Nem is értem, eddig hogy-hogy nem írtam róla…
Igaz, szóban már sokszor elmeséltem, hogyan is került a nyakamba a kedvenc láncom!
Ma egy különleges hóvirág fotója kapcsán jött elő a történet, ahol a képen a tavasz első hírnöke nem pusztán a fagyos földdel, de egy útjába került falevéllel is sikeresen küzdött meg, hogy elhozza nekünk a tavasz reményét!
Évek óta – ha reményre van szükség – nálam a jelszó: hóvirág!

Éppen egy hosszú betegség után és egy gyors költözés előtt voltam. A zajos, zsúfolt Újlipótváros helyett találtunk is egy szuper kis házat a város szélén, ami ugyan nem volt annyira különleges, de még azért pont megfelelt és végre volt kertje is! Csend, nyugalom…
A gyerekekkel mentem megnézni, a kert lehetősége őket is lázba hozta! Szó se róla: csudaszép volt, még így január végén is! Éppen előbújtak az első a hóvirágok, melyből akkorák virítottak egy szilvafa tövében, amekkorákat korábban még sosem láttam!
Ámulva néztem és már csak azt éreztem, hogy nekem ez kell!!! Természetesen nem volt hozzá elég pénzünk… De kisebbik lányom biztatott: „Meg fogod oldani! “Mostantól a jelszó: hóvirág! Csak erre gondolj!”

És működött!!! Csodával határos módon meglett a szükséges pénz és éppen a Sugárba készültünk a találkozóra, hogy végre aláírhassuk a szerződést. Amíg vártunk a tulajdonosra, nézegettük a kirakatokat (közben persze azon rettegtem, hogy mi minden jöhet még közbe!), mikor egyszer csak újból ott volt előttem egy hóvirág: ezúttal ezüstből, egy pici holdkővel a tövében! Csudaszép volt (és meglehetősen drága), de jelnek vettem és megnyugodtam, hiszen emlékeztettt, hogy a jelszó: hóvirág! Mi baj lehetne?!?

Természetesen meglett a szerződés és boldogan költöztem is volna, csakhogy rémálmot csináltak belőle a költöztetők! Átvertek, becsaptak, megaláztak – miközben sorra tönkretették életem darabjait…
Az idegösszeomlás kerülgetett! Sírógörcs közepette tehetetlenül néztem, ahogy sorra semmisülnek meg dolgaim!

Egyszer csak megjelent a lánykám, kezében szorongatva valamit…
„Az első közös vacsora mellé szántam, de úgy látom: most van rá szükséged!” – mondta és átnyújtott egy kis dobozt, amelyből előkandikált az a lánc, a holdkővel díszített ezüst hóvirággal!

Hogy honnan szerzett rá pénzt? Vagy hogy mikor vette meg? – azóta sem tudom! De, ha lehetetlen, kilátástalan helyzetben vagyok (vagyis elég gyakran, mert valahogy vonzom az ilyesmit) csak megszorongatom kincsemet és emlékeztetem magam, hogy még mindig ugyanaz a jelszó: hóvirág! Vagyis meg fogom oldani, bármi is vár rám!

Épp ezért nem is veszem ki soha a nyakamból ezt a kedves emléket, pedig azóta már túl vagyunk egy újabb költözésen!

Szívből üzenem mindenkinek, akinek most nehéz valamiért: legyen nektek is ez a jelszó!
A fagyos télből előbújó, az újjászületés, az enyhülés hírét hozó, reményt adó hóvirág!

Látva a sok csilivili szívecskét és mindenféle bigyót – és persze, az éttermek, szállodák hirdetéseit – azon gondolkodtam, hogy ezt az egyébként ártalmatlan, ámde kedves ünnepet a kereskedelem erőltette ránk, vagy mi akartuk, és ők csak alkalmazkodtak?

Személyes véleményem, hogy ilyenkor az egész világ minket ünnepel a férjemmel – ugyanis én még úgy mondtam ki a boldogító igent ezen a különleges napon, hogy akkoriban még csupán az óceán túloldaláról érkező szél fújdogált felénk híreket valami Valentin-napi szokásról…

Azóta sok év telt el, és mára itt is mindenki tudja, hogy február 14. napja – ha a naptárban nem is, de – az innen-onnan folyó szívecskéktől minden bizonnyal pirosbetűs ünnep. Igaz, az évtizedek távlatából sem derült ki, hogy a szereteté vagy a szerelemé?!? Csak a kedvesünket kell meglepni, vagy mindenkit köszönthetünk, aki kedves?

Szóval: vannak még tisztázatlan körülmények, de annyi bizonyos, hogy – akárcsak a Halloween – kellően megosztja az embereket. Aminek önmagában nincs hírértéke, hiszen ehhez nekünk, magyaroknak nem kell ünnepet, hagyományt importálni: bármin meg tudunk osztódni! És a politika – mellyel semmiképp nem szeretném összekenni ezt a szép napot – mindent elkövetett, hogy „kimaxolja” a megosztást!

Én az egyik Istent hiszem, te a másikat! Én az egyik pártra szavazok, te a másikra. Én ünnepelem a Valentin napot (naná, hiszen mint említettem: a házassági évfordulóm napja), te utálod! És itt kezdődnek a problémák: mert a másképp gondolom, másképp érzem, máskép hiszem mostanában nem azt jelenti: én másképp látok dolgokat, hanem én más vagyok! És mert eltérek az elvárttól: újabban ellenség vagyok!

A sokféle különbözőségből eddig azokat emeltem ki, amelyekről valamilyen szinten legalább dönthetek, ha szerencsém van, de akad számtalan olyan, ami ráadásul nem is rajtam múlik: hova születek, kivel érzek késztetést ágyba bújni… milyen színű a bőröm…

Sokan sokfélék vagyunk, ettől lesz színesebb a világ – és ezzel nincs semmi baj! Szerintem. De hála a „hangolásnak”: egyre többen azt érzik, hogy aki más, aki nem olyan, mint mi – bármelyik címkéért is álltunk épp sorba – az rossz. Az nem tartozik közénk! Az ellenünk van… Most, hogy írom ezeket a sorokat, az jutott eszembe: talán a világ mostanában felerősödő veszélyei, és az itthon egyre jobban erősödő létbizonytalanság fokozza ezt még jobban, hiszen vészhelyzetben megnyugtató az ismert, biztonságot ad a kiszámítható – és minden, ami más, ami változás, az csak erősíti a bizonytalanság érzetét…

Mert mi, az azonosak összetartozunk! Ez akár erőt is adhat, még érdekvédelmi szervezetet is alapítunk, hogy kijelenthessük: mi is ugyanolyan emberek vagyunk, sőt! Mi még olyanabbak!!! És – ha már kellő mennyiségben alkottunk közösséget, akkor – tovább osztódunk: már nem elég, hogy keresztény legyen valaki, de legyen katolikus. Persze: római. Nem elég, hogy vegetáriánus, de legyen vegán! Nem elég, hogy heteroszexuális, de a korkülönbség 2-3 év legyen, és persze a fiú legyen az idősebb!

Sorolhatnám hosszan… mert azt, hogy miben vagyunk mások, azt mindig meglátjuk!

És bár mostanában divat az elfogadást hirdetni, én bevallom: nem szeretem… Számomra hamisan cseng, és nem is vezet célra! Hogy akkor mi a megoldás?

„Embernek lenni, mindég, minden körülményben…” – és nem a különbségeket, hanem ezt az egy hasonlóságot kéne megtanulni elfogadni, tisztelni!

Akit anya szült, az ember! Egyedi és csodás, az élet színes forgatagának egy megismételhetetlen pillanata. Hogy jó vagy rossz, katolikus vagy református, hetero- vagy homoszexuális, magyar vagy piréz, ünnepli-e a Valentint vagy sem – ezek csupán címkék egy tartóoszlopon, amit úgy hívnak: ember!

Tartozni kell valahova – én elsősorban az emberek közé szeretnék…

…majd, ha az már nagyon jól megy, „mindég, minden körülményben”, akkor jöhetnek a címkék, és biztosan szívesen leszek felcímkézett tagja néhány más közösségeknek is! De előbb akkor is ember leszek, csak utána magyar, heteró, keresztény, aki eszik húst és ünnepli a Valentint! És – mivel emberként összetartozunk – így te is szabadon gyűjtheted a saját címkéidet!

Amit láttam (és hallottam, pláne éreztem!), arra nehezen találok szavakat – ami azért tőlem viszonylag ritka jelenség. Ha egyszerűsítve, érzelmektől függetlenül akarnám átadni az élményt valakinek, akkor azt mondanám: végy egy tucat embert, akik összeülnek, felmérik, hogy egy jól karbantartott mozgásművésznek hol vannak a fizikai határai, majd három-négy lépéssel átlépik azokat – és ehhez megkeresik azt a zenét, ami ezt fokozni bírja és azt a díszletet, ami képes ennek hátteret adni! Ami egyszerre minimál és maximum! Valószínűleg nem kifejezetten így született meg ez az előadás, de az elém táruló produkcióból én ezt éreztem. Már megint az érzés…

Nos, igen: erről a műsorról nem lehet érzelemmentesen írni! Egyrészt mert magával ragad, másrészt mert ez a fő témája: a legerősebb érzelem – vagyis a szeretet!

A szeretet egy érzés, egy kötődés, egy kapcsolat alapja… Léte vagy hiánya egy pillanat, egy élet, egy döntés mozgatórugója… Szükség és adomány, akár szeretet kapsz, akár szeretet adsz! De megmutatni, hogy ennek hány megnyilvánulása van? Az érintéstől a vágyakozásig, a féltő szeretettől a biztonságot jelentő gondoskodásig, a figyelem teljességétől az önfeláldozásig… Férfi és nő között, ember és természet között, szülő és gyermeke között, hívő és istene között… Ebből születünk, ezért élünk, és a szellemvilágba is így találjuk meg nyugalmunkat! Még akkor is, ha a hited mást mond: azt azért mindenki tudja, hogy csak az halhat meg végleg, akit itt már nem szeretnek, mert amíg van, aki őrzi emlékét, addig itt él benne tovább…

Szerencsére a véletlent véletlenül sem hívták ezen az estén sem színpadra! Mégis sokan felszisszentek, amikor egy-egy mozdulatsornál úgy tűnt: leesik a partner! Természetesen szó sem volt erről, aki az izmokat is figyelte (hmmm – volt mit!), az látta: tökéletesen kiszámított mozdulatok voltak – és aki az arcokat is figyelte: megingathatatlan határozottság, bizalom tükröződött a sokszor hajmeresztő (az egyik jelenetben szó szerint – jó, legyen: hajon függő!) mozdulatsorok közepette a művészek szeméből!

Tökéletesség, precizitás, kőkemény munka állt szemben azzal a maroknyi fiatallal, akik az este végén önfeledten itták magukba a jólmegérdemelt tapsot! Csillogó szemük épp úgy örült a sikernek, mint amikor a cannes-i táncfesztivál 2300 fős közönsége tapsolta őket felállva!

Rengeteg gondolatot és érzést mozgatott meg bennem ez az este, és azt hiszem, még sokáig élni fog bennem az előadás! Annyi bizonyos, hogy van egy csapat fiatal művész, akik az emberi teljesítőképességet meghazudtolva képesek voltak alkotni valamit, aminek középpontjában a szeretet van és ami képes a nézőkben érzéseket, gondolatokat ébreszteni… Lehet-e ennél magasztosabb célja bármilyen művészetnek?

S hogy végső soron mi is az előadás műfaja? Nézd meg, és döntsd el magadnak!

Mert történhet bármi, jöhet háború, rendszerváltás, forradalom vagy járvány: ez mindig különleges nap! Mindegy, hogy a kis Jézust ünnepled vagy a fényt, a szeretetet vagy akár az ajándékozást… Ez az egyik legfontosabb napja az évnek, szinte mindenki számára. Készülünk, heteken, hónapokon keresztül akár. Számomra például akkor kezdődik, amikor lebontom az előző évi karácsonyfát. Hülyeség? Talán. De nekem nem kell külön nap ahhoz, hogy szeressem a szeretteimet. Sem ahhoz, hogy meglepjem őket. Ehhez elegendő, hogy ők léteznek és még én is itt vagyok…

A karácsony mégis más, egy különleges pillanat! Amikor a hatalmas nyüzsgésből hirtelen megszületik az elcsendesülés. Amikor az állandó rohanásból egy cseppnyi megnyugvás lesz. Persze, van, aki ilyenkor is dolgozik… mégis mindenütt érzed, hogy itt a karácsony! Hogy mindent átjár valami különös erő. A szeretet ereje… A karácsonyi fények varázsa… És valami furcsa összetartozás: mintha mindenki egyszerre venne levegőt, egyszerre dobbanna a szívünk, egyszerre nézünk egy kicsit magunkba és magunk köré.

Mielőtt előbukkannak a fények és ránk köszön a megnyugvás csendje, szánjunk önmagunkra is néhány percet! Hogy amikor végre megszólalnak a kis csengettyűk, az ünnep Nagy Pillanatában egyszerre tudjuk és érezzük is: a karácsony nem a fa alatt van, hanem bennünk és körülöttünk. Minden áldott napon!

És ha az ajándékok mellett vagy helyett csak a saját bajainkat találjuk és túl nehéznek érezzük a zsákot, amelyet cipelünk, ne feledjük: egy nehéz zsák jobb, mint az üres!

Mert ha “teli van már a puttony”, az azt jelenti: lehetőséged van rá, hogy valamit kivegyél belőle. Talán adhatsz belőle valamit másoknak, ne kelljen ő megtapasztalja, amit nem muszáj! Vagy csak sorra kiemeled a dolgokat, átrendezed, egymásra rakod… Felfedezed, mi mire jó! Mit építhetsz belőle: tornyot, hidat vagy önmagad?

De azt is megteheted, hogy szimplán kidobod, amit felesleges tovább cipelned belőle. Elengeded a semmibe, ne legyen fölösleges teher. És megtapasztalod, hogy igen, itt nem érvényes a fizika: a legsúlyosabb dolgokat a legnehezebb elengedni…

Ha egy teli puttonyod van – kezdj vele valamit! Mert az, hogy mit kapsz bele, az néha a szerencsén múlik.

De hogy te mihez kezdesz velük – az csak rajtad áll!

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Azt hiszem, ez mára már közhelynek számító bölcsesség kedvenc Kishercegemből. És vélhetően sovány vigasz azoknak, akik a szemmel látás képességétől megfosztva élik életüket! A szemük világának elvesztése kapcsán valóban világtalanok lennének? Más lenne az ő világuk, mint a miénk, látóké?

A kérdés nem bennem fogalmazódott meg: egy barátom vetette fel, aki történetesen vak. Most ismertem meg, nem tudom az okát, az előzményét, de azt igen, hogy rá garantáltan nem lehet azt mondani, hogy világtalan lenne! Bizonyára vannak dolgok, amihez igénybe kell vegye mások szemét, de hogy teljes életet él, tele energiával, tele életerővel, az biztos! Vannak álmai, és van akarata, hogy sorra megvalósítsa őket! Tanul, dolgozik, sportol, szeret, segít… Vagyis pont olyan világban él, amilyenre én is törekszem! Csak benne több hozzá a szufla…

Világtalanok előnyben?

Amikor találkoztam a kérdésével – világtalanok-e a vakok, avagy más világban élnek-e? – első reakcióként abban a pillanatban ezernyi borzalom jelent meg szemem előtt. A Híradó képei, az emberi gonoszság, pusztítás képei… katasztrófák, merényletek, éhező gyerekek, az értelmetlen rombolás képei… és egy pillanatra azt éreztem: milyen jó nekik, hogy ezeket nem kell napjában többször lássák! Igaz, a lényeget belőle azok sem feltétlenül látják, akiknek működik a szeme!

Aztán persze elszégyelltem magam: pont én gondolom ezt? Aki képes hosszan bámulni egy felhőt vagy egy naplementét? Aki megáll az út mentén, amikor ezerszínű virágokban pompázik? Én, aki munkám során csillogó szemű gyerekek mosolyából táplálkozom? Aki ugyanehhez a munkához a szivárvány minden színében tündöklő palettát használok?

Sokszor különcnek tartanak, mert nem állok be a sorba, de megállok, hogy megcsodáljam a természet egy-egy megnyilvánulását, vagy akár megállok bohóckodni egy szembejövő kisgyerekkel. Azt mondják, nincs semmi értelme! „Szép-szép, de nem adnak érte semmit!” – morogják sokan, miközben nekem ezek a pillanatok ízesítik az életemet. Van szemük, elvileg látnak is vele – mégis elmennek az élet szépségei, csodái mellett! A pénz világában élnek… mindent csak forintokban látnak! Ez nagyon nem az én világom… Akkor tényleg több világ létezik?

És ezek az engem éltető dolgok tényleg ennyire nem fontosak? Vagy csak annyira természetes a jelenlétük, hogy már a többségnek fel sem tűnnek? Mert nekik üzenem: elég volt egy betegség, amely miatt sok éjszakán át a telefonom képernyője volt a társam, és a rövidlátásomat teljesen tönkretette. De egy baleset, egy szerencsétlen pillanat is elegendő ahhoz, hogy az élet szépségeire már csak emlékeid, esetleg mások elbeszélései világítsanak rá… Addig értékeld a lehetőséged, amíg megadatik!

Más lenne a világa egy vaknak?

Van ez a világ, ami körülvesz minket! Az összes csodájával és borzalmával… De nem egyformának látjuk, mert nem mindegy, mire helyezzük a fókuszt! Talán tudás, intelligencia vagy a minket körülvevő lehetőségek tárháza határozza meg, én mégis azt gondolom: elsősorban a saját döntésünk! Mi döntjük el, hogy mit tartunk fontosnak… De ugyanarról a világról beszélünk, ugyanabban a világban élünk.

És sokan vannak, akik önként zárják magukat a sötétségbe, pedig megtehetnék, hogy kinyitják a szemüket és a fény felé fordulnak. És sok olyan embert is van szerencsém ismerni, akiknek a szeme ugyan nem működik, de kinyitják a szívüket és akkor is a fény felé fordulnak! Nem, azt hiszem, szó sincs másik világról… Más értékrendek akadnak, és mindenki a sajátjában tartja számon az életét, a saját döntése alapján!

Mégis más

Igen, az a kapu a lélek tükre felé – sajnos sokaknak zárva marad! Ettől mások számára furák lesznek, csodabogarak, akiket segíteni kell (és ami kell, az mindig ellenérzést is hoz magával), akiket még a törvénykezés is „fogyatékosként” kezel, és a „látók” zavarodottan keresik a szavakat: ki önzetlen segítő szándékkal vértezve, ki kínosan ügyelve, nehogy sértőt mondjon!

Ők maguk sem egyformán élik meg a dolgot, amely érthető: mindenkinek más a története, a személyisége, csak a végeredmény közös bennük: nem látnak! De ha túl tudnak lépni ezen, akkor egy csomó lehetőség nyílik meg számukra! Nem csak a hallásuk lesz sokkal kifinomultabb, nem csak a többi érzékszervük lesz nyitottabb, nem csak a tapintásukkal fedezhetnek fel maguk körül dolgokat, de megnyílik az érintés világa is!

Az érintésé, amely kicsi korában még oly természetes az ember számára: a síró babát ölbe kapva nyugtatjuk, a beütött könyököt megsimogatjuk, és még sorolhatnám: az érintés során átveszed a másik rezgését, képes vagy ráhangolódni. Ebben a nagyon rohanó, egyre embertelenebb világban sokan elmennek mellette… pedig az emberi kapcsolatoknak ez az alapja! Egy kézfogás, egy ölelés, egy simogatás… hogy ne csak lásd, de érezd is a másikat! És ehhez nem kötelező vaknak lenni…

Sokan vagyunk, sokféle emberek, sokféle világképpel, értékrenddel – de így alkotjuk a világot. Azt az egyet, ami adatik, és amiből nekünk kell kihozni a lehető legjobbat! És nem baj, ha másnak – vagy épp: másképp – látjuk ugyanazt, amíg ezt tiszteletben tudjuk tartani. De lehetőséget kapunk akár tanulni is belőle… mert a világ mindenki számára nyitott, aki be akar lépni rajta – akár lát, akár nem!

És esetleg: hálásak is lehetünk azért, ami van, ami működik, ami adott!

Vagy csak azért, mert élünk, és részesei lehetünk ennek a csodának!

Akikre ráadásul most épp az állam kéne vigyázzon…

Egy ismerős ismerőse írt egy ismerős csoportba… eddig akár egy idióta vicc is lehetne, mérsékelt poén ígéretével… – csakhogy ebben semmi humoros nincs, ellenben maga a nagybetűs élet!

Pedig ők még gyerekek! Kicsik, nagyok… Nekik még a játékról, a bulikról, a haverokról kéne szóljanak a mindennapok, és igen, persze: a tanulásról, már amennyire lehet ebben az oktatási rendszerben kivitelezni! Ám az a tény, hogy közös pontjukat a „gyermekotthoni lakó” fogalommal tudom a legjobban leírni már jelzi: rohadtul nem az a legnagyobb bajuk, hogy alkalmas-e a törikönyv a tudás átadására…

Nem érdekelt, ki miért van ott, hiszen pontosan tudom: nem jókedvükből! Ha valaki itt él, azt lehet megszépíteni, elfogadhatóvá tenni, de garantáltan van valami mögötte, amit egy életen át kell majd feldolgoznia! Ha egyáltalán tud, vagy ha egyáltalán marad még erre igénye…

Tehát egy ismerős ismerőse jelezte: gyereknapot tartanának! Legalább így utólag, ha esetleg megtehetem, szívesen látnának! A fizetés számomra csábító volt: egy jó ebédet, és hálás mosolyokat ígértek cserébe pár ecsetvonásért! Naná, hogy igent mondtam!

Rendezvényem volt épp, csak futtában beszéltük a részleteket – kb. a dátum és a helység volt az összes információm! Semmi baj, a Google a barátom: egy telefonszám és egy pontos cím nem okozhat problémát… – gondoltam naivan! De! Már az autóban ültem, és bő órán át keresgéltem… Mindent megtudtam: hogy valaha iskola és szakiskola is volt, de már megszűnt! Hogy nemrégiben kerestek új vezetőt! Hogy nevet változtattak. Hogy két címen is vannak a községben… Épp csak egy nyamvadt, működő telefonszám nem volt sehol!

Sebaj, indulás! Majd improvizálok… A helységbe érve igyekeztem arra koncentrálni, hogy a tengelyeim végén megőrizzem mind a négy kerekem, ha a fejemben nem is sikerül… Világvége – és a néhányszázadik 10 centinél mélyebb kátyú – után két perccel simán megtaláltam őket! Száz kilométeren belül a fővárostól, mégis száz évvel visszább az időben…

A kapuban vártak, pedig nem tudták, hányra érkezem – abban sem lehettek biztosak, hogy jövök! Boldogan pattantak be az autóba, hogy elnavigáljanak a kerten át megteendő 30 méteren – lám, nekik kis dolgokkal is lehet örömet szerezni! Szerencsére nekem is: vártak rám! És hittek abban, hogy jövök! Szeretek így érkezni – nem olyan rossz érzés…

Persze, mint minden gyerekintézményben itt is egy pillanat alatt kialakult az „én leszek a Zelsőőő” című előadás, csak amíg ebből az elit óvodákban néha a szülőket is bevonó csetepaté lesz, itt végül simán lebeszélték a sorrendet egymásközt! 

Valaki egy Jaguárral érkezett, ami még az általam hozott csillámporoknál is csillogóbb tekintetett varázsolt néhány arcra. Jó ötlet volt! Reklámajándékokat is látok a kezekben, egyet odacsempésznek nekem is. Erről majd később! A bográcsban babgulyás rotyog csendben. – Lesz itt gyereknap, akkor is! – hallom a szakácsot, aki a fakanala nélkül egyébként a gyermekotthon egyik lelkes nevelője.

Sokszor voltam gyermekotthonban – lakóként is, de az egy másik történet – volt, hogy azt éreztem, jól jön, hogy egy ismeretlen barátnak elmondhatják történetüket! Mert mint mondtam: itt mindenkinek megvan a maga drámája… Most azonban ez fel sem merült: gyereknap volt! Poénkodások, zrikálások, ugratások. Élvezettel hallgattam őket, miközben sorra készültek a különböző arcfestések, csillámtetkók, lufi szívek… 

– Ne beszélj cigányul, nem illik a hölgy előtt! – intette rendre az egyik lányzó kisebb társát! Nekem fel sem tűnt, mert értettem, amit mondott, és csak egyetlen mondat volt. Az jutott eszembe: ha orosz vagy német származású lenne, akkor is „illetlenség” lenne egy-egy mondat a saját nyelvén? No de mindegy… ne gondolkodjunk: élvezzük ki a pillanatot! Gyereknap van! Még ha ezt el is felejtették „odafenn”!

Csak épp… nem hagy nyugodni a kérdés…

Ha már most azt mondja nekik az állam, hogy ők nem számítanak – milyen jogon várja, hogy majd hasznos tagjaivá váljanak?!?

Gyerekek! Néhányuk ballagásra készült épp… Az élet kapujában sorakoznak! Nem maguktól jöttek, nem az ő döntésük volt sem az érkezésük, sem mindaz, amit a sors a tarisznyájukba pakolt! 

Utóirat 1.:

Nem fedtem fel a helységet, mert egyrészt nem akarom, hogy még jobban „büntetésbe” legyenek! Másrészt az a gyanúm, hogy nagyon sok helyszíne lehetne ennek a történetnek!

Utóirat 2.:

Visszaérve a fővárosba egyből dolgozni siettem, mert valamiből azért meg kell élni! És munka közben szerencsésen szemen vágtam magam egy felnyitható pulttal! Baromira fájt, és az egész szemem piros lett! A fájdalom mellett bosszús is voltam: emberekkel dolgozom, egy „moncsicsi” nem épp bizalomgerjesztő látvány! Jegelni kéne, de éjszaka, úton… mi a fenével?

És akkor eszembe jutott az a zselés szív, amit a gyerekek kaptak ajándékba, és amelyek közül egyet valaki belecsempészett a táskámba! A gesztus önmagában is megható számomra – de nem mellékesen: ezzel megmentett néhány kellemetlen pillanattól, és a fájdalmat is enyhítette! Szóval akármelyik lurkó volt: köszönöm!

A napot is, az ajándékot is!

És hogy megint megtanulhattam: nem számít, milyen apróság, amit másnak adhatsz – sokszor neki nagyon nagy dolog! 

Meg is köszöntem, hogy átélhettem ezt a pillanatot – és közben figyeltem a hozzászólásokat: hátha akad egy ismerős, aki ott dolgozott, és talán emlékszik a pici lányra, aki karján egy stóc Esti Hírlappal a környék üzleteit rótta minden nap.

Ehelyett egy olyan hozzászólás érkezett, amely szerint szerencsére ma sokkal jobb játékok kaphatóak a boltokban. Szó, ami szó: LEGO-t csak karácsonykor, pult alól lehetett venni, a nyugat játékaitól nem roskadoztak a polcok. De a babák, macik, és építő-szerelő játékok világa mégis csodás lehetőséget rejtett egy kisgyermek számára: játszhatott!

Önfeledten, szabadon, amit csak akart… Nem volt megadva, hogy az építőkockából milyen várat, vagy robotot építsen. A babának ruhái voltak, de nem volt megadva, hogy ő épp sportoló, vagy énekes – az lett, amivé mi, gyerekek tettük! Akárcsak a macikat…

Ha tanárok voltunk – engedelmesen ültek a padba! Ha orvosok, hálásan tűrték, hogy gyógyítsuk! Vásároltak tőlünk, ha boltosok voltak – és ha épp nem látta senki: a minden titkunkat tudó barátaink is lehettek… De a lényeg: használtuk a fantáziánkat, és közben nem csak eljátszhattuk, hogy nagyok vagyunk, de észrevétlenül megtanultuk, milyen a másik oldalon lenni!

Talán még azt is akkor tanultuk meg, hogy a viselkedések közül mi helyes, mi nem! Hogy türelmesen magyarázzuk el mégegyszer Macinak a matematikát, mint a Gizi néni a suliban, vagy ordibáljunk hangosan, mint a Magdi néni…

De a lényeg, hogy megtanultuk a másik szemével látni egy picit a világot… megtanultuk, hogy ő is ember!

És ez a lecke mostanában nagyon hiányzik…

(Budapest, Rákóczi út 6. Mackó Játékbolt kirakata, 1959-ben. Forrás: Fortepan 31636 Bartók István)

Nézem, és közben azt érzem: már majdnem tökéletes! Mert mit ér a szépség – akár világszerte – vagy egyáltalán a létezés, ha nincs mellette a másik fele: a férfi! Mert nem a nőt kell(ene) tisztelni, nem női egyenjogúság kell, nem azonosságra van szükség, hanem Az Ember egyenlőségének elfogadására! Függetlenül attól, hogy hova született, mi a vallása, mennyi pénze van, kik a szülei… Mert ezek tőle függetlenek! Minden embert egyenlő jogokkal felruházva, a saját tettei és döntései alapján kéne megítélni…

De továbbmegyek: kéne? „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek…” – írja Máté Evangéliuma. De ez már egy másik történet… Hamarosan erről is érkezik majd néhány gondolat!

Addig inkább nézzd meg ezt a videót, érdemes, hogy lásd: mindenkiben ott van a szép, ha megakarod látni!

Ezúttal a Facebookon található „Gondolkodó” egyik megosztása gondolkodtatott el: a Zárójel című portál egy írását tette közzé Ünnepi gondolatok a kurva országhoz címmel. Azt kérdezték mindketten: mit kaptam ettől az országtól, miért kéne szeretnem…

Nos lássuk! Az ország mit adott nekem? Talán semmit… Sőt!

De vannak dolgok az életben, amiket az ember szeret, és nem az a szempont, hogy mit kap cserébe, mert a szeretet nem üzlet, nem befektetés – hanem egy érzés! Nem várok cserébe a gyerekemtől, az anyámtól, vagy épp a hazámtól semmit… – a létezéséért szeretem.

Itt születtem! Erről nem tehetek, nem az én döntésem. Tőlem független tény, hogy a nő, akinek testéből e világra érkeztem történetesen cigány vagy szír, hogy zsidó vagy buddhista, hogy itt született-e vagy csak épp erre járt. Én itt születtem meg, itt láttam meg a napvilágot! Történetesen magyarként, magyar anyától, de Magyarország lett a szülőföldem. 

Ebből nekem az következik, hogy magyar vagyok, és ez a hazám! Nem dobom el, nem tagadom meg, csak azért, mert épp rosszul teljesít, ahogy a gyerekemet sem hajítottam ki, amikor megbukott az iskolában. 

Hogy rossz-e itt? Nem tudom! Nem jó – ez biztos! Hogy sok helyen jobb – tény! Sok helyen pedig még rosszabb… Nekem ez jutott! Keresem benne a jót, és hogy mit tehetek azért, hogy még jobb legyen… 
De az enyém! Még akkor is, ha van most pár ember, akik szerint zsidóbérenc gyurcsányista komcsi vagyok, meg áruló, meg a jó ég tudja, hogy mi – csak mert nem értek egyet velük!

Csakhogy nem ez számít – én ettől még vagyok, aki vagyok! Ők jöttek, és remélem, majd mennek… ha nem, akkor vannak, de ez az ország akkor is az ENYÉM! Mert itt születtem… tetszik nekem, vagy akár nekik – avagy sem!

A jövőmért pedig én vagyok a felelős… mert nekem kell megoldani a problémáimat, és nekem kell annyira logikusan gondolkodnom, hogy felmérjem, bármit is hangoztatnak: a jövőmre, a gyerekeim jövőjére igen fekete felhők érkeztek! 

De – örökké nem eshet… azt mondják! Bár itt már a szivárvány is mocsokban hever – egyszer talán süt még a nap ránk! Bár mint tudjuk: mióta meghalt Mátyás, oda az igazság! És tényleg…

Egyensúly… A legfontosabb szó talán az életben! Szerintem még a szeretetet is megelőzi, mert, egyensúly nélkül többnyire csak fájdalom az egyiknek, teher a másiknak…

Egyensúly… A kiegyenlítődés… Az arany középút! Néha azt érzem, ez az igazi bölcsek köve! Erre kell törekedni, és ezt találják meg azok, akik bölcsen járnak el… A józan paraszti ész diktálta „jut is, marad is” elve, a logikailag is leghelyesebb megoldás.

Egyensúly… Nem egy statikus dolog – könnyű kibillenni belőle, mindkét irányba. Lehet jó, lehet rossz – ahogy épp alakul! De törekedni lehet – és kell – az egyensúlyra.

Az élet is ezt teszi! Törekszik az egyensúlyra… Vagy csak egyszerűen: én is egy fa vagyok!

Nem tagadom: jó érzés fának lenni! Jó, amikor virágba borulsz, amikor termést hozol! Jó, amikor te adsz menedéket a Nap tüzével vagy az ég viharával szembe! Vagy amikor gyermek álmát vagy épp szerelmesek első csókját rejti lombod… Jó tudni, hogy egyszer talán bölcső lesz belőled vagy koporsó, vagy épp asztal, melyen a család étkezik…

Persze, lehet, hogy korhadásnak indulsz, és nem lesz belőled semmi! És lehet, hogy bölcső helyett leszel koporsó, vagy fejszenyélként a halál bölcsője! Vagy kötelet vetnek rád, és élő ágaid így lesznek a halál karjai… Olyankor nem jó fának lenni… de nem tehetsz mást! Fa vagy – tűröd sorsodat!

Gyökereid mélyre nyúlnak, és bár ez nehézséget jelent, ha úgy tetszik: fájdalmat, hiszen át kell törni a rétegeket, át kell hatolni a mélységen, utat törni a semmibe… De ez ad stabilitást! És ez teremti meg mindazt, amiért jó fának lenni…

De mi van, ha én csak egy facsemete vagyok, és nem is szeretnék több lenni? Nem akarok mélyreható gyökereket, mert nincs hozzá terem, sem erőm, hogy megteremtsem azt? Ki védi meg a csepp fát a viharban, ha nincs mellette erdő? S a kertészei elfordulnak, mert más fánál több a termés, nagyobb az árny… de én nem akarok nagy fa lenni?

Nem dönthetek, mert ez nem tisztem: elültettek, és apránként növögetek, mert a fejlődés az élet rendje. Hálásnak kéne lennem, hiszen sok csemete nem érte meg, sok fának hiába a nagy lombja: nem adhat senkinek menedéket, nem remélhet életének a létezésen túl értelmet.

Hogy mit kezdek vele – az már rajtam múlik! Erőt, éltető nedűt tudok-e meríteni az esőből, vagy hagyom, hogy szétázzak? Meg tudok-e kapaszkodni a Földbe, vagy leszédülök róla? Hagyom, hogy a gyengeség uralkodjon el rajtam, vagy megrázom ágaim és új hajtást hozok?

Még nem gondoltam végig… hiszen csak egy fa vagyok!

De egy fa – legyen bármennyi sebe, bármennyi fájdalma – maga az élet! És az Élet élni akar! Mindig…

A képek egy budapesti bölcsőde kerítésénél készültek egy fáról, amelyet nem állíthatott meg a kerítés hideg vasa… és az emberi figyelmetlenség sem!