Már egyszer kitalálták, le is lett hurrogva… és jöttek a választások – hát nem vetették be. Illetve – adó lévén: ki! Választás után azonban éppen hogy megalakult a régi-új kormány, első intézkedései közepette benyújtotta és – mivel pont aznap biztosította be magát a kormány, hogy a házelnök szavazata se hiányozzon a kétharmadból – el is fogadta a reklámadó törvény tervezetét. Természetesen – régi jó szokásukhoz híven – az egész úgy született meg, hogy semmiféle szakmai, vagy más érdek-képviseleti egyeztetés nem történt!

Nekem ez már így is gusztustalan, de még talán megemészteném. Mit érdekel, hogy hazavágják a kereskedelmi csatornákat, főleg azt, amelyik nem fekszik „jól”? Na jó, nem túl szerencsés… meg kicsit sérti azt a sajtószabadságnak nevezett „izét”, ami a rendszerváltásnak nevezett „izé” kevéske pozitív vívmányainak egyike volt…

És igen, a legtöbb médiának reklámból van a fő bevétele, és lehet, hogy ma „csak” a kereskedelmi tévé dől kardjába az új adótól, de már rebesgetik a kiterjesztést, és hamarosan a közösségi portál hirdetései is bele fognak tartozni…

Mégis, ami a legjobban felháborít, az az elv! Tegyük fel, hogy én vagyok a kereskedelmi csatorna döntéshozója. Elvárják, törvény is kötelez rá, hogy legyen rövid- és hosszútávú tervem! Mégis nem tudom, hogy honnan kellett volna tavaly, a tervezéskor tudnom, hogy idén júniusban hoznak egy új törvényt, amely augusztusra már jelentős bevételkiesést, és még jelentősebb fizetési kötelezettséget jelent majd?!? Hogyan kell megtervezzem – én, a vállalkozó – a következő évemet, ha bármikor füttyenthet valaki, és évközben felrúghatja mindazt, amihez a terveimet kell igazítsam?

Számomra egyszerre szűnik meg ezzel és – sajnos nem egyedi történet – az ehhez hasonló esetekkel, döntésekkel a jogbiztonság, és a sajtószabadság.

És hogy két hányinger után biztos viszontlássam az ebédem: ezek után a képembe vágják, hogy ez így jó – és hogy az így nyert bevételt majd iskolák fejlesztésére fordítanák… Vagyis: még én érezzem magam rosszul, hogy elvenném a következő generációtól a lehetőséget!

Tudom, örüljek, hogy mindezt még leírhatom… Persze, azért csak óvatosan: költekezésről, és prominens kormányszemélyekről inkább nem ejtek szót – mert értem nem jönnének tüntetni még az ablakom elé. Igaz, kirúgni sem tudnak, ellenben már túl vagyok négy vagyonvizsgálaton. Ötödiket nem kérek!

Aztán jött a rendszerváltás… És mondták, hogy mostantól szabad leszek, és szabadon létezhetek, beszélhetek, élhetek! Nagyon jól hangzott, bár nekem ez első körben munkanélküliséget eredményezett annak ellenére, hogy akkoriban sem egy privatizálásra váró gyár mondvacsinált posztját töltöttem be, hanem ápolónőként egy kórház intenzív osztályán kínlódtam, mert olyan kevesen voltunk, hogy alig lehetett beosztást csinálni. De hát létszámleépítés volt…

Mivel nem vonzott a munkaügyi központok utcákon átívelő sora, hogy beálljak némi alamizsnáért, ezért inkább teremtettem magamnak munkát: ha már a dolgozó nép országát a kapitalista birodalomra cseréltük fel – hát vállalkozó lettem! Tőke semmi, lehetőség még kevesebb – de megoldottam! Lett munka, megélhetés, nem túl jól, de legalább nem maradt időm panaszkodásra! Igen hamar sikerült megtanuljam mi a különbség az állam által megteremtett létbiztonság és az önállóság okozta bizonytalanság között, de jó lecke volt, nem bántam!

A politika továbbra sem érdekelt, az „élni és élni hagyni” elvével a „segíts magadon, aztán valahogy majd csak lesz” praktikumot igyekeztem ötvözni. A fülem azért működött… Bár teljesen süketen is jól hallhattam volna, ahogy a sorra alakuló pártok egymást leüvöltve próbálták elmondani nekünk, milyennek is képzelik a szép új világot! Nekem már akkor gyanús volt, hogy konkrétumot nem igazán hallok, csak hangzatos lózungokat – mert hát könnyű azt mondani, hogy kolbászból lesz a kerítés is, épp csak arról nem beszélt senki, hogy miből vesz kolbászt, és hogy mit kerít majd el vele! Hogy a ki lesz kint és ki lesz bent örökérvényű kérdését már ne is feszegessem… Nekem erre sem időm, sem kedvem nem volt, és valahogy egyik irányból sem éreztem, hogy valós szándék rejlene a szavak mögött. Kicsit úgy voltam a pártokkal, mint a papokkal: hirdetik az igét – miközben az egy cselekvést kifejező szó! Tenni meg senki semmit…

Kormányok változtak, pártok jöttek-mentek, összeolvadtak, feloszlottak – a lényeg cseppet sem változott! Egészen addig, amíg egyszer csak jött egy párt(vezető?), amely ugyan csak azért nyert, mert hirtelenjében mindenkivel szövetségre lépett (persze később feketeözvegyet játszott a hitvesekkel), majd amikor szolgálati idejüket kitöltve nem sikerült a nyeregbemaradás: durcás kisfiúként változtatták meg a politika lényegét, értelmét, és szóhasználatát!

Hirtelen mindenki politizálni kezdett, hiszen amikor például az Erzsébet hídon megszűnt a közlekedés, mert egyesek azt mondták, hogy be vagyunk csapva, az sokakat érintett, és még több ember érdeklődését keltette fel. Nem csoda, hiszen éveken át abban éltek az emberek, hogy épp a szocializmust építik, erre nemcsak megdől, hanem a megváltó demokrácia alapjait, a választás tisztaságát is megkérdőjelezik számukra. Majd olyan hangzatos szlogenek jelentek meg, amelyek már nem a közösséghez, a társadalomhoz szóltak, hanem az egyénhez. Végül jött Mariska néni és társai, akik elmondták nekünk, hogy ők bizony rosszabbul élnek, mint négy éve. Hogy drága a gyógyszer, hogy a tandíj rossz, hogy – és itt hosszú felsorolás következhetne azokból a problémákból, amelyek jó része mindanyunk húsába vág. Hát persze, hogy felfigyelt mindenki, és immár a kismamák is azt vitatták meg a borsóleves és a délutáni gyerekaltatás között a téren, hogy hát ez a kormány… Borzasztó, mennie kell, és itt már csak egy párt segíthet!

Egy pillanatig sem állítom, hogy nem voltak ezek jogos igények, vagy épp elvárások – csak az fordult meg a fejemben, hogy az átlagosan jó, ha érettségi mellett esetleg valamilyen szakképzettséggel rendelkező emberek hogyan tudnak egy pillanat alatt átlátni olyan összefüggéseket, amelyeket erre szakosodott professzorok is nehezen oldanak meg. Pedig a magam részéről én is a józan paraszti ész mellett teszek voksot, és azt mondom, nem kell a dolgokat úgy túlkomplikálni, mégis – bár közgazdasági végzettséggel is rendelkezem – nem merészkednék odáig, hogy megítéljem: mi az, ami hosszútávon a lehető legtöbb embernek, és ezáltal összességében az országnak javát szolgálja.

A marketing-stratégia azonban bejött. Olyannyira, hogy sikerült visszatérni, ezúttal – szó szerint – elsöprő többséggel odajutni a tejesfazékhoz! (Aki kicsit is nyitott szemmel járt az elmúlt húsz évben, az ekkora már sejtette, hogy valós kormányzási szándék még az Audi A6-os autójukban ülve sem akad, hiszen még arra is ott a hivatali sofőr.)

Igaz, mostanra az ország szinte minden lakójának meggyőződése lett, hogy bármikor ledoktorálhatna politológiából, bármit is jelentsen ez a szó – a „felelős vagy a sorsodért” szép és nemes gondolat pedig kicsit elferdítve az emberek többségének újabban azt jelentette, hogy politizálj! Vagyis: hőbörögj, lázadj, függetlenül attól, hogy tudod-e, miről beszélsz. Na persze nem ám akármikor, csak ha erre lehetőséged van! Például ha olyan dologról van szó, amelyet valaki más akar kommunikálni. Mert aki nincs velük, az ellenük van – tehát az az ellenség szava, ami ellen határozottan tiltakozni kell!, bármit is mond!

A saját kommunikáció – változatlan hangerő és stílus mellett – azonban hirtelen ellentétes értelmet nyert. Amiről eddig azt mondták, hogy megszorítás, azt most fejlesztésnek hívják, azonos tartalom mellett. Amit eddig tandíjnak hívtak, és már-már undorítóan igazságtalan volt, azt most önköltség néven magától értetődő szükségletünk. Hosszan lehetne sorolni a fogalmak átnevezését, de aki lát, az tudja, aki nem, annak úgy is hiába tenném… Nem célom a meggyőzés!

Ellentétben a kormánnyal, aki mindenáron meg akar engem győzni, hogy nekem ez így jó! Hát lássuk: én vagyok a középréteg, hiszen nekem még van hobbim, álmaim, még ha kell, tanulok, olvasok, fejlődöm. Családom van, élsportoló gyerekem. Van internetem, néha eljutok egy színházba és bár az elmúlt két évben nem jött össze, de még tervezem, hogy lesz nyaralásom. A legtöbb ember számára mindez már csak álom, ha egyáltalán van hol ehhez lehajtania a fejét. És bár sokan titkolják, szégyellik, de egyre többen vannak, akiknek az alapvető megélhetésre, a kenyérre, a gyógyszerre sem telik, nemhogy tandíjra a gyereknek, vagy új cipőre. Megjegyzem: nekem, a középrétegnek is komoly kihívást okoz, ha valamelyik gyereknek nő a lába, vagy silányabb minősége miatt szétmegy a cipője, és bizony egyre gyakrabban előfordul, hogy délfelé járva sem tudom még, hogy mit teszek ebédként az asztalra! És mi vagyunk azok, akik a többséghez képest jól élnek… Tényleg jó nekem! Legfeljebb én vagyok szűklátókörű és nem értékelem kellően a helyzetet. Még jó, hogy van kormányzati kommunikáció, ami felvilágosít…

Persze, értem én, hogy majd csak most, 2013-ban jön az emelkedés éve, és jövőre akár már gyarapodhatunk is, és eddig csupán megalapoztuk a leendő kolbász-kerítés körvonalait, de most majd ihajla és csuhajla is lesz hozzá! Hiszen 2012 az elrugaszkodás éve volt, és lássuk be: nekem sikerült! Ha mást nem, a valóságtól mindenképp elrugaszkodtam… Akárcsak a kormány!

De készséggel elhinném, hogy most már minden szép és jó, csak az a baj, hogy ezt hiába hallja a fülem: a szemem egy picit másképp látja a dolgokat. Mert az utcákon napról napra egyre több hajléktalant látok, akkor is, amikor épp nagyon hideg van. Az ingyenes ételosztóknál kígyóznak a sorok, de már nem csak a hajléktalanok állnak be az alamizsnáért, jobb napokat látott, megalázott tekintetek néznek vágyakozva a forró fazekak felé. Az iskolákban egyre kevesebb az a program, amit szülői finanszírozásból valósíthatnak meg – de egyre több az a gyerek, aki csak ott, vagy ott sem tud megfelelően táplálkozni. A kórházakba a betegek viszik be a gyógyszert, sokszor az ágyneműt is. A valutaárfolyamok az egekben, csak az üzemanyag ára képes letekinteni rájuk. A zálogházak sorra mennek csődbe, mert az emberek nem tudják kiváltani az ott elhelyezett tárgyakat – amelyeket ők fél áron sem tudnak értékesíteni. De mennek csődbe sorra a többi cégek is – fokozva ezzel a távolságot a beígért 1 millió új munkahelytől. Karácsonykor sikerült több olyan áruházban megfordulnom, amely kongott az ürességtől (persze a felkapottak tömve voltak, de a korábbi években ezek is zsúfolásig telítődtek az ünnepek előtt!). És olyan barátok, ismerősök, akik évek óta jól menő vállalkozóként voltak környezetemben számon tartva – most filléres gondokkal küzdenek.

Ha az aktív keresők száma nem is emelkedett, azok mindenképp többen lettek, akik nem tudnak szembenézni a problémákkal, vagy azzal, hogy képtelenek fenntartani családjukat, otthonukat, és ezért – jó esetben – alkoholizmusba, vagy akár öngyilkosságba menekültek. Ez is egy eredmény – de nekem azért ez nem a jólét paramétere!

Hogy létünk biztonságáért már nem az állam, hanem mi magunk vagyunk felelősek – ez számomra természetes, pedig egy másik rendszerben nőttem fel. Fontos, hogy magunk hozhassuk döntéseinket, amikért mi magunk vállaljuk a felelősséget. Csakhogy az állam, aki korábban betöltötte ezt a szerepet helyettünk, mostanság mintha átesett volna a ló másik oldalára: nem csak nem gondoskodik, hanem lépten-nyomon meggátolja, hogy a saját lábunkra állhassunk!

Sokan azt mondják, nem is volt rendszerváltás… Talán igazuk van, de valami azért csak volt: ha rendszert nem is, de dimenziót váltottunk!

Például eldönthetjük, mit gondolunk a világról… Egyáltalán akarunk-e mi gondolkodni róla, vagy elfogadjuk a konyhakész nézeteket és beérjük egy-egy vallás vagy párt szemléletével. Ma már erről is szabadon dönthetünk, vagy legalábbis mostanáig ez volt a rend. Sokáig azt gondoltam, a rendszerváltás egyetlen pozitívumaként a szólás- és a vélemény szabadságát tudjuk felmutatni.

Mindezek a gondolatok onnan erednek, hogy valaki a Gépnarancs oldalára hivatkozva sérelmezte a sajtó szabadságát. Sajnos valóban, magam is érdekes dolgokat tapasztalok mostanában. De még akad fórum, ahol szabadon hangot adhatok véleményemnek, és amíg akad fül vagy szem, akit érdekel, addig le is írom ezeket.

Azt hittem, a Gépnarancs is egy olyan oldal, ahol az ember szabadon szólhat, ha úgy érzi. Vagy akár nem szól, de ez az ő saját döntése. Néha beleolvastam, voltak tanulságos gondolatok is – a sajátjaim leírását valahogy soha nem éreztem ott olyan bizsergetően, hogy meg is tegyem. Még azt sem mondhatom, hogy rendszeres olvasója voltam…

Most azonban egyből megkerestem a cikket és döbbenettel olvastam a hivatkozott írást (http://gepnarancs.hu/2012/06/megprobaljak-cenzurazni-a-gepnarancsot/)! Elsőként azon döbbentem meg, hogy egy állami intézmény azzal zsarol meg egy újságírót, hogy ha folytatja oknyomozó sorozatát, akkor a közalkalmazottként dolgozó rokonai állás nélkül maradnak. 2012-ben, uniós tagországként, állami intézménytől – nekem ez több mint „durva”. De legalább ilyen durva a válasz is számomra: rendben, nem írják meg azt, ami egyébként – ahogy a cikkből kivehető – köztörvényes bűncselekmény, ám ha ki merik rúgni a rokonokat, akkor kitálalnak és feljelentenek!

Újságíró vagyok. Ez felhatalmaz arra, hogy leírjam a gondolataimat, és egyben kötelességemmé teszi, hogy megírjam azokat a dolgokat, amelyek másként nem jutnának el az emberekhez. Akár egy eseményről tudósítok, akár egy bűncselekményről – különösen, ha sokunkat érint, például egy állami intézménnyel szemben. Ez néha egy jól működő rendszerben is okozhat olyan érdeksérüléseket, amely megnehezíti a helyzetünket, de könyörgöm: annyi szép szakma van még… nem kötelező a médiában dolgozni, ha valaki úgy érzi, nem tudja szavainak következményeit vállalni. De a szólás szabadsága szent, és ha mi önként lemondunk róla, ha úgy döntünk, hogy ha kell, bedobjuk a sárba, akkor hogyan merjem én leírni, hogy sajtószabadságot mindenkinek?!? Vagy az csak akkor kell, ha az én érdekem úgy kívánja? Ha csak ennyit ér ez a szó, akkor nem is érdemeljük meg… De ha nem kell, akkor miért küzdünk érte? Hogy elsirassuk? Én a magam módján imádkozom, hogy ez ne így legyen:

Baj van! Mondhatnám: katasztrófa! Hívnám is hamar a 105-öt, de valami azt súgja: ezt most ők tudnák a legkevésbé elhárítani!Persze, mindez borítékolható volt! Leidinger István parancsnok már február végén szóvá is tette, március 5.-én pedig nyílt levélben is jelezte, hogy az új szabályozás – mely szerint január 1. óta nem helyi, hanem állami feladat lett a tűz oltása – az eddigi tapasztalatok alapján nem működik megfelelően, és megpróbálta felhívni mindenki figyelmet arra, hogy ebből baj lesz…

És lett! Alig egy nappal ezután, március 6.-án egy 87 éves néni meghalt a tűzben, férje és fia – valamint az oltás során egy tűzoltó – pedig megsérült. A segítség késve érkezett, mert az új rendszer épp csődöt mondott. A segélyhívás előbb a megyéhez futott be és időbe tellett, mire a pomáziak is értesültek a tűzről. Ráadásul addigra már az utca neve is megváltozott: a Lóczy Lajos utcából Vróczy lett. Érkezés után már ment minden, mint a karikacsapás, hiszen a helyi tűzoltók értik a dolgukat: a nénit ugyan sajnos már nem, de sebesült családját, valamint a házban található három PB gázpalackot ki tudtak menteni, megakadályozva ezzel a még nagyobb bajt! Igaz, talán ha nem ennyire kapkodva kell végezniük a munkájukat, akkor kollegájuk esetleg nem sérül megközben…

Valójában, ha egészen pontos akarok lenni: tűzoltó nem is volt a helyszínen – hiszen az új rendszer egyszerűen felszámolta a több mint 140 éves múlttal rendelkező intézményt, mostantól a Katasztrófavédelem állományához kerültek át. Szó se róla, tényleg őket rángattuk eddig is, ha bármi baj volt: akár tűz, akár víz jött, akár macska volt a fán, vagy épp közúti szerencsétlenség sújtott minket. De azért az a tény, hogy a Tűzoltómúzeum, vagy a külföldön is ismert és elismert, nagy hagyományokkal rendelkező Tűzoltózenekar is egy tollvonással megszűnt létezni, és mostantól Katasztrófavédelem Központi Múzeuma, illetve Katasztrófavédelem Központi Zenekara néven tevékenykednek tovább – az nem csak számomra kész katasztrófa!

Tehát tűzoltók nincsenek többé – a legénység tagjai a hagyományaikon kívül az egyébként nevetséges díjazásuk mellett most már nem csak a cafeteriájuk jelentős részének mondhattak búcsút, hanem azt a picike kis tiszteletet, elismerést is elveszítették, amit az emberek tekintete adott, mikor elárulták foglalkozásukat!

Az új elnevezés a többségének ugyanis egyelőre eléggé semmitmondó…Igaz, a katasztrófavédelem népszerűsítéséért mindent megtesz a „marketinges osztály”: túlliheget időjárási viszonyokkal, űrkatasztrófákkal ijesztgetve próbálják tudatosítani bennünk létezésüket. Mintha ezzel is kompenzálni kívánnák, hogy dolgozóik hol a lépcsőház muskátlijai miatt szabnak ki zsíros bírságot ránk, hol katasztrófavédelmi hozzájárulást követelnek tőlünk.Az egyetlen, ami változatlan maradt, hogy a fiúk továbbra is naponta kockára tehetik értünk az életüket, bármi történjék is! Ha például jégtáblák veszélyeztetik Paks atomerőművét, és egyben az ország lakosságának biztonságát, akkor is! Ha szólnak nekik, hogy baj van, mennek! Még ha épp a szabadnapjukon, családi-baráti program alatt hívják is őket fel, hogy indulni kell! Nekik ez a dolguk, erre tettek esküt, ezért tiszteljük őket!

Csakhogy az új rendszer kicsit nehezen áttekinthető. Például azért, mert telefonon odavezénylik őket az ország egy másik részébe, és ők mindent hátrahagyva mennek is – vagyis teljesítik esküjüket és nem mellékesen a parancsot – de ez nem jelenti azt, hogy nem kapnak érte majd fenyítést, (ami ugye nem csak erkölcsi, hanem az egyébként is pofátlanul alacsony bérükből további anyagi büntetéssel jár!). No, nem azért, mintha nem megfelelően, legjobb tudásuk alapján végezték volna a munkájukat, hanem csupán azért, mert a parancs nem lett írásban megerősítve! Persze, nem lett volna ez akkora vétség, hogy így büntessék meg őket – csakhogy valamelyikük elkövette azt a hibát, hogy rákérdezett: hogyan fogják elszámolni az egy egész hetes kiküldetés túlóráját? Nem kellett volna… Az már csak hab a tortán, hogy azt csiripelik a verebek: akciójuk során az 1962-ben épült jégtörő hajó meghibásodott, és mert a parancs csak telefonos volt és nem írásos – ezért felmerült, hogy még a javítási költségeket is a legénységgel fizettetnék meg! Reméljük, ez csak kósza pletyka marad…

Én viszont aggódom… Lakásomban temérdek könyv, papír, gyúlékony anyag található, és gyerekből is akad néhány. Vajon, ha egy kipattanó szikra lángra lobbantja otthonomat, mennyi időt vesz majd igénybe, hogy a következményektől tartó mentőalakulat bevárja az írásos parancsot? Vajon az utcaátnevezések korszakában hogy találnak majd ránk? És ugye nem az a korkedvezményes nyugdíjtól elesett, 50 év feletti tűzoltó kell majd kimentse a gyerekemet, akinek megfáradt szervezete épp visszavág a túlhajszoltság miatt?És vajon hány embernek kell még bent égnie a házában ahhoz, hogy Benkovics Zoltán dandárparancsnok is – aki egy nyíltleveles válaszban próbálta a kedélyek tüzét oltani – úgy érezze: felül kéne vizsgálni a rendszert? És vajon mi kell ahhoz, hogy a politikai érdek ne uralkodhasson az emberek biztonsága felett?Azt már kérdezni sem merem, hogy vajon mekkora költséget jelentett az összevonás azoknak az egységeknek, amelyeknek problémát okoz még az is, hogy benzin legyen az oltáshoz vonuló kocsikba?Válaszokat valószínűleg úgysem kapok soha, így inkább visszavonulok, és aggódva dudorászom gyerekkorom kedves, ám mára kissé újraértelmezett dalát: „Tavaszi szél vizet áraszt…”. Belegondolni sem merek, mi lesz még itt áradáskor?! Mert most úgy tűnik, katasztrófavédelem helyett csak katasztrofális védelem van!

FOLYTATÁS: Locsolóvers helyett

Napok óta nosztalgikus eufória uralkodik rajtam! 3-4 éves korom óta mindig együtt éltem valamilyen formában az újsággal. Egy újságos pavilonban nőttem fel, ott tanultam – négy éves fejjel – írni, olvasni és számolni! Legendák vettek körül Alfonzótól Zenthéig, akik csak tőlem voltak hajlandóak megvenni az Esti Hírlapot. És a pavilon polcain heverő színes újságok ezerféle varázslatos világot tártak elém, újra és újra elbűvölve!

És most, küszöbén életem egy újabb fejezetének épp arra készülök, hogy egy igazi szerkesztőségi látogatásra menjek, méghozzá a legnagyobbak egyikébe!

Természetesen már négyre ott akartam lenni, hogy első legyek! És az is természetes, hogy minden közbe jött! De a királyfi szerint Csipkerózsikát is megérte megmenteni, hát hősiesen vagdaltam az akadályozó tüskéket!

Öt perc múlva 5 óra – lestem aggódva a Blaha Lujza téren. Végszóra, de pont beesek! Rohanás, néhány kibicsaklott boka, mindjárt itt a cél – nem, valami nem stimmel! Ellopták! Hova lett a szerkesztőségem??? Hopp, egy biztonsági őr! Nem tud semmit, de kedvesen mosolyog: valaha volt itt valami Népszabadság ház…

Kétségbe esve keresem Susan helyett a telefonomat… És akkor egyszerre csak megvillan fejem felett a fény: hirtelen egy egész baromfiudvarral szembesültem! Hülye liba és vén tyúk lehettem egyszerre, egy időben! Mert ha a magamfajtának valaki Corvinról és plázáról beszél, hozzátéve a szerkesztőség szót, belekeverve a vezető napilapok nevével, akkor az hozzám hasonlóan a Blaha Lujza teret veszi célba!

Káromkodási szókincsem újabb gyöngyszemekkel bővült, miközben átfutottam a Futó utcába!

Utóirat helyett: az újsághoz tartozó jellegzetes poros szagnak nyoma sem volt. Mindenhol számítógépek villogtak felém! Megilletődve léptem át a szerkesztőség küszöbét, ahol egy 5 forintos vigyorgott rám! Az első fizetésem. Megérkeztem!