan összeszedem…

Az egyenességét azonban korábban is nehezen fedeztük fel szavain kívül. Jó példa erre egy korábbi kijelentése, mely szerint, ha egy olimpián doppingügy lesz, azonnal lemond. Aztán jött a sötét emlékekkel teli Athén, ahol nem egy, hanem 5 ügy lett egyből, ő mégis maradt. Engem azonban sokkal jobban zavart, hogy míg ő most elvárná az ártatlanság vélelmét (vagy ahogy ő nyilatkozta: védelmét), addig sportolóink semmiféle támogatást nem érezhettek a részéről sem. Természetesen nem azt vártam tőle, hogy védje a doppingoló, ezáltal országát is lejárató sportolókat, de elvártam volna tőle, hogy sportdiplomataként ott legyen mellettük, amíg meg nem győződik azok valódi bűnösségéről.

Talán ezt sérelmezte két évvel később Gyárfás Tamás is, aki mindent elkövetett, hogy elmozdítsa helyéről Schmitt Pált. Olyannyira, hogy kihátrált mögüle a FIDESZ is. Ő azonban a helyén maradt. Szeretném hinni, hogy ez a magyar sportéletnek jó döntés volt – de ismerve annak helyzetét: van bennem kétely.

Egy feleség, két aranyérem, három gyerek, négy unoka, öt karika – nyilatkozta a 2010-es választások után. Gondolom a HATalom lenne a következő, de úgy tűnik, ettől most megfosztották: ami Gyárfásnak nem ment, azt a HVG megcsinálta. Schmitt Pál megbukott. És nem csak mint köztársasági elnök, hanem elsősorban mint ember. Persze lehet, hogy csak nem volt már rá szükség…