Erre nincs bocsánat!

És valóban… saját életemből is számtalan olyan dologról tudnék mesélni, ami túlmegy a józan ész elfogadhatóságán. Amire nyugodt szívvel mondhatnám: ezt tényleg nem lehet megbocsátani! Csakhogy ez a bennem élő sérelmet, haragot táplálná tovább – az elkövetőtől függetlenül! Hogy az illető megbűnhődik-e vagy sem – az nem számít! Illetve ne legyünk álszentek: mindegy, hogy egy bíróság vagy a sors ítél a vétkes számára büntetést, jólesően tud kiszakadni belőlünk egy „megérdemelte!”. És bizonyára így van, de ettől még nem lesz megbocsátás. Elégtétel lehet talán egy pillanatra, de az nem fogja megsemmisíteni az általunk átélt sérelmet, fájdalmat.

A lélekben vagy az agyban születik?

Sokan azt gondolják, a megbocsátás egy bocsánatkéréssel kezdődik. De nem… Sőt! Persze, néha jól jön, segít továbblépni, különösen akkor, ha azt érezzük: őszinte a bocsánatkérés. Vagy ha képesek vagyunk belátni, hogy bár mi voltunk az elszenvedői, de nem ellenünk irányult az egész… Hiszen az elkövető tettei őt minősítik!

Maga a bocsánat azonban bennünk születik meg. És mindegy, hogy a másik fél kéri-e, vagy megérdemli-e… mert nem mentesíti az elkövetőt. Mi vagyunk, akik megérdemeljük, mert a megbocsátással magunkon könnyítünk: azt mondjuk – úgy döntünk! –, hogy nem cipeljük tovább a fájdalom terhét, letesszük a sérelem köveit. Nem könnyű döntés, de igen, elsősorban döntés kérdése. Ha az agyunk úgy dönt, hogy ez így nem jó, akkor tud a valódi megbocsátás megszületni a lelkünkben…

Mindaddig, amíg ezt nem engedjük meg magunknak: nem az ellenünk vétő fog szenvedni, hanem mi magunk. Oda láncoljuk a haragunkkal, a sértettségünkkel a fájdalmat magunkhoz. Újra és újra elővesszük, átéljük, elszenvedjük – és ebből az elkövető semmit sem fog érezni! A haragunk csak tovább nő tőle, és mérgezni fogja a testünket és a lelkünket egyaránt!

Mintha egy mély sebről újra és újra lekaparnánk a varasodást: sosem fog elmúlni…

A seb megmarad

Ha nagyon mély a seb, akkor bizony a megbocsátás ellenére sem múlik el hegtelenül: ott marad bennünk a nyoma. De rajtunk múlik – és nem az elkövetőn –, hogy csak egy heg, ami emlékeztet a tapasztalatra, és esetleg még építünk is belőle, vagy kifogásként használjuk olyan dolgokhoz, amelyekhez még nem vagyunk elég erősek!

Aztán az élet újra és újra megmutatta, hogy nincs ilyen hely.

Egyetlen telefonhívás…
Egy baleset…
Egy betegség…
Egy döntés…
Egyetlen pillanat…

Ezek egyenként is elegendőek ahhoz, hogy porrá váljon mindaz, amit addig betonbiztosnak véltünk.

Furcsa módon azonban éppen ez a felismerés hozta el számomra a nyugalmat.
Mert, ha nincs állandó biztonság, akkor nem is kell görcsösen üldözni. Csak észre kell venni azokat a pillanatokat, amikor mégis megérkezik!

Amikor leülhetek egy hegytetőn…
Amikor csend vesz körül…
Amikor érzem a szél simogatását, a Nap melegét, a föld szilárdságát magam alatt…

Nem azért, mert örökké így marad. Hanem mert most épp így van!
És ez a „most” felbecsülhetetlen. Ezekből a pillanatokból élünk. Ezeket visszük magunkkal akkor is, amikor újra vihar jön.

Mert jönni fog.
Mindig jön.

De ha egyszer már átéltük a csendet, a békét, a szabadságot, akkor tudjuk, hogy érdemes újra felépíteni mindent. Akár a romokból is.
Nem azért, mert ezúttal biztosan sikerül. Hanem mert már tudjuk, milyen érzés megérkezni.

Ezért újra és újra elindulunk.
Ezekért a pillanatokért. A biztonság pillanataiérta A pillanat varázsáért…

És azt gondolom: ez maga a boldogság!

Hogy itt most mi kezdődik – azt nem tudhatom. Szerintem senki más sem, hiszen nem csak a szándékok ismeretlenek, de az arcok is újak, miközben a környezet – a hazai és a nemzetközi egyaránt – kifejezetten kiszámíthatatlan! Néha az az érzésem, hogy őrültek irányítják a világot – ez nem segíti a tervezést!

Azt azonban tudom, hogy láttam emberek ezreit, amint boldogan ünnepelnek az utcán. Jó, ehhez korábban elég volt, ha a focicsapat esetleg eltalálta a labdát, de ez most mégis valami más volt! Az emberek, akik eddig lehajtott fővel, mogorva arccal éltek egy embertelen világban, akik szemrebbenés nélkül mentek el koldus és haldokló mellett akár… most észrevették egymást! Pacsiztak, táncoltak, közösen örültek! Ismeretlenül is. És igen, tudom, jönnek a szürke hétköznapok, az olykor fájdalmas kihívások, és garantált, hogy nem lesz mindig táncos kedvünk – de ez a felszabadultság erőt adhat átvészelni a nehéz napokat. Mert belekóstoltak az emberek, és a szabadság édes íze nagyobb függőséget képes okozni, mint a nikotin vagy az alkohol együtt.

Aztán jött a másnap, és még mindenki (jó: a többség) eufórikus hangulatban volt. Majd jött egy nemzetközi sajtótájékoztató. Egy olyan, ahol pártállástól függetlenül mindenki ott lehetett és kérdezhetett. Szokatlan jelenség volt… Legalábbis errefelé! Hazai és külföldi újságírók kaptak mikrofont, akik nem „alákárdeztek”, hanem sokszor nagyon is „belevágva a sűrűjébe” faggatták az újonnan választott miniszterelnököt! És jöttek is a válaszok. Tájékozottan és többnyire egyenesen.

És mindezt közvetített a köztévé! Az M1 Hiradója, ahova a kampány időszakában – akkor még a legnagyobb ellenzéki párt elnökeként – nem igazán sikerült bekerülni személyesen. Az AI által generált videók merítették ki a pártok esélyegyenlőségét. Errefelé eddig így járta a köztévében: Budapest főpolgármesterétől sem koptak el a székek…

Ma pedig jött a hír, hogy egy jegyző, aki a választási eredményt követően „buzizott” – ami korábban már fel sem tűnt, ha Bayer mondta, ahogy a poloskázás is szinte elvárás volt – csakhogy ezúttal az új szelek kifújták az illetőt a székéből: méltatlan magatartása miatt felmentették állásából! Kezdetnek nem is rossz…

Hit, remény, szeretet… Vallástól függetlenül mintha ez járta volna át az országot az elmúlt napokban! Végre nem pusztán egy falvédő lengette külsőségként, hanem emberek ezreinek lelkéből fakadva! Nem gondolom, hogy ez Magyar Péter érdeme lenne, mert ez az emberekből indult! És csak rajtunk, embereken múlik, hogy megőrizzük-e…

Hajrá, Magyarország! De most tényleg… Hajrá, magyar emberek!

Mondhatnánk, hogy a demokrácia ünnepe a mai nap, hiszen soha nem látott tömegek vonultak az urnák elé! Én azért nem érzek késztetést az ünneplésre… Részint azért, mert a nagy számok mögött nagy indulatok vannak! És fura, hogy őrszemek kell járják országszerte a szavazófülkéket, hogy tisztán szavazhasson lehetőleg mindenki. De azért sem ünnepelnék, mert a demokrácia számomra a szabad akaratot jelenti, amikor mindenki szavaz valakire vagy valamire, és a többség akarata érvényesül! Ami magas részvétel mellett valóban dicsőség, ha tényleg valakire vagy valamire szavaznának – nem valaki vagy valami ellen! Mert az a demokrácia megcsúfolása – szerintem!

De mindegy, hogy minek minősítjük, a lényeg, hogy megtörtént – sokan abban sem voltak biztosak, hogy ez a nap egyáltalán eljön. Ehhez képest már az is jó eredmény, hogy milliók izgatottan várják az első – és főként a végső! – számokat!

Nem tudom még, hogy mi lesz az eredmény…

…de azt tudom, hogy egy elképzelhetetlenül mocskos kampányidőszak végre lezárul. Persze, nincsenek illúzióim: bármi lesz is az eredmény, a mocsok megmarad, legfeljebb a címke lesz más rajta. És talán a távolsága, a hatósugara…
Jó lenne! Mert nem csak fárasztó ez a folyamatos feszültség, lehangoltság, de mindent megmérgezve beteggé teszi körülöttünk a világot. És ami azt illeti: önmagunkat is.

Nem tudom még, hogy mi lesz az eredmény…

…de azt tudom, hogy a nap holnap is felkel majd. És nekem – ahogy neked és mindenki másnak is – pont ugyanaz lesz a feladat, bármi lesz majd az eredmény: embernek lenni, megmaradni, fejlődni lehetőségeinkhez és igényeinkhez mérten. És igen, ez rajtunk múlik! Aki a jót akarja látni, az képes minden rendszer mellett – vagy ellenére – meglátni azt. Aki meg panaszkodni akar, az épp úgy, sőt! A saját életünkért elsősorban mi magunk vagyunk a felelősek! A hőn áhított szabadság, a vélemény joga addig jár nekünk, amíg képesek vagyunk elfogadni, hogy az mindenkinek jár!

Nem tudom még, hogy mi lesz az eredmény…

Azt tudom, hogy MI nem fogunk nyerni! Illetve talán… egy kis reményt, hogy egyszer talán lesz majd egy olyan választás, amikor nem valami ellen kell szavazni, hanem valakire. Hogy jön majd egy olyan kor, amikor nem a politika határozza meg a hétköznapjainkat, hanem a helyén dolgozik: működteti az országot!

Nem tudom még, hogy mi lesz az eredmény…

…de a kerítés nem lesz kolbászból, a kasszákat nem tölti meg a májusi eső sem, és még generációk kell érkezzenek, amíg a közbeszéd és a hangulat, és az életünket meghatározó, jelenleg béna kacsaként vergődő rendszerek – egészségügy, oktatás, gazdaság, jogrend, rendvédelem… szinte minden! – újra élhetőek lesznek!  

Nem tudom még, hogy mi lesz az eredmény…

…de végre van egy kis remény, hogy talán leomlanak falak, és a romokon egy új élet indul, mint ahogy a természetben mindig történik.

Hívott a tavasz szelleme,
Ünnepbe mártotta lelkemet
Indultam is volna gyorsan,
Ám valami fékezte léptemet!

Jobbra színpadok sora várt,
Rajtuk hangzatos szólamokkal,
Harsányan mosnák agyamba,
Hogyan tarthatok a “jókkal”!

Balra csend honolt és béke.
Erdő, rét, színes virágok…
A nap simogatta arcom:
Erre szabadabban járok!

A természet sosem harsog
Fülembe hamis szólamot:
Egy szurdok árnyékában is
Bármikor láthatom a napot!

Susognak a fák, a bokrok
Rügyeikkel köszöntik a tavaszt
Itt senki nem harsogja felém:
“Ide kell ikszelj, te paraszt!”

Szabad itt lehet az ember,
Minden lélek, ki erre jár
Békét, jövőt, szép reményt itt
Bárki lelke megtalál!

Meghalni a hazáért nemes,
Ha az a békét hozza el,
Ha az embert felemeli, és
Nem másokat tapos el!

Itt most nem teremhet béke:
Fortyog a gőgös indulat!
A sajtó sem szabadon írhat,
Konzerv minden gondolat!

Még hogy itt nincs szabadság! –
Vetik sokan szememre…
“Mindenki azt gondol, mit akar,
Csak a négyfal közt tegye!”

Nem, ez nekem nem szabadság,
Hol szavakkal kötnek gúzsba.
Nem lesz kisebb így a vétek,
Mintha ostor csapna húsba!

A test begyógyul, a lelked hal meg!
De csak akkor, ha hagyod…
Hogy kire voksolsz, a te dolgod!
De válaszd mindig a Napot!

A fényt, a tavaszt, a napot,
Az életet! Hagyd a hazug szólamot…
Válaszd jogod, hogy ember maradsz!
S ezt másoknak is meghagyod.

Fót, 2026 március 15.

Már évekkel ezelőtt is sokszor leírtam, hogy szerintem miért törvényszerű az ellenzék „bénasága” (már azon az apró tényen kívül, hogy ha bárki érdemben felbukkant, az csirájában lett minimum „karaktergyilkolva”!). Két fő oka van:

• Ezt a kormányt békésen leváltani nem lehet! Nincs olyan kreatív forgatókönyv, amiben reálisan szerepelhetne, amint Orbán Viktor átadja a kamrakulcsot: „na jó, nyertetek – most ti jöttök!”. Ő és „csapata” nem csak a pénzért és hatalomért, hanem az életéért, a szabadságáért küzd és minden eszköze megvan ehhez. Most, amíg nyerésben van! Mert ellenkező esetben mindent elveszít, így tehát a cél érdekében nem fog megriadni semmitől. Egy kevésbé békés út pedig óhatatlanul áldozatokat követel, aminek a felelősségét senki nem szívesen vállalná magára… (A felelősségvállalálás amúgy is kiment a divatból, de ki merné megkockáztatni, hogy utcára hív embereket, nekimennek mondjuk a TV-nek, vagy bárminek – és ott elveszít néhány embert a dulakodásban? Vagy kerekedik belőle egy polgárháború? „Teccetek volna forradalmat csinálni!” – na ja, mert az olyan egyszerű!)
• Nincs egyetlen működő rendszer az országban! Béna az egészségügy, az oktatás, a közlekedés, az ipar, a kereskedelem… és sorolhatnám a végtelenségig – miközben olyat sajnos nem tudok mondani, ami működik! Az emberek többsége a túlélésért küzd, nincs rajtuk mit megszorítani… Ellenben minden területen olyan „vezetők” vannak, akik szakértelemmel nem feltétlenül rendelkezve egyetlen ember iránymutatását lesik: Orbán Viktorét. Sok helyen kiszervezve, civilként ténykednek – így le sem lehet őket váltani. Mindezt üres(? ha csak üres lenne!) kassza mellett, elképesztő kötelezettségekkel nemzetközi porondon is… és folyamatos ellenszélben! Nincs az a párt, amelyik ilyen körülmények között képes lenne érdemi kormányzásra, vagyis az Orbán utáni első győztes bukása garantált!

Ha azonban lenne annyi felhatalmazása, hogy visszaállítsa valamennyire a pongyola- és salátatörvényekkel tarkított jogrendet és a demokráciának legalább a jogi hátterét, akkor erre azért nagyon jó lehetne… Hogy legalább elindítson valamit, amiből majd megszülethet egy működőképes Magyarország! Ha Magyar Pétert nem is tartom erre alkalmasnak, a mögötte álló emberbázis erejét igen! Ezért lenne fontos, 2026-ban bárki, aki nem Orbán, érdemi döntésekre alkalmas módon nyerjen, és maradjon felette annyi kontroll, hogy ezt ki lehessen követelni, ha önként nem menne…

Magyar Péterről azt gondolom, hogy nem pusztán Orbán embere, de egyenesen ő állította pályára. És nem véletlenül, hanem pont a fentebbi dolgok miatt. Léte és győzelme ugyanis elhallgattatná a hazai demokráciát megkérdőjelező nemzetközi hangokat, így szabadon áramolhatna a pénz újra. Legyen az EU-s támogatás vagy befektetői tőke… Mindenki megnyugodhatna, hogy lám, itt aztán demokrácia van! Elkerülhetetlen bukását követően pedig betonbiztosan térhetne vissza a mostani hatalom, esetleg egy addig felépített helyettesi rendszerrel, hogy ők nyugodtan élvezhessék a nyugdíjas éveket… (Lássuk be: ők sem fiatalodnak – és a magánynugdíjpénztárat már kimerítették!)

Azt azért nem tartom kizártnak, hogy Magyar Péter időközben vérszemet kapva önálló életre kelt, de erre nem látok egyértelmű jeleket… és nincs is nagy jelentősége. Majd az idő cáfol vagy igazol! A tömeg egyelőre mögötte van – és abból még születhet valami jó! Évek óta ez az első, ami legalább halvány reménysugárral világítja meg azt a tényt, hogy a történelem évezredeinek tanulsága szerint még egy rendszer vagy korszak sem tartott örökké…

Ha végre bukik ez a kormány… – akkor az szinte mindegy, hogy ki bukik még bele négy év múlva! Az számít, hogy utána egy demokráciára alkalmas ország lesz, vagy egy kellően bebetonozott alap a mostani folytatásához…

…szóval most, hogy a gyerekeinknek az Alkotmány (Jaj, nem: bocsi, az itt nincs! Majd’elfelejtettem: Alaptörvény!) biztosítja a védelmet, és még azt is leszögezi, hogy az apa férfi, az anya nő… De azért – bár miniszterelnökünk az imént nyugtatott meg, hogy a gyerekvédelem nálunk mindenek felett áll, ha esetleg nem tudnám – a teljes megnyugváshoz lenne néhány (tudom: pitiáner-kötözködő és persze illiberális) kérdésem:

• Mikor fogják végre megvédeni azokat a gyerekeket is, akiket szüleik bántalmaznak? Sokszor részegen, bedrogozva… vagy csak éjszaka hangosan dulakodva – a rendőrség mégsem csinál semmit! Az Alaptörvény is legfeljebb úgy nyújt védelmet, ha a gránit szilárdságút már fel tudja emelni a gyermek, hogy azzal védje magát… (Mondjuk… a nők is csak így tudnak védekezni – talán ezért emelkedett duplájára a kapcsolaton belüli erőszakok száma! És mert nem tudják a helyüket… – de ez egy másik történet!)
• Mikor fogják megvédeni a gyerekeket azoktól a szülőktől, akik ugyan fizikailag talán nem bántalmazzák, de lelki terrorral, éheztetéssel, gyerekmunkával, vagy pusztán alkalmatlansággal veszélyeztetik őket, egy életre megnyomorítva a lelküket? Különös tekintettel azokra a CSOK-gyerekekre, akik megszületését nem szüleik vágya, hanem a banki kritérium generálta…
• Meddig lehet elmenni a bajtársi védelemben, ha az illető díszpolgár, nagykövet, intézményvezető bántalmazza a (sokszor rábízott) gyermekeket? Pedofíliával, prostitúcióval, emberkereskedelemmel – a pofonok, zsarolások mellett… Mikor lesz ezeknek valódi következménye? Hány politikus érdekét takarják a ledönthetetlen falak? És még meddig?
• Meddig kell még eltűrni a gyerekeknek, hogy azt tanulják: naponta egyenek gyümölcsöt – de szüleik napi 8-10 óra munka mellett is jó, ha hetente néhány almát képesek venni. Sokan vannak, akiknek ennyi sincs… Tudom, rossz helyen dolgoznak (mondta Lázár úr is), de nem lakhat mindenki Budapesten, és ott is csak a miniszter úr fejében – no és a családjában – keres egy diák havi 800ezret…
• Mikorra lesz olyan egészségügy, amely legalább a gyerekeknek születésüktől biztosítja az egészséges élethez való jogot? Mikor lesz garantált, hogy bezárt szülészetet miatt nem veszítik el őket szüleik és nem maradnak árvák? A gyermekegészségügy nem túlterhelt háziorvost, csak más városokban elérhető szakorvost kéne jelentsen és nem civilek által összegyűjtött kerekesszéket vagy külföldi kezelést, hanem valódi lehetőséget az egészséges életre…
• És végül egy költői kérdés, hiszen tudom: ez senkinek nem érdeke az érintetteken kívül: Mikor kapják vissza annak lehetőségét, hogy az iskolát befejezve értően írni, olvasni, számolni, esetleg önállóan gondolkodni legyenek képesek? Szerencsére még van, akinek sikerül – de egyre kevesebben, és az sem a rendszer érdeme…

Mondanám, hogy „nincs több kérdésem”, de bizony, akadna még bőven! Mégis beérem azzal, ha ezeken elgondolkodnak néhányan… Vagy legalább azon, hogy ezeknek a (papíron oly fontos) gyerekeknek kell majd kitermelniük öreg napjaink anyagi és társadalmi biztonságát… Ha a valóságban nem is számítanak annyira, legalább merő önzésből: nem kéne egy kicsit jobban vigyázni rájuk?

Egy kérdés még nem hagy nyugodni: ha a gyerekeim nem járnak a Pride-ra, nem olvasnak lefóliázott könyvet, és lassan már a védőnő is ki van tiltva az oktatási intézményükből (úgy sincs rá kapacitás), nemhogy a nemváltó műtétek propagandistái, és mégis kiderülne, hogy valamelyik a saját neméhez vonzódik, akkor azt már jelentenem kell valahova? És esetleg be is gyűjtik majd őket valami gyógyító átnevelésre? Vagonoktól nem félek – ma már a vonatok nem jutnának el a városhatárig sem…

Mondanám klasszikust idézve, hogy „Én kérek elnézést” – de nem! Tőlem nem vehetnek el gyűrűt humorosnak szánt, de sötét valóságot rejtő gondolatokért, és egyáltalán nem akarok elnézést kérni! Azt akarom, hogy gondolkodjatok: hol húzzátok meg a határt az elfogadható és az elfogadhatatlan között!

És… hogy vedd észre, ha tehetsz valamit!

Szóval: békés úton nemigazán látom a módját a kormányváltás eljövetelének, máshogy meg senki sem szeretné – így egyetlen reményt is csak a történelmi ismereteim ad: eddig minden rendszernek, korszaknak vége lett, ha volt valaha kezdete! Játszunk el hát a gondolattal, hogy kirakták az országra a Kormányváltás miatt átmenetileg zárva táblát – merthogy egy pillanatra megbénulna az ország, az biztos. Mondjuk agonizálás közben ez talán már oly ’mindegy…

Tehát legyünk optimisták és – mivel a szakértelem jelenleg nem szempont a foglalkoztatásban – tegyük fel, hogy elcsesznek valamit és nem a mostani kormány nyer a következő választáson. (Természetesen 2026-ban, amikor erről szavazunk, mert a többinek erre nincs hatása.) Érkezik tehát egy Új Kormány! (Hmmm… van valahol erre valami jelölt? Mert a régiek eléggé megkopottak, a potenciális újak még időben, nyilvános felbukkanásuk előtt karaktergyilkosság áldozatai lesznek!)

Fentebb már hivatkozott, állítólag bőséggel létező kreativitásom ismét cserbenhagy, ha el kell képzeljem, hogy a regnáló kormány egy Hát jó: itt a kulcs, tiétek a pálya! mondat kíséretében átadja a hatalmat, de legyen: bemehetnek Új Kormányék az Országházba és úgy tehetnek, mintha kormányoznának…

Igen, úgy tehetnek, mert

• semmi nem lesz a kezükben! Nemhogy az (üres) kincstár kulcsa, de (valós) beszámolók, jelentések, állapotleírások sem állnak majd rendelkezésükre – jó esetben is legfeljebb a szekrényekből ezrével kihulló csontvázakból tudnak építkezni
• az üres kasszák és valótlan adatok mellett minden intézmény élén – nem feltétlenül szakértő, ámde megbízható, húséges – pártkatonák várják, akik nem feltétlenül fogják támogatni az új kormány munkáját
• ebben a nem valami rózsás helyzetben kell – ha haladni nem is lehet, de legalább működni – úgy, hogy minden ágazat kivéreztetve, romokban (de cserébe a már említett vezetéssel és többnyire „pedigrés” dolgozókkal megáldva) hever, legyen az jogalkotás, rendvédelem, oktatás, egészségügy… Bármi!

És még sorolhatnám, de attól tartok: nincs sok értelme. Talán csak annyit jegyeznék meg mellé, hogy jelenleg egy nevet is nehezemre esne mondani, akit képesnek és alkalmasnak tartok arra, hogy felnőjön ehhez a feladathoz, márpedig ezt csak csapatmunkával lehetne valamennyire megoldani. Nem jól, de egyáltalán…

Egy jól vezetett szakértői csapat – nos: biztos bennem van a hiba, de nem tudok ilyet! De – folytassuk a játékot – tegyük fel: lesz! És még kormányozni is fog… vagy mi!

Nos, azzal kell kezdeniük, hogy romeltakarítás és kárenyhítés, vagyis egy rakat olyan intézkedést kell hozzanak, amelyektől nem lesznek népszerűek, mert – finoman szólva: szívás lesz! Zseniális kommunikációval talán lehetne tudatosítani az emberekben, hogy ez a szükséges rossz és után jobb lesz – de lássuk be: ezt hallgatjuk 50-60 éve. Ki fogja ezt megenni? Ki fog tudni egy kicsit is hinni benne, hogy most majd tényleg jobb lesz valami?!?

A következő kormány gyors bukása borítékolható!

És ez két dolgot jelent:

1. Aki kicsit is érti a dolgát, az látja ezt – így senkinek nem akaródzik valójában a következő kormány tagjának lenni… (Ez legalább megmagyarázza kicsit a mélyentisztelt ellenzék – máshogy nem lehet: eléggé lent van a színvonal – mostani megnyilvánulásait!)
2. Fennáll a veszély, hogy – mint már volt rá példa – a mostani csapat rendezi sorait a káosz közepén és visszatér! Exponenciálisan nőni fog a betonréteg a hatalmuk alapjain… ahogy a „naugye” érzés által gerjesztett pökhendiség is – pedig abból most sem szenvednek hiányt!

És bármelyik is történik, van itt még egy fontos tényező: jöhet új kormány, alakulhatnak jól vagy rosszul a dolgok – az Erzsébethíd elfoglalása óta elültetett gyűlöletmagok olyan szinten eresztettek mostanra gyökeret az emberekben, hogy több emberöltő kell majd ahhoz, hogy ne gyűlöletben, egymást felcímkézve, a másikat ellenségnek nézve teljenek hétköznapjaink!

És erre nincs bocsánat, nincs kegyelem… ezt nem lehet megfizetni, törleszteni – ez valóban az emberiség ellen, a magyar nép ellen elkövetett bűn! És talán csak egy hatalmas drámai fordulat – amire sajnos nem mondhatjuk, hogy nincs esélyünk, hiszen puskaporos hordók növekednek körülöttünk – csak ez lenne képes felhívni a figyelmet, hogy emberek vagyunk! Mindannyian…

Hol van az a leendő kormány, az a vezető, aki képes ezt elültetni a szanaszét mosott agyakba?!? Nos… mindent sajnos én sem tudhatok!

Így a legtöbb, amit tehetek, hogy én is elhallgatok! Nem mondom, hogy soha semmire nem reagálok (önmagam megtagadni nem tudom és nem is akarom) – de lehetőség szerint mellőzöm a politikai fennhangú írásaimat: a mostani kormányról már húsz éve megírtam azt, amit azóta rendre igazoltak, az ellenzékről nincs mit írjak, és a leendő új kormányhoz Andersen és a Grimm fivérek együtt sem rendelkeznek annyi képzelőerővel, hogy meséljenek róla, más reményét megingatni pedig nem tisztem…

De az tény: soha ennyire nem szerettem volna tévedni!

Nagyon kölyök voltam, mikor első alkalommal láttam, de sok jeleneten és sok poénon jót nevettem akkor is, ha magából a filmből még szinte semmit sem értettem! Aztán persze, lassan összeállt a kép, felnőttként így kicsit átértelmeződtek bennem a jelenetek, de kedvelem a szatírát: továbbra is jókat derültem a filmen! Igen, akkor már tudtam, hogy valójában annyira nem vicces, de vannak dolgok, amiket csak a humor szemüvegén keresztül lehet vagy érdemes visszanézni, mert másképp elszorul az ember gyomra! Visszanézni azonban mégis muszáj néha egy kicsit, hogy ne feledjük, hol és mi lett elszúrva… Hogy emlékezzünk, mi volt az, amit talán „akkor még nem sejtettem”!

Most azonban, amikor naponta olvasom a hírekben, hogy a „nemzetközi helyzet egyre fokozódik”, és lassan már a gránitszilárdságú alaptörvényünkben kell rögzíteni, hogy Gogolák elvtársnő mai utódjainak mi a neme és mennyire lehet kurta a szoknyája, ha „a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának” hagynánk – most egyre zavaróbb, ha azt hallom:

Kicsit zavaró, mert néha hirtelen nem tudom, hogy a filmből jön, vagy a közszolgálati csatorna hírműsorából! Könnyű összetéveszteni, mert a tartalom is hasonló és a főszereplők is… Mintha mindegyikük legszerethetőbb tulajdonsága a szerénység lenne! Csak úgy süt… Ráadásul az embernek néha az az érzése, hogy egy gátőr ma is bárhol felbukkanhat, kivéve a gátnál!

Azért nekem is van egy kis rossz érzésem. Mégiscsak mintha becsapnák az embereket… De már hallom is a megnyugtató választ:

Nem bizony! Se az imperialistáknak, se Brüsszelnek! Ha narancs kell, narancs van. Ha nem kell, akkor is! Vagy stadion. Esetleg akkumulátorgyár. Eszi, nem eszi: nem kap mást! Örüljön mindenki, hogy nem kell feketén disznót vágnia – igaz, nincs már fehéren se…

Szerencsére fekete autók se – legalábbis jelenleg nem járnak, de ugyan, kinek lenne annyi felesleges pénze, hogy fizesse a benzint?!? Mostanában így csak Isten hoz minket össze, legfeljebb ő nem mindig tud róla! Vagy esetleg a kórház várólistája…

Nem mintha manapság itt bármi probléma lenne, hiszen dübörgünk, előre megyünk, nincs itt semmi látnivaló! Csakhogy mi már megtanultuk: az a gyanús, ami nem gyanús! A lényeg, hogy itt szabadság van, demokrácia – jó, kicsit talán savanyúbb, kicsit talán illiberálisabb, de a miénk! Itt soha nem fordulhatna elő, hogy Pelikán elvtárs vallomásának gyakorlása közben véletlenül az (előre megírt) ítéletet kapja a kezéhez… mert már rég senki nem ügyel a látszatra sem! És mert korábban titkosítják, mint kihírdetnék…. Bástya elvtárs azonban ma már Pegazuson ülve hallgathatná meg, hogy ki mit beszél össze-vissza! Néhanap ma is megesik, hogy kérnek valami szívességet… Vagy egy üzletrészt… Felesleges az ellenkezés, mert másnapra kész egy új törvényt, te meg mehetsz a levesbe! “Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, 5 perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös!” És elérik, hogy ha esetleg rehabilitálnák, inkább az akasztást várjuk! Önként…

Na jó, befejeztem: nem akarok azon lovagolni, amit a vaksi szememmel látok, a süket fülemmel hallok, miközben tompa agyammal nem érhetek fel nagy célok igazságához – és ideológiailag sem vagyok elég képzett. Mégis most, hogy nézem a filmet ki tudja hányadszorra, valahogy elfogott egy furcsa érzés:

De nem baj, megpróbálok fejlődni. Addig kérlek, ne bántsatok: nagy kár lenne értem, ha egy vadászaton most tetszenének agyonlőni…

A tények mindenesetre továbbra is makacs dolgok! Akárcsak a vízállás…

Az új névadó Mária Terézia lett, aki – a hivatalos indoklás szerint – arról nevezetes, hogy büszkén küldte hadba fiait, hogy védjék a hazát! Derék dolog! Hősies! És ebben a megállapításban most kivételesen semmi irónia nincs: minden tiszteletem azok felé, akik akár életüket is áldozzák hazájukért! Mondjuk a Rákóczi család sarjai talán nem értékelik annyira ezt a névcserét, de hát nem lehet mindenkinek megfelelni… Mária országát Mária Terézia szellemében védik!

De vajon mivel győzte meg a magasrangú hölgy szelleme hadunk nagyjait, hogy jó lesz ez az új név? A tizenhat gyermek szülésével? A kettős VÁM-mal? Netán azzal, hogy utálta az eretnekeket? Vagy hogy megpróbálta kiűzni a zsidókat az országból? Mert hogy nem az oktatáshoz való viszonyulása miatt lett példaképértékű névadó, az bizonyos… – erre az idei szeptember önmagában igazolást biztosít!

Mondjuk, azért Petőfi nem tudom, odafentről nézve hogyan ítélheti meg a helyzetét: még mindig helyesnek tartja-e, hogy tolla helyett fegyvert ragadott ezért a hazáért… – különösen annak függvényében, hogy mára hol tart a világ, s benne különösképp a mi hazánk?!? Ma is büszkén vonulna a harctérre? És mit szólhat ahhoz, hogy éppen a róla szóló évet választották ahhoz, hogy sok-sok évtized után lekerüljön a neve egy országos intézményről?

Nem, nem a múzeumról, csak a laktanyáról! Egyelőre…

Bár… ami annak szellemiségét mostanában jellemzi – talán ott is találóbb lenne Mária Terézia!