Most például – hosszú idő óta az első szabadnapomon – túrázni indultam, ezúttal a Holdvilág-árok várt rám. Pontosabban reggel még nem tudtam, mi lesz az úticél, mert imádom azt az érzést, amely meglepetéssel és bizalommal van fűszerezve, és csak meg kell mártóznom benne – így most sem szakítottam a hagyománnyal: nem én terveztem a célt, csak kiélveztem minden percét! Mert az út erre való… A szó minden értelmében.

Nagyon szeretek túrázni! Akkor is, ha csak egy séta az erdőben, de akkor kifejezetten, ha egyben kihívásokat is tartogat! A lényeg minden esetben az, hogy egy rövid pillanatra nem csupán elméletben, hanem teljes valóságában, érezhetően része lehetek a természet tökéletességének, feltöltődve általa, erőt merítve belőle! És – bár ez önmagában is csodás ajándék – mindig kapok valami pluszt! Gondolatokat, érzéseket, ötleteket… Ez most sem volt másként!

Van, amikor csak magamba szívva a sok apró csodát: kiürül elmém többi része, és egyszer csak beugrik egy-egy megoldás olyan problémákra, amelyeken régóta görcsölök. Van, hogy csak simán helyreállítja bennem az egyensúlyt. Vagy csak egyszerűen: jól érzem magamat! Megélem a pillanatot – mert jó!

Ez utóbbira mostanában nagyobb hangsúlyt teszek talán… Tekintettel arra, hogy garantáltan a B-oldal forog és nem tudni, hányadik számnál tart – talán itt volt már az ideje! Igyekszem a múltból csak a tapasztalatot magammal hozni, a jövőbe csak ritkán belegondolni – és lehetőleg itt, a jelenben élni! A jelen bajait megoldva, a jelen szépségeiben gyönyörködve… Nem állítom, hogy mindig sikerül, de tudatosan törekszem rá!

Ezen a túrán – mindamellett, hogy rendkívül kalandos és élvezetes volt, és nem utolsó sorban: kaptam némi inspirációt több könyvem befejezésére – a lecke sem maradt el! Épp arról beszélgettünk, hogy mi az, ami ideköt, ehhez az országhoz. Hála az online világnak – leginkább az emlékeim! Ami komoly dilemmát jelent számomra, hisz’ rajtuk kívül nem sok dolgot tudok felmutatni… (Mondom: dolgot – mert persze, egy szuper családot azért mindenképp!) De az emlékeim idekötnek – akkor is, ha ezek zöme nem épp a legszebb emlék… “Miért nem szerzel új emlékeket?” – kaptam a kérdést, amire gyorsan megállapítottam, hogy nincs már annyi időm, hogy újabb félévszázadot begyűjtsek… És míg ezen merengtem, megszegtem a legfontosabb szabályomat: a múlton keseregve sajnáltam magam egy ismeretlen jövő miatt – aminek (jó: és az ebből adódó némi figyelmetlenségnek) köszönhetően a következő lépésnél akkorát sikerült repülnöm, hogy a körülöttem táncoló pillangók ijedten röppentek szét a váratlan konkurenciától. Szerencsére nem lett komoly baj, de ezúttal a bal kezem van sínben (a jobbat most ügyesen védtem – aminek a jobb térdem látta kárát). De mindez a túra élvezetéből egy morzsányit sem vett el – és most, ha ránézek a kezemen lévő kötésre, akkor szinte belekiabál az arcomba: lennél szíves itt és most élni végre?

Csak így, egyszerűen: Carpe Diem! – mert azt hiszem, valójában erről álmodik minden lány!

Reggel a kertben egy frissen kinyílt írisz-bokor várt rám… És persze: az orgona ága!

A barackfa virágáról lemaradtam, de délután főztem egy jó csirkepaprikást, nokedlivel! Van olyan illata, hogy elnyomja a kertben az orgonáét, amellyel már a kakaós csiga is megküzdött, amit előtte sütöttem! És egy nagy adag padlizsánkrém is pihen már a hűtőben, hogy a hétfő reggel majd jól induljon – bár az sem rossz kezdés, hogy találkám van az egyik lányommal, közös konditerem a program.

Sütés-főzés előtt ki kellett szaladni a boltba… amit egy kis kitérővel tettem, mert ugye: „az úr napját szenteld meg!” – tartja a parancsolat, hát bekanyarodtam szépen a Somlyóra és indulásnak felfutottam a legtetejére! A vádlim jólesőn közölte velem, hogy „dehülyevagyte”, miközben azon mosolyogtam, hogy milyen bölcs a természet: a hirtelen jobban fogyó levegő vételéhez újra és újra ámulatba ejtett, a tátott szájú bámulás pedig kompenzálta, hogy a fülemen sajnos még mindig nem kapok levegőt…

A kis test(és lélek)mozgást jól eső merengés követte fent egy padon… Egy pillanatra majdnem elszaladt bennem az indulat, mikor elmerengtem a „Fóti Notre Dame” csodás körvonalain, melynek ámulatát egy irdatlan ipari komplexum otrombasága törte ketté! De egy zümmögő méhecske elvonta szerencsére a figyelmem és a mai leckét tőle kaptam: tojik a belvárosi méhlegelők agyrémére és a körülöttük lévő kommentháborúkra! Mondhatnám, hogy a rohamosan fogyatkozó erdők és rétek jobban érdeklik, de úgy tűnt: tudja, hogy az emberi hülyeséggel szemben nem képtelenség megvédenie magát – így halkan zümmögve egyszerűen tette a dolgát ott és úgy, ahogy még tehette… Mennyivel bölcsebb nálunk!!!

Kis pihenő után újra a meredeken lavírozok, és közben kattogok, mint egy japán turista, hogy minden másodpercet újraélhessem majd otthon. Pillangók táncolnak körbe, tovább színesítve az ezerféle virágot, amelyet egy extrém koncert zenei aláfestésévél csodálhatok: rigók, cinegefélék, poszáta, fülemüle énekel kórusban köröttem, amíg megérkezem a kedvenc szentélyembe: egy eldugott szurdokba.

Igyekszem nem kitörni a nyakam, amíg bemászok, az egekbe nyúló fák régi ismerősként köszönnek rám. „Öltözzetek új ruhába, anyák napja hajnalára” – nos, ők megtették. Én pedig csak hallgattam, mit susognak az ágak-lombok, és valami megmagyarázhatatlan boldogság járt át!

Annyira, hogy a következő lépéseknél túlcsordult az érzelem-kijelzőm, és bizony elsírtam magam! A szurdok fala máskor kopár földkupacként csak egy-egy növényt mutogat, most zsenge zöld bársonyba bújt, mintha tényleg csak ünnepelne… A kopár földnek nyoma sem volt, az élet lengett be mindent!

Volt már mozgalmasabb anyák napja, de azt hiszem, még sosem voltam ennyire boldog – talán csak akkor, mikor gyermekeim megszülettek! Ma egy kicsit én is megszülettem…

…mindeközben tudom: minden gyermekem a helyén van, épségben-egészségben, ki hivatásával, ki gyermekeivel, ki esküvőjére készülve maradt távol, de jól vannak!

És így lesz igazán boldog egy anya napja – minden nap!

Mennyi ellentmondás egyetlen pillanatban…

Szeressem ezt a pillanatot? Hiszen már szinte misztikusan szép! Vagy engedjem el, mert csak a múlt mocskát és a jelen hidegét akarom magamnak elfogadhatóvá tenni, igazolva ezzel létjogosultságukat?

Ha tovább figyelek, talán megtaláltam volna a választ is… De gondolataimból egy fekete-fehér tollcsomó becsapódása billentett ki és a látvány, amint a fekete pocsolya ezernyi cseppje gyémántként veszi körbe a madarat! Megmártózott, ivott egy jót – és tovaröppent a semmibe…

Nos, így születnek a szarkasztikus bölcsességek!

Nyugalom… Lassan már el is felejtjük ezt a szót! Pedig mindenki erre törekszik, annak ellenére, hogy mindenkinek kicsit mást jelent!

Reggel úgy ébredtem fel, hogy végre nem kellett épp rohannom sehova. Igyekeztem hát kiélvezni ezt a különleges helyzetet. A fürdőbe menet előbb bedugtam a sütőbe a tegnapról megmaradt tököt – igaz, frissen a legjobb, de ha mikrózás helyett hajlandó vagy újra sütőbe dugni, akkor pont olyan ízletes lesz másnap is…

Felfrissülve léptem ki a fürdőből, ahol addigra a reggeli kávét felváltotta a sütőtök édeskés illata. Ezúttal mézes-diósan készítettem, finom lett! Kistányérral a kezemben kivonultam a teraszra, ahol pont a hintaágyat vette célba a novemberi napfény sosem tapasztalt jelenléte! Lehunyt szemmel hagytam, hogy az édes krémes püré – amelyet nagyon diszkrét szellő fújt ehetőre – szétolvadjon a számban, és közben a napfény kívülről-belülről melegítsen át…

Épp az jutott eszembe: kéne valami zene, ami illik az alkalomhoz! Varázslatos tud lenni, amikor éppen nem ennyire szuper körülmények között bukkan fel ugyanaz a dallam, és agyad egy pillanatra felidézi ezt a pillanatot. Már épp nyúltam a tabletemért, hogy kikeressek valami megfelelőt, amikor egyik oldalamon ismeretlen madarak kórusa csapott fel, valami mennyei kórusművet fütyörészve, majd másik oldalamra érkezett egy tücsök – így november közepe felé – aki valami különleges szólót komponált a csivitelő kórus mellé.

Azt hiszem, ez a nyugalomnak olyan foka – legalábbis számomra -, amely mellett tökéletesen ki lehet zárni a világ egyéb dolgait. Nem lett igazságosabb a világ, kevesebb a kifizetetlen számlám, nem lett egyszerűbb az élet, nem lett kevesebb a probléma körülöttem. De kaptam egy pillanatot, amelyből töltődni lehet, amely értelmet ad a küzdelmeknek, amelyet lehet megélni és kiélvezni, vagy lehet – ahogy sokan szokták is – észrevétlen elmenni mellette… Csakhogy – ha ez utóbbit tesszük – nem marad más, mint a problémák tömkelege! Tényleg csak erről kell szóljon az élet?

Néha nem is gondolnánk, mennyire önpusztításra vagyunk programozva… Ebben a tökéletes nyugalmi pillanatban, amelynek minden másodpercét igyekeztem megélni, sikerült feltegyem a kérdést: ez így olyan jó, de vajon ki és mivel fogja tönkretenni? Ki töri majd meg a varázst?

Persze, tudtam, hogy nem maradhatok így örökké: az az élet rendje, hogy kis pihenő után újra visszatérjek a hétköznapok küzdelmes létébe! Tudom jól!

Beletelt pár másodpercbe, míg felfogtam: én, saját magamnak tettem tönkre azzal, hogy már szinte várom a végét! Mint aki nem érdemli meg ezt a jólétet, nyugalmat, kizökkentem a mostból, hogy azon kezdjek töprengeni, mi lesz?!? Ki rontja majd el?

Nos, már tudom: én!

Annak is örülök, hogy most, amikor kiderült – hmmm… eddig is ez ment, évek óta – hogy a fűrészek áthelyezték rezidenciájukat a Balaton köré, azonnal ott vannak a védelmezők! Ezt is tisztelem, és köszönöm!

Nem akarok én rajtuk számon kérni semmit, hogyan is tehetném… Nem kérdezem meg, hol voltak, amikor a budai hegyek zöldje átalakult háztetőkké, medencés villákra cserélődtek az itatók… Nem ők adták ki az engedélyeket, nem is tudhattak róla!

Mégis, kicsit olyan érzésem van, hogy csak akkor van hangzatos ellenállás, ha a jelenlegi kormány döntéseivel kell szembefordulni! Márpedig ennek messze a politikán felül kéne zajlania, ugyanis tökmindegy, ki vezeti az országot, milyen rendszer van, mennyi az infláció: levegőt kell venni!!! Meglehetősen gyakran!

Ez a kép például a Szentmihályi út végén (még valamennyire meg)található erdőnél készült… Aki itt él, tudja, mikor merről fúj a szél, hiszen itt isszák a levét – vagy inkább: itt szagolják a bűzét – a botrányosra sikeredett szemétmegoldásnak! Nem mindegy, hogy van-e, ami kicsit kompenzálja a helyzetet…

Nos – még nyomokban – van! Hogy meddig… az mint a képen látható: kérdéses! Hogy mi lesz a helyén? Ki tudja… Lakópark? Irodaház? Esetleg stadion? Majd kiderül… – lényeg, hogy bevétel! Valakinek!

Csak azt nem értem: a pénzéből ő palackozott levegőt vesz majd?!?

A hang és a látvány is egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző! Mintha egy keményebb banda koncertjén lennék… De csak a természet döntött úgy, hogy megmutatja hatalmas erejét – nehogy az emberek tovább mélyítsék magukban a hitet, hogy ők irányíthatnak itt bármit is… Repültek az elöl maradt szerszámok, a cserepek, itt-ott egy repülő papírszemét, zacskódarab fokozta a koncerthangulatot, és hívta fel egyben a figyelmem arra, hogy meglehetősen hanyagul lett elpakolva!

– Biztos mindjárt vége – gondoltam, és szorosabban bújtam a takarómhoz, ám a szél csitulás helyett újult erőre kapott! A hintaágy – ahol lapultam – furcsa táncba kezdett, ami egy pillanatra ijesztőnek tűnt, de mint a vidámparki hullámvasúton ülve szokás. valami furcsa élvezetet is jelentett egyben. 

Néhány esőcsepp kezdett furcsa ritmust kopogni felettem a ponyvatetőn, ettől a szél süvítésével már valóban különleges koncertté kezdett avanzsálni, és már nem csak a hintaágy, hanem a fák is táncra perdültek! Az égi fuvallat ugyanis a virágba borult fákat vette célba: szirmaikból különleges hóvihar látványát varázsolva elém. A hajam és az eredetileg meggyszínű takaró megtelt sárgába borult virágokkal…

Hiába tűnt vadnak a vihar, az ágak mintha hálásak lettek volna, hogy megszabadítja őket a feleslegessé vált részeiktől… A következő pillanatban leszakadt az ég! Az eső zuhataga már önmagában is alaposan megmozgatta a levegőt, amely a ponyva biztonságában ezerféle virágillattal fűszerezett ínyencségnek tűnt… Egyre jobban élveztem a helyzetet! Már-már megmagyarázhatatlan eufóriával töltött el az egyébként elsőre kifejezetten ijesztő helyzet!

Tombolás és megtisztulás – amit csodás megnyugvás követ! Pont mint a koncerteken, amikor a zene hatására minden indulatodat kiadva azt érzed: megkönnyebbültél… Kiadod a feszültséged és eggyé válsz a zenével!

Igen, ez az az érzés… erre hasonlít a legjobban! Csak épp ezúttal a természettel olvadtam össze! Része lettem egy pillanatra…

Épp csak annyira, hogy érezzem: mennyire eltávolodtunk tőle…

Nézem, és közben azt érzem: már majdnem tökéletes! Mert mit ér a szépség – akár világszerte – vagy egyáltalán a létezés, ha nincs mellette a másik fele: a férfi! Mert nem a nőt kell(ene) tisztelni, nem női egyenjogúság kell, nem azonosságra van szükség, hanem Az Ember egyenlőségének elfogadására! Függetlenül attól, hogy hova született, mi a vallása, mennyi pénze van, kik a szülei… Mert ezek tőle függetlenek! Minden embert egyenlő jogokkal felruházva, a saját tettei és döntései alapján kéne megítélni…

De továbbmegyek: kéne? „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek…” – írja Máté Evangéliuma. De ez már egy másik történet… Hamarosan erről is érkezik majd néhány gondolat!

Addig inkább nézzd meg ezt a videót, érdemes, hogy lásd: mindenkiben ott van a szép, ha megakarod látni!

Sokszor mondogatom: ha létezik a Pokol nevű intézmény – és valóban kénköves tüzek várnak ránk ott – akkor sincs ok az aggodalomra: az emberi szervezet olyan csodálatos, hogy ahhoz is fog alkalmazkodni!

Hogy létezik-e egy másik dimenzió, amely a halál után vár ránk – ma is csak sejtem, pedig volt szerencsém kicsit átkandikálni. De hogy a Pokol létezik, abban már biztos vagyok, csak a címét vétették el: nem a föld alatt, nem az Élet után, hanem itt, a Földön, ebben a létben található!

Ott, ahol ember embernek farkasa, ahol a pénz az isten, ahol semmi nem számít, ha egy kis előnyhöz juthat az ember, ahol – sokszor minden érdek nélkül, akár kedvtelésből is – pusztítanak Földet, embert, életet… ott rosszabb a helyzet, mint ahogy azt egy üstből kikandikálva megítélhetnénk!

A rossz hír az, hogy nem kell mindenféle Sátánt keresni, sem az ő angyalait: mi magunk, önként lépünk a pokol útjára, sokszor valóban úgy, ahogy a mondás tartja: jó szándékkal kövezett úton, olykor tudatlanságból, vagy csak azért, mert nincs más eszköz. Nézz rá bármelyik újszülöttre: ők mind tisztán érkeznek, mi rontjuk el!

A jó hír pedig az, hogy a rossz nem létezhet jó nélkül, a sötét világos nélkül, az árnyék fény nélkül – mert egyszerűen: értelmüket, létüket veszítenék el! Vagyis: ha létezik a Pokol, akkor kell legyen az a Mennyország is, vagy Éden, vagy nevezd akár Paradicsomnak, de léteznie törvényszerű, bárhogy hívod is!

Csakhogy, ha elfogadjuk – és amíg ezt nem cáfolja valaki, addig én erre bíztatlak – ez a sok szörnyűség itt körülöttünk maga a Pokol, akkor felmerül bennem, hogy talán ez a Csodaország is itt leledzik… És ahogy szétnézek: látom a természet tökéletességének megnyilvánulásait, a körforgás csodáját… Látok embereket, akik hisznek a szeretet erejében, akik próbálnak úgy élni, hogy visszarántsanak embereket a Pokolból, hogy mosolyra váltsanak égő sebeket… Látom, hogy bármilyen giccsesnak tartják: ezredjére is el lehet merülni a lenyugvó nap csodájában, mely nem csak látványnak különleges, de egyben reményt is ad, hogy holnap viszont látjuk fényét! Látok sziklából kinövő fákat, semmiből élő mosolyokat, önzetlenül segítő kezeket – és tudom: itt van a hely, ahol annyi csoda várhat ránk…

Igen, egyszerre, egy térben és egy időben van jelen e kettő – talán ezért van az, hogy minden vallás, minden kultúra, minden bölcs meglátás a kettősség jegyében születik és nyer értelmet…

Hogy melyikben élünk? Az főként rajtunk áll! De azt hiszem, egyszerre kell megmártózni mindkét létben ahhoz, hogy értékelni tudjuk, hogy teljesek legyünk, hogy megteremtsük önmagunkban az Egyensúlyt!

Ahogy ezt egy sokkal bölcsebb ember sokkal szebben elmondta már:

„Egyetlen ismeret van,

a többi csak toldás:

Alattad a föld,

fölötted az ég,

benned a létra.”

(Weöres Sándor)

Egyensúly… A legfontosabb szó talán az életben! Szerintem még a szeretetet is megelőzi, mert, egyensúly nélkül többnyire csak fájdalom az egyiknek, teher a másiknak…

Egyensúly… A kiegyenlítődés… Az arany középút! Néha azt érzem, ez az igazi bölcsek köve! Erre kell törekedni, és ezt találják meg azok, akik bölcsen járnak el… A józan paraszti ész diktálta „jut is, marad is” elve, a logikailag is leghelyesebb megoldás.

Egyensúly… Nem egy statikus dolog – könnyű kibillenni belőle, mindkét irányba. Lehet jó, lehet rossz – ahogy épp alakul! De törekedni lehet – és kell – az egyensúlyra.

Az élet is ezt teszi! Törekszik az egyensúlyra… Vagy csak egyszerűen: én is egy fa vagyok!

Nem tagadom: jó érzés fának lenni! Jó, amikor virágba borulsz, amikor termést hozol! Jó, amikor te adsz menedéket a Nap tüzével vagy az ég viharával szembe! Vagy amikor gyermek álmát vagy épp szerelmesek első csókját rejti lombod… Jó tudni, hogy egyszer talán bölcső lesz belőled vagy koporsó, vagy épp asztal, melyen a család étkezik…

Persze, lehet, hogy korhadásnak indulsz, és nem lesz belőled semmi! És lehet, hogy bölcső helyett leszel koporsó, vagy fejszenyélként a halál bölcsője! Vagy kötelet vetnek rád, és élő ágaid így lesznek a halál karjai… Olyankor nem jó fának lenni… de nem tehetsz mást! Fa vagy – tűröd sorsodat!

Gyökereid mélyre nyúlnak, és bár ez nehézséget jelent, ha úgy tetszik: fájdalmat, hiszen át kell törni a rétegeket, át kell hatolni a mélységen, utat törni a semmibe… De ez ad stabilitást! És ez teremti meg mindazt, amiért jó fának lenni…

De mi van, ha én csak egy facsemete vagyok, és nem is szeretnék több lenni? Nem akarok mélyreható gyökereket, mert nincs hozzá terem, sem erőm, hogy megteremtsem azt? Ki védi meg a csepp fát a viharban, ha nincs mellette erdő? S a kertészei elfordulnak, mert más fánál több a termés, nagyobb az árny… de én nem akarok nagy fa lenni?

Nem dönthetek, mert ez nem tisztem: elültettek, és apránként növögetek, mert a fejlődés az élet rendje. Hálásnak kéne lennem, hiszen sok csemete nem érte meg, sok fának hiába a nagy lombja: nem adhat senkinek menedéket, nem remélhet életének a létezésen túl értelmet.

Hogy mit kezdek vele – az már rajtam múlik! Erőt, éltető nedűt tudok-e meríteni az esőből, vagy hagyom, hogy szétázzak? Meg tudok-e kapaszkodni a Földbe, vagy leszédülök róla? Hagyom, hogy a gyengeség uralkodjon el rajtam, vagy megrázom ágaim és új hajtást hozok?

Még nem gondoltam végig… hiszen csak egy fa vagyok!

De egy fa – legyen bármennyi sebe, bármennyi fájdalma – maga az élet! És az Élet élni akar! Mindig…

A képek egy budapesti bölcsőde kerítésénél készültek egy fáról, amelyet nem állíthatott meg a kerítés hideg vasa… és az emberi figyelmetlenség sem!