„Magyarkodni” – az elmúlt évek egyik legérdekesebb új szava… Tarsollyal, meg Árpádsávokkal felvértezve hirdetni az igét (amely ráadásul alapvetően egy cselekvést kifejező fogalom lenne) – ez ma nagyon „menő”.

A tiszta, érthető magyar beszéd, a magyar nyelv helyesírása már nem feltétlenül tartozik az elvárások közé… hát persze, hiszen a „magyar” az rovásírást szívott magába az anyatejjel… minden más csak árulás!

Én ezt meg is értem, vagy inkább elfogadom: nem egyformán látjuk a világot, rendben! Amíg nekem nem akarja valaki megszabni, hogy mit gondoljak és érezzek, addig én is tiszteletbe tudom tartani, hogy más-más értékrend határozza meg az életünket!

Csendben nyugtázom, hogy áruló vagyok, hogy pufajkás, meg zsidóbérenc, és még a jó ég tudja mi – igazából nem érdekel, mert azt gondolom, hogy a tetteim, a gondolataim határoznak meg, és nem az, hogy ki mit mond vagy gondol rólam. Nem vagyok magyar szívű… Hát rendben!

De hol van ez a magyar szív, amikor például a világhírű magyar kajakosoknak kéne szurkolni? (És itt a kajakosok helyére bátran írhatnék még sok-sok sportágat!) Vagy legalább az eredményről számot adni? Hirdetni a dicsőséget a tényleges teljesítmény után?

13 magyar érem… 8 arany és 5 ezüst! Míg mások a brazil-hollandnak vagy a német-argentinnak szurkoltak. Én büszke vagyok erre a 13 éremre, legalább annyira, mint arra, hogy Géza apánk mit tett vagy nem tett 986-ban… Már csak azért is, mert ez garantáltan 13 érem Magyarország neve mellett, míg ősi nagyjaink cselekedeteinek tényét kissé homályosítja az idő és az érdek! Még 1956-ról is háromféle verzióba tanultam hivatalos tananyagot – pedig az mostanában volt a Honfoglaláshoz képest…

Büszke vagyok, amikor nem azt kell olvasnom, hogy a magyar politikusok, celebek, már megint mit cselekedtek botrányosan, hanem azt, hogy Magyarország – most épp a kajak-kenu EB kapcsán – az éremtábla tetején áll! Nem az én érdemem, de az én hazám – ha úgy tetszik, és én így látom – dicsőségét hirdetik! És igen, büszke vagyok a gyerekeimre, a zenekaromra… akik ugyan tőlem függetlenül érték el helyüket, s remélem, még haladnak tovább – de mégis: kicsit hozzájárultam érdemeikhez talán.

És – rossz szokás, de – elsősorban arra vagyok büszke, amit én értem el, a fejemmel, a két kezemmel… mert az az én teljesítményem! Nem sok. És nem biztos, hogy minden tettemre büszke volnék, de kevés a szégyelleni való, szerencsére.

Arra, hogy mit tettek honfoglaló őseink… Hogyan írtak, mit ettek… Hogy Mátyás király az Igazság Bajnoka volt, vagy egy keménykezű zsarnok? Hogy Kossuth a XIX. század legmeghatározóbb politikusa volt-e, avagy sikkasztó – nem tudom, de mert már semmi sem maradhatott hiteles körülöttünk, lassan már nem is érdekel. (A mai viszonyokat figyelembe véve: a kettő egyébként sem zárja ki egymást!)

Kell a történelem, a múlt ismerete (és tanulsága!), hogy helyes irányt vehessen a jövőnk! De élni itt, a mában kell… Itt és most kell döntéseket hozni, véleményt alkotni, teljesítményt felmutatni! És itt kéne észrevenni, ha valaki(k) csodálatos, példaértékű teljesítményt tudnak felmutatni! Például a hazai viszonyok mellett képesek úgy felkészülni egy EB-re és úgy evezni, hogy ezért 8 aranyérmet, és mellé még 5 ezüstöt is kiérdemeljenek, és ezzel a legeredményesebb országként zárják a versenyt.

Még ha nem is olyan izgalmas, mint a labdarúgó döntő…

Ma reggel ismét kaptam egy tudományos anyagot, amely azt hivatott igazolni, hogy már az általunk ismert civilizált kor előtt is létezett itt egy fejlett társadalom, amely piramisokat épített, magasan kulturált, és írása a magyarok rovásírásra emlékeztet. Olyan meggyőzően tálalta az írás a régészeti leletek sokaságát és a különböző kutatók következtetéseit, hogy akár igaz is lehet…

Igen, ez alátámasztaná azt a sokaknak nagyon szimpatikus feltételezést, hogy esetleg közünk van egy olyan néphez, akik elsőként – vagy legalábbis: jóval az ismert korok előtt – népesítették be a Földet. Igazolná azt az ősiségen alapuló öntudatot, amely sokaknak okot ad némi fensőbbséges érzetre.

És ilyenkor jön nálam a DE! Azaz: tegyük fel, hogy így van. Szeretném megtudni, hogy a mai fensőbbséges hangnemre, amelyet akár a közéletben, akár a diplomáciában használunk, hogyan ad alapot egy olyan korban elért eredmény, amelyet még a történelemkönyvek sem jegyzenek? Mennyiben befolyásolja azt, amit ma fel tudunk mutatni? Mert bizony, tudunk, ma is vannak értékeink, bár azokról nem beszélünk… és nem feltétlenül az öngyilkossági hajlamban vagy az alkoholizmusban való élenjáróságunkra gondolok, valóban számtalan mai sikerrel is büszkélkedhetnénk, ám nem tesszük. Legfeljebb Nobel díjasaink és feltalálóink névsorát szoktuk gyakorta emlegetni – elfedve azt az apró szépséghibáját a dolognak, hogy többségük külföldön érte el sikereit… A mai kutatók ugyanis nem kapnak lehetőséget, nincs pénz, nincs

De ha igaz, amit – természetesen nem magyar – professzorok találtak erről a letűnt korról, akkor azért mégiscsak büszkék lehetünk. Hiszen valaha nagyok voltunk. Még abban a korban, amikor a rovásírás volt az alap világszerte. Atlantiszon, Mú szigetén… Ma is egyre népszerűbb dolog: már közigazgatási táblákat is helyezünk ki ezzel a különleges írásmóddal. Sőt, könyvek is jelennek meg így. Érdekes és izgalmas, de mintha egy kicsit nagyobb hangsúlyt kapna néhány ember életében, mint amekkora járna neki. Ettől még nem leszünk előrébb a ranglistán, nem leszünk kiválasztott nemzet.eszköz, és nem elég alkotni: politikailag is meg kell felelni a boldoguláshoz. De mit is várunk egy olyan országban, ahol egyetlen évszázad alatt immár negyedjére űzzük el az értelmiséget, az alkotószellemet az országból.

Tegyük fel, hogy igaz, és mi uraltuk az egész földet akár: mennyiben változtat ez a mai helyzetünkön? Javul-e az ország helyzete? Nő-e a GDP, a termelés, a születések száma vagy legalább jobb lesz-e a kedve valakinek? Persze, tudom! A múlt ismerete fontos, mert aki nem tudja, honnan jön, az nem tudja hová is tart… Ezt nem is vitatom! De engem sokkal jobban érdekel az a múlt, amit mondjuk a múltszázad elején jegyeztek fel – mert kísértetiesen emlékeztet a jelenre. És mert annak csúfos vége lett, ezért azt gondolom, hogy a múlt ismerete elsősorban arra való, hogy ugyanazokat a hibákat ne kövessük el ismét… Ha a könyvekben az szerepel, hogy ez az út az elmúlt száz évben már két-három alkalommal szenvedéshez, nyomorhoz, emberek százezreinek halálához vezetett, akkor lehet, hogy valamit változtatni kellene az úton… És ehhez még a német régészeti professzorok sem kellenek – csak egy kis józan gondolkodás.

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.