Persze, ettől nem lesz egyszerűbb az életük, hiszen tagdíjakat, védőfelszereléseket továbbra sem tud jórészük fizetni, és a táplálkozásuk sem feltétlenül sportra van beállítva – de ebbe már bele sem merek gondolni. Maradjunk a gesztusnál: az tényleg nagyszerű!

Nem, azon is szemrebbenés nélkül megyek tovább, hogy a hír utánajárása közben felbukkant egy családok éve reklám, meg egy nemzeti konzultációs… Nem is érdekel! (Na jó, azért egy cifra káromkodás volt!)

Én a hírekben hallottam róla, ott nem volt reklám! Az utolsó mondat pedig úgy hangzott: pénteken fogják a begyűjtött cipőket az iskolákban szétosztani a rászorulók között.

Nekem abban a pillanatban gyerekkorom Móra-regényei jelentek meg a fejemben… Gergő, vagy a Kis Bicebóca és társai akkoriban – a hetvenes években – már elképzelhetetlen valóságot jelentettek a legtöbb gyerek számára. Hogy valakinek ne legyen étele és cipője?!? Ez csak a könyvekben létezhetett!

Nos – mára újból valóság lett!

Az akció azért tetszik… Még akkor is, ha így a gondolat végére epébe mártom a tollam: ki és mi alapján fogja eldönteni, hogy melyik gyerek rászoruló az iskolában? Különösen úgy, hogy itt (még) nincs szegénységi bizonyítvány, hiszen a kormány szerint nincs szegény gyerek?

Az Eurostat szerint a 18 év alattiak harmada él mély szegénységben vagy társadalmi kirekesztettségben.

Az uniós statisztikai hivatal adatai alapján az is kiderül, hogy a magyar emberek majdnem kétharmada nem tudja melegen tartani a lakását, nincs mosógépe, és nem képes a váratlan kiadásait kifizetni. 

Az uniós statisztika alapján csak Görögországban, Bulgáriában és Romániában rosszabb a helyzet.

Hallottam róla, hogy egyesek szeretnék átírni a korábbi idők klasszikusait – de nem gondoltam, hogy életre is keltik a történeteket…

Tanulni, tanulni, tanulni – a Lenini elvet álmunkból felébredve is fújni kellett, miközben az értelmének keresése egyetlen pillanatra sem volt feladat. Elfogadtuk, mert ezt mondták! Sok dologgal volt ez így… Engedelmeskedtünk a felsőbb/központi akaratnak: tanultunk! Mert úgy tudtuk, ez így helyes! És mert kötelező volt. Ebből kifolyólag leginkább csak magoltunk, magunk sem a hasznos tudásra, hanem a túljutásra összpontosítva… Ha valamit mégis nagyon megtanultunk, az pont az volt, hogy a kötelezőt teljesíteni kell! Meg hogy nem lógunk ki a sorból! Na jó, volt, aki már akkor is kilógott, de az egy másik történet… és mi legfeljebb egy-egy pillanatra néztük irigykedve a Wranglerjét, vagy az Adidasát, gyorsan megállapítottuk, hogy milyen jó lehet neki – és mentünk tovább a Lenini úton: tettük a dolgunkat, mert kellett! Tanultunk, dolgoztunk, építettünk! Nem magunknak: a jövőnek, a pártnak, az országnak… És nem feltétlenül tettekben, leginkább csak szóban!

Közben egy dolgot biztos, hogy nem tanultunk meg: a szabadságot! Az önrendelkezés szikrája is ki lett irtva belőlünk! Az “akarok” szót máig is úgy kezelik, mint az ördög a szentelt vizet! Akarni bűn… illetlenség! Naná, hisz az teremt, az előre visz!

Márpedig én akarok! Akarom a szabadságot! Akarom, hogy én dönthessek a sorsom felett! Nem biztos, hogy másként döntök majd, mint a nagy átlag, de akarom, hogy ez is az én döntésem legyen!

Csakhogy nekem szerencsém volt! Egyedül voltam, pici koromtól. Kilógtam a sorból. Szürke kis egérként nem foglalkoztak velem, senkinek se számítottam – ezzel lehetőséget kaptam, hogy felépítsem a saját világomat. És ebbe nem ők mondták meg, mit kell tegyek, mondjak, gondoljak, hanem én, saját magamnak! Megteremtve ezáltal a gondolkodás szabadságát akkor, amikor még álmodni sem mert senki arról, hogy itt lesz valaha is másképp, de mert gondolkodni sem volt már divat (a gondolataiknak hangot adók jelentős része börtönben, kivégezve, disszidálva – ki merné kockáztatni az önállóságot?!?), igényünk sem igazán volt már arra, hogy másképp éljünk!

Aztán egyszercsak a nyakunkba szakadt! Azt mondták: rendszert váltunk, és mostantól minden más lesz! Sok dolog megváltozott, nem vitás… A gyárak-földek-bányák már nem a dolgozó nép kezében vannak, mint azt tanultuk, így apránkénti hazahordása innentől kezdve lopásnak számított, míg az adott intézményt egyben ellopva privatizációnak neveztük. És megteremtődött a dolgozó nép társadalommá válása: kialakultak a különböző rétegek az újgazdag sznoboktól a panelproliig, a munkanélkülitől a vállalkozóig. Csak egy dolgot nem tanultak meg továbbra sem: hogy gondolkodni kell! Hogy ne fentről mondják meg, milyen a világ körülöttünk, hanem mindenki fedezze fel magának és alkossa meg a saját véleményét! Hogy lássunk is, ne csak nézzünk…

És a mindenkori hatalom ezt elég jól felismerve fordította ellenünk: olyan értékrendszert teremtett számunkra, ahol a munkának és a tudásnak nincs becsülete, a szenzációs teljesítmények pedig a média pillanathőseire korlátozódnak. Vagy esetleg egy jó kapcsolatra…

Az “átkosban” megtanultunk egyszerre lépni, amihez figyelni kellett a másikra, másképp nem lehetett “igazodni”! Ez megmaradt: a szomszédot – akihez régen át lehetett menni egy kávéra, de akinek mára a nevét se tudjuk – most is figyeljük, mert túl kell licitálni autóban, cserépben, vakolatban, bármiben, hogy látszódjon: többek, jobbak és okosabbak vagyunk! A rendszerváltás óta már nem csak megnézzük a padtárs Adidasát, hanem tökéletesen tisztába vagyunk vele, hogy nekünk egy sokkal jobb Adidas jár! Alanyi jogon…

Ez lett a mi speciális szabadságunk, és a jog, hogy szabadon választhatjuk, ki tartja az agymosásunkat, gondolkodás helyett. Mert ne legyenek illúzióink: a szabadság hídjára mindkét irányból behajtani tilos! Mindegy, ki van hatalmon… Ez a tudatállapot, és a közösséget felváltó egyéni öntudat lett az új trend, amibe tökéletesen belefér, hogy nekem mostantól mindenhez van jogom, de ezek csak rám érvényesek: a másik jogának tiszteltbe tartása már nem fér bele, ahogy az sem, hogy a jogok mellé kötelezettségek is tartoznak…

Lassan már az óvodában ránk erőltetik a kötelező tudást, de legkésőbb az iskolában megutáltatnak minden olyan törekvést, ami más látásmódra, más értékrendhez vezet! Az iskola nem arra való, hogy felfedezzük, megismerjük a világot, hanem hogy megtanuljuk elfogadni a kész sémákat, és hogy az egyéniség szikráját is kiirtsák belőlünk! Az így kapott massza ugyanis tökéletesen alkalmas arra, hogy megmondják neki, hova kell húzni az X-et, és mire kell költse a pénzét… A cél pedig csupán ennyi!

Oktatási rendszert, tantervet számon kérni… lehet, de felesleges! Jó ez így mindenkinek! Végül is lássuk be: ezt a világot sokkal kellemesebb úgy megélni, ha nem érdekelnek a miértek, ha nem látjuk át az okokat és okozatokat, ha fel sem merül bennünk, hogy lehetne ezt másképp is csinálni!

Gondolkodni, akarni, csinálni! Vagy legalább: Tanulni, tanulni, tanulni… Ha mást nem: a hibákból okulni… A saját sorsunkat kezünkbe venni… Tenni valamit a holnapért… Érzelmeket és értelmet keresni egy beteg világban… Kinek kell ez?

Azért remélem: talán vagyunk még néhányan!

Ideológia

A vasfüggöny innenső oldalán ez a viccesnek tűnő mondóka maga volt a valóság – hiszen az emberek többsége álmodni sem merte, hogy eljusson ezekre a helyekre! Hogy ennek megfelelően népköltésként terjedt el, vagy a hatalom egy jeles költője lett megihletve, hogy játszva tudatosítsa a felnövő generációban határait? Valószínűleg már nem fog kiderülni…

Mi pedig a hetvenes évek derekán nem is ezzel foglalkoztunk, hanem csak fújtuk nevetve és közben még tapsoltunk is! Na nem a fennálló rendszernek, hanem ez volt hozzá a játék!

A rendszert, melyről az ünnepeken hadováltak valamit – nagy ívben… hmmm! Bár manapság divat tagadni, de akkoriban ciki volt, ha valaki nem lett része a rendszernek: nem avatták fel kisdobosnak, úttörőnek, és utóbbiak „nem kötöm fel a nyakkendőt” címen futó műsora is inkább volt kamaszos lázadás a kötelezettség ellen, mint ideológiai ellenvélemény…

Ifjúság

Amerika, London, Párizs… Tényleg nem volt normális, aki két évtizeddel a rendszerváltásnak hívott esemény előtt ilyenekről álmodozott! Én például nem tettem, az ismerősök többsége is beérte egy-egy csehszlovákiai kalanddal. Nekem az is elég volt, ha letelt a vakáció, és mehettem vissza a barátaimhoz!
Nos, igen: a gyerekvédelem nem állt épp a helyzet magaslatán! Senkinek nem tűnt fel, hogy van (vélhetően sokkal több, mint) három gyerek, akik nem nyaralni járnak, hanem dolgozni, háztartást vezetni, és nem csak hébe-hóba kapnak egy-egy – akkoriban teljesen elfogadott – maflást! Nem vette észre se szomszéd, se tanár, se védőnő… senki!

Ma bezzeg… Bár a tapasztalat azt mutatja: érdemben tenni vagy nem tudnak, vagy nem akarnak! A családon belüli erőszakban élő gyerekek pedig pont olyan lelkesen várják a szeptembert – csak a mondókák változtak!
Illetve: fültanúja voltam, amikor a nyolcvanas évek elején az alkohol kontra rezsi vita eredményeképp cirka ötvenezres(!) villanyszámla tartozás okán leszerelt villanyóra miatt felhívták a helyi pártbizottságot, hogy hogyan képzelik, hogy három gyereket itt hagynak a sötétben?!? Nem telt el hatvan perc sem talán, és vissza volt szerelve az óra… Nem jelentem ki, hogy helyes döntés volt, de azt igen, hogy inni lehet sötétben, leckét írni nem!

Erkölcs

Próbálom felfedezni, hogy mi volt az, ami miatt annyira emlékezetes volt ez a mondóka… Emlékszem, kifejezetten jókat kuncogtunk rajta! Na persze, volt még két-három hasonló, mint például a „stik-stik, nulla-négy – nem forog az észkerék” – amely egyértelműen gúnyolódó volt, még ha nem is voltunk tisztába vele, hogy ennek jelentése: „hívd a mentőket, ez egy őrült”!

Igen, akkoriban valahogy más volt a kommunikáció! A legundokabb tanárt sem jutott volna eszünkbe lehülyézni, és a csúnya beszéd kimerült általában valami gúnyos hangsúlyban. Felsősként már elsütöttünk néha egy-egy „hülye aki olvassa” poént, de itt sem a hülyézés volt a lényeg, hanem az óra alatti reakció…
A „kérem, maga nem normális” tökéletesen kielégítette gúnyolódási igényeinket, mert már ennek is megvolt az a pikantériája, amivel akár incselkedni is lehetett osztálytárssal, szabályokkal…

Nem, azt nem mondanám, hogy jobbak voltunk, mint a mai fiatalok, és a határokat mi is feszegettünk, ahogy növekedtünk! De tudtuk tisztelni egymást, „ellenségeinket” is akár. Igaz, erről nem beszéltünk, mert ez volt a természetes… Mostanában volt, hogy egy óvódába lépve úgy köszönt rám egy kisgyerek, hogy „mit akarsz kis köcsög?” – na ez akkoriban elképzelhetetlen lett volna. Mi több: még a hülye szó is a nyomdafestéket nem tűrők között szerepelt, és napjainkra szűnt csak meg ez a korlát…

Hogy jó-e ez így? Én nem hiszem! Néha úgy érzem, a rendszerváltás során megszüntetett erkölcsrendészettel (mert ilyen is volt – elsősorban az üzletszerűen kéjelgő hölgyek részére) egyidőben mintha megszűnt volna az erkölcs is!

Mostanra elérhető egy kattintással Amerika, akárcsak London vagy Párizs. És kijelentés helyett csak aggódva kérdezem: „Kérem! Maga nemnormális?”…

Emlékszem, ifjúságom hajnalán majdnem poppernek lettem kikiáltva! Az ok egyszerű: ez a hajviselet nem csak jól állt, de elegendő voltam hozzá én is, és a hajam is. Vékony lábaimon a répanaci lényegesen jobban festett, mint a trapéz – és bár „lecsövesítettem”, akkor is csak répának tűnt, hisz’ alig voltam 30 kiló! De nem is ez a lényeg, hanem az az élmény, amikor első alkalommal vitt el valaki egy rock koncertre! Ifipark… Igen – nekem még megadatott, hogy az eredeti verzióban csápolhassak a falai között.

Soha nem felejtem el… Prognózis dübörgött, a színpadon füst hömpölygött, a színes fények, reflektorok varázslatosan verődtek róla vissza! Ez ma már természetes, de akkortájt a tévében is ritkán lehetett látni ilyet! Ráadásul azt énekelte a banda, amit én mióta az eszemet tudom: éreztem, vallottam, gondoltam… Harmincegynéhány év után is futkos a hátamon a hideg, amikor behunyom a szemem, és érzem, ahogy lüktet a zene, hallom, ahogy a fiatal srác – Vörös Pisti – kiénekli a lelkemből, hogy „Én az időt nem sajnálom – csak élni szeretnék. Hagyjatok élni!”… és sírni tudnék, mert ez még mindig így van, és amikor meghallom, egy pillanatra újra tini leszek, és újra hiszek abban, hogy van erőm is hozzá!

Én így lettem szerelmese a rockzenének, és bár Mozart vagy Vivaldi sem áll tőlem távol: ez bizony örökszerelem! EDDA, HBB, Mobil, Piramis… Nem volt megállás!

Alig vártam, hogy „szabad legyek”, és élvezhessek minél több koncertet ebben a csodás birodalomban – de mire eljött az én időm: bezárták! Életveszélyes… Nem részletezem – szerintem sokan látták, amint napról-napra készül összeomlani, mígnem több mint három évtizednyi(!) enyészetet követően végre felújították, és Várkertbazár néven átadtak valamit, ami talán szép, talán jó – de: nem AZ!

Az Ifipark tehát bezárt, és az ifjúság hoppon maradt – de csak néhány hónapra: hamarosan elkészült a Petőfi Csarnok és intézményei a Városliget szívében. Persze, ezt leírni egyszerűbb, mint megélni, hiszen mindenki kicsit fenntartással fogadta az új helyszínt. Már a neve is fura poén volt – különösen akkoriban, amikor a hülye szóért még intő járt a suliban, és kisípolás a médiában –, onnantól kezdve szabadon lehetett bárkit a „pecsába” küldeni! És – bár ennyivel azért nem lehetett megvenni a fiatalokat – a Karthago hívószavára hatezernyien dübörögtették az elefántokat a nyitóbulin! A dizájn ugyan kissé megosztotta az embereket – piros falak, csupasz betonnal, hogy csak a két végletét említsem –, és az akusztika is hagyott némi kivetnivalót, de az biztos, hogy technikailag az ember már szinte a (vad)nyugaton érezhette magát egy-egy estére!

Nem tudnám végigmondani a névsort, hogy kik léptek fel a PeCsa színpadán… Az Accepttől a Nightwishig, a Nirvanától Slashig hosszan sorolhatnám a világsztárokat, a magyarok közül pedig egyszerűbb lenne elmondani, hogy ki nem volt fellépő a csarnok vagy a szabadtéri színpad deszkáin. Senkit nem szeretnék kihagyni, így még ízelítőt sem mondanék… csak egy személyes kedvencet emelnék ki: éveken át tartotta magát családunkban az a hagyomány, hogy december 24-én meggyújtottuk a gyertyát a fán, majd 25-én Hoboval töltöttük a karácsonyt, méghozzá gyerekeinkkel együtt!

Igen, utóbbi már csak kedves emlék – de talán ezért is lett olyan fontos a bakancslistánkon, hogy az általam menedzselt zenekar egyszer eljusson a színpadára… Azt hiszem, ez sok bandának volt álma az elmúlt évtizedekben – nekünk is! Amikor az első hírek jöttek, hogy esetleg bezárják a PeCsát, akkor aggódva néztünk össze: vajon megadatik-e még…

És igen! Végszóra… – mondhatnám viccesen, de vegyesek az érzéseim! Szomorú vagyok, mert már nincs visszaút: október végén végleg bezár, megszűnik létezni a hely, amely a koncertek szentélye, a bandák álma, a közönség kedvence volt 30 éven keresztül – és amíg az Ifipark bezárásakor már lehetett hallani, hogy azért lesz „tovább” élet, most síri a csend! Az Aréna a közönségnek megfizethetetlen, a legtöbb zenekarnak elérhetetlen… És bár a Várkertbazár már ott virít a hajdani szentély helyén – azért aligha érezzük a hajdani intézmény utódjának!

Azt mondtam vegyesek az érzéseim… És igen, ha már említettem a saját csapatunkat, akkor muszáj megemlítenem, hogy napok óta azon dilemmázom, melyik a megtisztelőbb? Megvalósítani, hogy fellép a csapat a PeCsa színpadán? Részese lenni a magyar zenei élet egyik kultikus intézményének búcsúzásán? Vagy egy színpadon állni azokkal a legendákkal – Bajnok, Donászy, Som, Vikidál, Závodi, Zeffer, hogy Horváth Attilát, vagy hála a technikának: Tunyogi Pétert már csak tejszínhabként említsem a tortán – akiknek dalain cseperedtünk?

Nos, ezen a kérdésen még sokáig töprenghetek… Az biztos, hogy egyenként is megtisztelő számomra – és a Bermuda RockbanD minden tagja számára –, így együtt pedig nincs is rá szó! De mégis: boldogok vagyunk!

Csak ne lenne ez ilyen keserédes… Vagy legalább tudnám, hogy ez csupán a szokásos körforgás, és ez most elmúlik, de jön helyette egy új lehetőség… Engem az Ifiparkban, gyerekeimet pedig itt, a PeCsában csapta meg a rock szele – az unokámnak vajon hol lesz erre módja? Lesz-e egyáltalán?

Kérdéseim lennének, bőven – de a válasz csak néma csend! Illetve… még egy utolsó dübörgés – aminek minden formában részese lehetek! Felemelő érzés…

És ki tudja: a Nirvanának ezek a deszkák és egy lemez kellett, hogy beírják magukat a törikönyvbe – ez azért jó ómen!

Ámen!

Nos, Hölgyeim és Uraim: nem kéne ennyire naivnak lenni, és mielőtt a műsorigazgatót szentté, avagy valamiféle modernkori Robin Hooddá emelnénk, legyünk vele tisztába, hogy ez egy vérig sértett csatorna visszavágása volt, jelentős nézettségi növeléssel fűszerezve! Jó volt, de nem a „nép szava” vagy más, magasztos küldetés vezérelte – a reklámtörvény előtt ez is csak egy csatorna volt a sok közül. (S ha a választások előtt tette volna így a dolgát – talán nem kéne rettegniük a kétharmad döntéseitől!)

De igaz, ami igaz: valóban volt némi szúrós tüske ebben a rózsában, és ha a helyi közönség nem is, a készülék előtt ülők közül bizonyára sokan énekelték fennhangon:

Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa,
Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra,
Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk,
Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk,
Minden álmunk.

Csakhogy a világot figyelmesen szemlélőknek nem ez volt az igazi üzenet – számukra ebben nem volt újdonság, nem most ébredtek!

Ellenben az a tény, hogy a legendás Szörényi-Bródy páros, akikről köztudott, hogy hosszú évek óta nem is tárgyaltak egymással, nézeteik – a nemzeti értékeket fennhangon követő Levente és az abszolút liberális eszméket valló János – olyan távol tartották őket egymástól, mintha a mágnes két pólusa lettek volna… És most ők ketten együtt, összefogva követték el ezt a kis intermezzót a csatornán! Ez az igazi üzenete, és ezt kellene meglátni, és példaként követni az embereknek: nem az számít, hogy hogyan látjuk a világot, hanem hogy együtt kell, hogy lássuk azt, ha másképp is értékeljük! Együtt kell élni, együtt kell döntéseket hozni, együtt kell létezni!

Együttélésre vagyunk ítélve… tetszik, vagy sem!

Remélem, ez az üzenet is eljut az emberekhez, és együtt gondolják majd végig, mit jelent e néhány sor:

El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így,
El ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít,
El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra,
El ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa,
Sárga rózsa. 

Hát így megy ez itt, kérem! Mert ha valaminek meg kell lenni, akkor meg kell lenni – aki mást mond, az hazudik!

Ha egyszer Orbán emlékművet akar, akkor emlékmű lesz! Hogy mitől volt ez neki olyan fontos? Ki tudja… Földi halandó nem képes már követni gondolatmenetét. Kell! Mert csak!

Voltak némi kis problémák, mert vannak olyan törvények, amelyeket még elfelejtett átírni a kétharmad, ezért például tehetetlenül ki kellett bírja, hogy holmi népszavazásra való kezdeményezéssel lopják a drága idejét! De nincs gáz, kézbe vannak tartva a dolgok: szombaton este 20 óra 20 perckor megjelent az MTI-n egy rövidke hír, mely szerint elhárult az utolsó akadály: nem kell népszavazást kiírni – lehet végre emlékmű!

És csodák csodája: reggelre lett! A darus kocsi, amely beemelte, gondolom napok óta ott parkolt, hogy végre megjelenjen az utolsó akadályt felszámoló közlemény, a kordonokat azon a környéken meg már le se viszik a pincébe, így az is kéznél volt! A munkások is ott álltak készenlétben, és égtek a vágytól, hogy szombaton holmi bulizás vagy filmnézés helyett inkább a zsíros hétvégi és éjszakai pótlékkal fűszerezett munkát végezhessék, hogy mire a többi dolgos-szorgos emberre rávirrad a vasárnapi mise ideje, már készen is legyen az emlékmű!

Mert ha valaminek meg kell születnie, akkor az megfog! Ha az Isten is úgy akarja…

Nyolc bekezdés, egy prózai idézet, két portré… Az eltérő vélemények nagy tisztelőjeként álltam neki az írásnak, bármennyire is irritált már a cím is! Nem hiába tiltakozott minden sejtem ettől a címtől: pillanatok alatt kiutaltam rá a BB (azaz: Bődületes Baromság) büszke címet, ami ugyan cseppet sem költői kifejezés, ámde olvasás közben számomra abszolút helytállónak tűnt.

Akár csak az esszé címe – tényleg arra akart rávenni a szerző, hogy hagyjam a sovány József Attilát másra, Kosztolányit pedig ne vigyem a padlásra… vagy valami ilyesmi! Kifejtette, micsoda méltatlanság, hogy József Attilával mennyit foglalkozunk, mekkora körülötte a felhajtás, miközben Kosztolányit bezzeg hanyagoljuk! Pedig ő sokkal jobb… És különben is: „József Attila költészete „lehúz, altat, befed”, a depresszió alig észrevehető permetét hinti a magyar Ugarra, ahol soha nem akar kicsírázni a boldogság.” – olvashatjuk, bár a szerző szerint József Attilával szemben kritikát szinte nem is lehet alkalmazni. Talán csak Márainak sikerült, Szinbád hazamegy című regényében.

Azt gondolom, Boldog Zoltán szerző vélhetően hiányzott az iskolából, amikor épp Kosztolányi volt az anyag – mi ugyanis egyformán tanultuk a két költőt az átkos általánosában és a rendszerváltás utáni középiskolában egyaránt. Sőt: a gyermekeimnél is ezt tapasztalom. Az inkább sajnálatos, hogy mindkét tanterv – legyen a múlt vagy a jelenlegi rendszer irodalmi oktatása – csak arra jó, hogy iskolás gyerek verset önként a kezébe se vegyen… Meg könyvet se!

Engem azonban nem tudtak eltántorítani, és pont a versek tanítottak meg arra, hogy fogadjam el, de ne vegyem magamra mások véleményét: majd ÉN, az olvasó eldöntöm, hogy melyik áll hozzám közelebb, melyikhez van éppen hangulatom, vagy melyik lesz, aki versben fogalmazza meg azt az érzést, amit én esetleg még megfogalmazni sem tudok! Mert ettől lesz majd az enyém… Attól lesz a lelkem szócsöve, attól lesz a részem, belőlem egy darab!

„József Attila csak azt látja, hogy rövid a szalonna. Ezzel szemben Kosztolányi Dezső arra figyel, milyen finom az a kevés szalonna.” olvasom a végső konklúziót. Nos, lehet az a szalonna különlegesen finom, ha nem jut belőle minden gyerekemnek annyi, hogy jól lakjon belőle! Inkább legyen egy picit kevésbé ízletes, de ne maradjon senki éhes itthon… Miközben van az a minőség, amely oly vacak, hogy eszünkbe se jutna kevesellni… Tehát az a tény, hogy jól fogy, ha kéne még – azért az azt is jelenti, hogy finom… Nekem!

Mert azt, hogy József Attila mire gondolt, mikor sorait leírta – azt talán hagyjuk meg neki! Pont ezzel a „mire gondolt a költő” mondattal (és az állandó ABAB vagy AABB „izékkel”) akartak engem is leszoktatni a versekről – de szerencsére nem sikerült!

Nem hiszem, hogy lehet egy költőt túlértékelni, és nem hiszem azt sem, hogy két – ráadásul ilyen különleges – költő munkásságát vagy épp megítélést feltétlenül össze kellene hasonlítani. Ha már mindenképp, akkor inkább azon lehetne elgondolkodni, hogy miért pont 32 évesen jutott mindkettőjüknek eszébe, hogy verssel írják ki magukból a pillanatot… Nem a mérföldkőnek számító 30, nem az átlag hetvenes életkorhoz képest pont félúton lévő 35, hanem a 32 késztette őket erre! Persze, biztosat csak ők tudnának mondani, de ez legalább érdekes lenne!

Megyek, és hogy lehiggadjak: eszem egy kis szalonnát… Igaz, az enyém is rövid – de ízletes! Így azt hiszem, desszertként mindkét költőtől keresek ma egy-egy verset magamnak, és leöblítem jóféle borral, meg egy Tóth Árpáddal! Mert épp ahhoz van kedvem… Szabad?

http://www.irodalmijelen.hu/2014-maj-19-0928/tulertekelt-jozsef-attila-helyett-olvassunk-kosztolanyit

Nekem úgy rémlett, hogy ezen a napon Nagy Imre és társainak újratemetésére emlékezünk, és elismerem: már ebben is van valami bizarr – hiszen egy újratemetés ünneplése… De egyrészt ilyen a mi történelmünk, másrészt ez az esemény volt a hírnöke annak, hogy Magyarországon valami készül! Rendszerváltás, vagy mi… bár utólag már magam sem tudom!

Persze, történt ezzel egy időben más, utólag szintén történelmi jelentőségű pillanat is: ekkor hangzott el az Első Nagyszabású Orbán Viktor Beszéd, amivel egy csapásra beírta magát az ifjú politikus a köztudatba! Nos, ennek negyedszázados megemlékezésére valóban méltó lehetne egy ilyen buli, de ezt – többek között pont azért, mert hiába történt mindenféle dolog az általa képviselt pártban, annak még soha nem lett személyi felelőssége, az általuk képviselt irány pedig többször változott, mint ahány irány egyáltalán létezik – annyira nem kívánom ünnepelni! Van, aki ezt megtegye… (Ha meg nincs, majd hívnak Lengyelországból!)

Menni vagy nem menni… mert egy ilyen állami megemlékezésről sok dolog szokott eszembe jutni, de mostanában a szabadság véletlenül sem, és lassan már azzal is beérem, hogy én még szólhatok. Nem érzem az ünneplésnek ezt a módját helyénvalónak és próbáltam rájönni, hogy vajon mi késztette a szervezőket erre az Omega-Scorpions választásra Nagy Imre és a szabadság kapcsán. Szó se róla, mindegyik „régi csibész”, nemhogy a zenészek, de még a zenekarok is idősebbek, mint jómagam, pedig már nekem is van unokám! Nagy Imre és társai pedig… a csintalan kis csibészeket kivégezték! Vagy nem? Na jó, ez kb. ugyanaz a stílus lenne, amelyet vitatok, így inkább maradjunk annyiban, hogy nem ez lesz a közös pont! Talán hogy mindkét zenekar elbúcsúzott már, és most újratemetik a szabadságukat…?

Menni vagy nem menni – el kellene már dönteni! Nem akarok, mert minden porcikám tiltakozik ellene, de az az igazság, hogy a Scorpions a kedvenceim egyike… és a koncertnek (akkor még azt gondoltam) nem épp hátránya, hogy ingyenes! Csak ki kell sétálni, nincs is messze…

Döntöttem: megyek, de késve – a politikai részt kihagyom!

Aztán Kóbor János nyilatkozott délután, hogy addig nem kezdődik a koncert, amíg ő nem nézte meg a meccset… Hát jó! Ő nem miattam jön zenélni, hanem vaskos gázsiért – így azonban én is megnéztem a meccset, és kihagyom az Omegát!

Nem sokat vesztettem, mert a jelenlévők élménybeszámolója szerint másfél órás politikai előadásban részesültek, amely során – ki csillogó szemmel, ki káromkodva mesélte, hogy – háromszor is elhangzott Orbán Viktor jubiláló beszéde. Volt, aki tapsolt, volt, aki fütyült… Majd amikor a műsorvezető leányka megkérdezte a közönséget, hogy kit akarnak hallani, néhányan bekiabálták: Orbán Viktort! Nos, ők is be kellett érjék az Omegával. Nem tudom, melyikük szájából rosszabb a hamis hang – én ma megúsztam mindkettőt!

Az Omega alatt állítólag a hangosítás is pocsék volt, de az is lehet, hogy csak hozott anyagból dolgozott a hangmérnök. Legalábbis: a Scorpions jól szólt! Jól – csak épp üresen! Kicsit olyan érzésem volt, mintha ők nem akarnák ezt a koncertet, de le kell nyomni és kész! Talán színpadra lépés előtti percben valaki elmagyarázta, hogy ők most itt hat koporsó helyén állnak, rájuk emlékezve? Nem tudom, de ez az érzés egészen a visszatapsolásig kitartott – és csak egy dob-parádé törte meg a számomra kicsit unalmas hangulatot. Így bőven volt alkalmam gondolkodni, nézni az arcokat, figyelni az emberek reakcióit. Próbáltam kitalálni, hogy vajon hányan tudják egyáltalán, miért is ez a nagy felhajtás… és az volt az érzésem – amit aztán később az Index.hu egyik videója is alátámasztott – hogy a többségnek gőze sincs az okról: ingyen van és szeressük!

Ingyen, és tényleg: mindez alig került csekély 300 millióba! Na jó, jegyet tényleg nem kellett vegyünk… És a kivetítő nagyon pöpec volt! A színpad meg hatalmas! Megadtuk a módját! A minek is? Aztán rájöttem: ez a beszéd-jubileum remek alkalom volt arra, hogy Orbán kedvéért ezúttal ne csak az ő hívei tömörüljenek, hanem legyen egy igazi, hatalmas tömeg, amelyet ő hoz össze! Ezt tényleg megcsinálta! Bár nem voltak annyian, mint tervezték, de azért a tömeg tényleg nagy volt, és a jelenlévők valóban politikai (és társadalmi) hovatartozástól függetlenül érkeztek. Végre! Ez is valami… Most jól megmutatta nekünk, hogy ő erre is képes!

A rájátszásban egyébként megtört a jég, és nem csak ekkor kerültek elő a közismert kedvenc dalok, de végre tényleg jó kis koncerthangulat lett, színpadon és a tömegben egyaránt. Azért a kegyelemdöfés még hátra volt: az utolsó hang még épphogy befejezte rezgését, amikor a kivetítőn megjelent a felirat, mely szerint „A legközelebbi vészkijáraton haladéktalanul hagyjátok el a helyszínt!”. Hogy rock koncerten (akarom mondani: a szabadság ünnepén) tegeznek – ám legyen! Hogy nincs vészkijárat – kit érdekel, csak kijutunk valahol… Hogy alatta az angol és a német verzióba már elfértek a please/bite szavak – ne legyünk má’ olyan igényesek! De nekem még így is azt üzente ez a kiírás, hogy itt rám már nincs szükség! Afféle „terv pipa – most már húzzál haza!”.

Hát engedelmesen – és meglehetősen rossz szájízzel – távoztam. (Mellékesen: a BKK által gyakorítottnak ígért járatok mellett 10 perccel 11 után érkeztünk a 75-ös troli megállójába, ami egyszerűen nem jött. Még háromnegyed után sem, bár a menetrend szerint fél 12-kor kellett volna érkezzen az utolsó! Végül taxival kellett eljöjjünk, mert mire kiderült, hogy valószínűleg hiába várunk – már más járat sem volt!)

A cirkusz már megvolt – lassan ideje lenne a kenyérnek!

Nem, ezúttal nem stadion – hanem EB, és nem futball, hanem szakmunkás! De 2018-ban mi rendezhetjük meg, mert elnyertük a jogot! Jó, nem?

Büszkének kéne lennem, de én már csak ilyen kukacos vagyok, kevés dolognak tudok örülni, ha leakarják nyomni a torkomon!

Ezért most például annyira nem rajongok, mert kb. olyan érzésem van, mint a focival: küzdünk a rendezés jogáért – de nem tudunk igazán labdába se rúgni! Szakmunkás EB-t rendezünk, miközben nincs szakemberünk!

A szaki-bácsik kora lejárt: megette az adórendszer és a technika, de mára egyébként is nyugdíjasok lennének, ha még nem vitte volna el őket az infarktus.

Az utánpótlás esélytelen, mert egyrészt az ifjúság – és lássuk be, a szülői bíztatás is ezt sugallja – nem szakmunkásnak, de még csak nem is dolgozni készül, hanem inkább egyetemen lógnának. De ha véletlenül valamelyiknek eszébe jutna, hogy túl sok lesz a góré, valakinek melózni is kell majd, akkor sem tudna hova fordulni, mert a szakmunkásképzésben az utolsó szakértelem az volt, amikor a lehető legszakszerűbben szétbarmolták rendszerét! Mára az itt-ott fellelhető szakiskolák jószerivel csak arra szolgálnak, hogy aki nem volt képes bejutni egyetlen középiskolába sem, az valahol eltöltse az időt, amíg eléri tankötelezettségének végét!

De mi most Európa Bajnokságot rendezhetünk velük – éljen, éljen, éljen!

Kicsit nosztalgikus hangulat áradt most végig rajtam… ifjúságom hajnalán a munkaversenyek izgalma váltott ki hasonló érzetet – igaz, más kor, más rendszer, más értékrend… Mi is hozzájárultunk a Tervhez, a terv pedig tovább építette a szocializmust, amihez ki-ki több-kevesebb lelkesedéssel hordta a téglát! Ha azonban az ideológiai részt kivesszük, még mindig maradt a közös program, és általában teremtődött belőle valami. Ha nem is szocializmus, de kifestett iskola, megjavított csapok, tiszta ablakok…

Nos, ez a Szakmunkás EB nekem ezt idézi – de legalább újra ifjúnak érezhetem magam! Kár, hogy most produktum helyett csak az ideológia van, de az is sánta…

No megyek edzeni: megpróbálom kvalifikálni magam a 100 méteres síknyomásban, vagy legalább a rövidtávú szemfelszedésben! Addig meg nóta még egyszer onnan hogy: „Az a rendes iparos, aki mindig italos…” – mert ebben legalább tutira jók vagyunk! Mondhatni: Európa bajnokok!

És ha már ennél a párosnál tartunk, álljunk meg egy szóra! Pintér Tibor valami nagyon jót tehetett előző életében, aminek jutalmául a tegnapi előadáson pont úgy festett, mintha most érkezett volna a Szomszédok forgatásáról – pedig annak már huhúúú, de sok éve! Mázlista gének… Partnere sem panaszkodhat a genetikára, Tunyogi Bernadett, ha édesapja hangját fel nem is éri még, de tehetségéből szerencsésen jutott neki is. Ám csontos, vékony arcával, érettebb dalokhoz jobban passzoló, érett hangjával legfeljebb akkor tudnám Pintér Tibi társául elképzelni, ha az édesanyját kéne játszania (ám ahhoz meg még túl fiatal). Így sem külsőre, sem a dalokkal, és sajnos a színészi játékukkal sem tudták elhitetni velem, hogy ők egyébként Shakespeare karaktereinek mai reinkarnáció lennének!

Persze, lehet, hogy csak én voltam rossz passzban, ami egy 200 Ft-ért kötelező ruhatárra való utasítást követően zseb nélkül maradva, az egész előadás alatt kezemben szorongatott telefon és zsebkendő társaságában (próbáljon valaki így tapsolni!) nem is lenne csoda. De azért azt reméltem, hogy ifjúságom kedvenc dalai segítenek átlendíteni a RAM okozta rossz hangulaton, és majd az előadás felold!

Nos, ez tényleg megtörtént… Igaz, erre addig kellett várnom, amíg a másik főhős – Tóth Attila személyében – fel nem bukkant! Rá még visszatérünk, de addig azonban történt egys’más a színpadon, vagy legalábbis úgy tettek, mintha!

Például főhősünk – az egyszerűség kedvéért nevezzük szép magyarosan csak Elmonak – elköszön a barátaitól, akik épp az előző rendszer egy nagy bölcsességét mutatják be: ha minden a dolgozó népé, akkor nem bűn a lopás, hiszen csak hazavitte a sajátját. Hogy a piti kis tolvajok között mit keresett eddig A Jófiú? Nem tudni! Ahogy azt sem, hogy a bandába miért kellett beerőltetni egy „kisz kínai lánt, aki folyamatoszan szejpit” – kivéve, ha énekel! És lehet, hogy a szép szőke ifjú a jóság megtestesítője, ámde az eszébe se jut, hogy a barátjától kapott kabátból visszaadja a – jó, szajréértékesítésből származó, de mégiscsak saját – pénzét, amit az a kabátjában felejtett…

Az indulását követően azonban kissé erőltetett beszélgetésbe kezd egy sültbolondnak beállított idegennel, Frédivel. Aki – mi sem természetesebb – egy motoros banda kiemelt jogokkal rendelkező tagja. Most vagy én néztem túl sok amerikai filmet, vagy a rendező keveset – de erre a karakterre, ilyen közegben nem emlékszem. Igaz, a honi motoros bandákban nem ismerem annyira a hierarchiát…

Góré azonban itt is van, mert mit ér a banda vezető nélkül?!? Szezár (igen, Szezár! Nem Cézár, nem Császár, és nem is Szezám, hogy táruljon!) hivatott ezúttal erre a szerepre, és ő lenne talán a rosszfiú, bár ez pont úgy nem derül ki a darabból, mint az, hogy Elmo a jóság képviselője. Védi a húgát, hiszen árván maradtak, nincs más, akire számíthatnának! Szomorú történet, de szerencsére az ifjú bandavezér immár tíz éve hű társa (újfent nagyon életszerű: még az óvodában találhattak egymásra!) felnyitja a szemét: a hugica immár nagylány! Itt az ideje, hogy önállóan döntsön, és hogy kurvásabban nézzen ki! Legalábbis a darab szerint – bár azt meg kell hagyni: Szalsza (Szezar kedvese) és Jolán (ő meg Frédi asszonyállatja) duettje az est egyik kiemelkedő pillanata volt, miközben nagylányt faragtak a kis Íriszből.

Ha már a nagy pillanatoknál tartunk: az előadás sikere vitathatatlan! A közönség sokszor a műsor alatt is felállva tombolt… Próbáltam megfejteni, hogy mi lehet a siker titka, és ha ez nem is sikerült, azt hiszem, három dolognak mindenképp köszönhető!

Elsőként szavakkal leírhatatlan, mekkorát alkottak a stáb fénytechnikusai! Ha egy lemezről ment volna az egész, és csak a fényeket látni a színpadon, azt hiszem, akkor is megérte volna megnézni a produkciót! Sajnos a hangról ugyanez nem mondható el: kicsit hátsó-középen ülve csak az volt a szerencsém, hogy a dalszövegeket többnyire magam is fújom – szöveget ének közben érteni… reménytelen volt! Ráadásul a technika ördöge is jelen lehetett, Elmo portjánál biztosan, mert időnként komplett szavak, szótagok maradtak ki. Ellenben szinte hallani véltük az ügyeletes sikolyát, amikor Angóra (nem a nyuszi, hanem a macska: a Júlia-beütésű sznob tünemény) elhanyatlott a földön, és a portja vele koppant! (De legalább nem arra figyeltem, hogy a meg nem született gyermek most mászik-e be az anyjába… Egyébként nem, és végül nem is ő lesz a mama!)

A másik minden elismerésre érdemes alkotást a díszletesek követték el. Tökéletesen passzolt korhoz, dalhoz, technikához – pont annyi, pont akkor, amikor azt a szem, a szöveg igényelte. Tökéletes összhangban a fényekkel! Gyakorlatilag nekik köszönhető, hogy a történet azért mégiscsak haladt időnként.

A harmadik pillére az előadásnak jó széles vállal van megáldva – így könnyedén, mindenféle extra sallangtól mentesen vitte vállán az előadást! Igen, ő Tóth Attila, azaz Szezár volt. Hát igen, kérem tisztelettel… a rock az egy külön műfaj! Nem elég jó színésznek, jó énekesnek lenni! A rockhoz kell valami plusz, ami Tóth Attilában maximálisan jelen volt, van, és remélem, lesz is, még nagyon sokáig! Néhány dalnak – például a Változó időknek – teljesen új (vagy inkább: végre) értelmet adott, sosem volt sok, nem azt mutatta, mi mindenre lenne még képes, hanem csak egyszerűen hozta a figurát! Rendben, annyi könnyítést kapott, hogy gyakorlatilag önmagát kellett adja: a motorbolond, a kisebbet megvédő, igazságos, ámde tiszteletet megkövetelő karaktert mintha neki találták volna ki! És ő remekül találta el az arányokat, emberből, hangból egyaránt!

Gyakorlatilag az előadás többi részére csak azért nem mondom, hogy felejthető, mert még eszembe jutna ismét megnézni! Félreértés ne essék: az EDDA Művek dalai nekem is az ifjúságomat jelentik. Az első lemezek számtalanszor nyújtottak kapaszkodót nehéz napokon, amelyekből jutott bőségesen. Nem túlzás azt mondanom, hogy sokszor az életemet jelentette egy-egy daluk, de mindenképp kijelenthetem: az enyémek voltak, rólam szóltak. Az imámmá váltak. Talán az nehezíti meg a helyzetemet, hogy a Változó időket (ami a sorban, ha jól emlékszem, a hetedik korong volt) kicsit „sajátosan” tolmácsolta Pataky Attila, és körülbelül onnan datálható, hogy elvesztette – legalábbis előttem – a hitelességét! És amiket ezt követően tapasztaltam, azok cseppet sem javítottak a helyzeten, sőt!

Az előadásra visszatérve azonban ki merem jelenteni: nem voltam semmilyen irányban elfogult. Sajnos. Bár tudtam volna úgy rajongani, mint régen, amikor még Biblia helyett is az EDDA Művek 1. feliratú kazettát kaptam elő, mert abban mindig választ és vigaszt találtam! Akkor most én is azokat erősíteném, akik rajongással telve tombolnak a nézőtéren, akár itt, az előadáson, akár a koncerteken! Nem azért, mert jó, hanem mert olyan többletjelentéssel bír ez a négy betű, amit sehol a világon nem értenek meg mások: egy kor, egy ifjúság, egy lehetőség, egy út… Egy Élet!

A történetnek se füle, se farka. Van benne némi gyurcsányozás, bár nincs nevesítve. Kis „sünözés”… ami sajnos nem a hetvenes éveket, hanem inkább 2006-ot idézte – és mindezt lecsapták egy „semmi politika” labdával, de hát ez van: mint mondottam, a hitelesség már huszonegynéhány lemezzel korábban elveszett! És vannak jellegtelen, ámde ennek ellenére is szerethető karakterek. (Különösen, ha nem énekelnek…) Vagyis: majdnem azt mondom, hogy borzalmas volt – de mégis… van benne valami, valami abból a pluszból, amit már emlegettem… valami varázslat, hipnózis, vagy időutazás. Valami remény, hogy talán jön majd megint valaki, aki képes lesz olyat adni sok-sok fiatalnak, ami hiteles lesz – és talán az is marad – mindegyiküknek, mint ma a Biblia. És talán ezen az előadáson is akadt egy… igaz, nem az előadás végéig a nézőtéren helyet foglaló Pataky, hanem a színpadról mindenkit elvarázsoló Tóth Attila személyében.