Huszár lép – nemzeti sakk

Nem tudtam rájönni, miért zavar a kép… Huszárpapa és két fia: Akár egy boldog családi pillanatot is jelenthetne, aminek nagy tisztelője vagyok. Mégis valahogy olyan mű!

Kicsi koromban nem volt divat a huszárkodás, talán a János vitézt jelentette csupán számomra e szó – de ennek megfelelően még így is társult hozzá a becsület, a küzdelem, a vitézség… Most meg itt áll a képen egy férfi, fűzős cipőjét leszámítva „talpig huszárban”, akihez akkor sem tudok még csak ehhez hasonló fogalmakat kötni, ha két ártatlan fiúcska is büszkén feszít mellette – gumicsizmájukat leszámítva – teljes huszári díszben…

Talán ezért éreztem késztetést, hogy megosszam az egyik közösségi portálon, és hogy tisztázzuk, nem én maradtam-e le a tavaszi szokások ismeretében. Mert én még úgy tanultam a hittan órán (igen, a hetvenes években is lehetett menni!), hogy hamvazó szerdát követően véget ér a tél szellemét elűző farsangi mulatság, és kezdetét veszi a nagyböjt! De mióta Mindszentekkor is „trendi” a jelmez, azóta óvatos vagyok: nem ápolom, de tisztelem mások hagyományát. A Fidesz frakcióvezetőjének sok pozíciójáról hallottam már, de tudtommal sem ő, sem a fiai nem tartoznak egyetlen huszárezredbe sem, a hiányos kiegészítők szintén a jelmezbáli hangulatot idézték.

– Ha jelmez, hát jelmez – bár ez lenne vele vagy pártjával a legnagyobb bajom! – sóhajtottam fel, de csak nem hagyott nyugodni valami… Ráadásul ki is lettem oktatva, hogy ez hagyományőrzés, ha nem tudnám!

Nem tudtam! A kokárda, a Nemzeti dal elszavalása hagyomány, a kor hőseire való megemlékezés (vitatható lépéseiket feledve) szintén. És bár magam is segédkeztem kisgyerekeknek szervezett vetélkedőkön, kézműves csoportokban, gyártottam az okleveleket, kokárdás könyvjelzőket, sőt: egyszer még igazi huszárok látogatását is elősegítettem – vagyis aktívan is részese vagyok a megemlékezéseknek – ez a jelmezesdi kimaradt.

De hát miért ne lehetne? A gyerekek biztosan nagyon élveznék, és az apukáknak is „hiánypótló” lehetőség lenne, ha valamelyik ünnepi helyszínen huszárgúnyát öltve pózolhatnának a kamerának. Az is természetes már, hogy egy-egy ilyen kép hamarabb landol az idővonalon, mint a nagyi kredencén.

– Akkor meg mi bajom ezzel a képpel? – tettem fel újra magamnak a kérdést, tartva tőle, hogy szimplán megfertőződtem a kukacoskodás kórságával!

Aztán a kép alatti „beszélgetőtársam” azt vágta a fejemhez, hogy nekem, mint erdélyinek ezt igazán tiszteletbe kéne tartsam…

Most hagyjuk, hogy én Budapesten születtem, hiszen valóban ezer szálon kötődöm Erdélyhez. És eleinte nem is értettem, hogy jön ez ide – sőt, a felvetés most sem tiszta… Férjem azonban valóban Marosvásárhelyen született, nagyapja valaha még huszártiszt volt. És idáig jutva a gondolatokban, hirtelen megértettem, mi zavar…

A nagypapa – ki mellékesen felnevelte a férjem – szinte szimbólummá vált itthon, megtestesítve mindazt, amit akár a János vitéz, akár más mesék, legendák, vagy akár történelmi ismereteim alapján a huszársághoz társítottam: erős kézzel, keményen küzdve, tiszteletre méltón védve a hazát, a nemzetet, a gyengébbet… Tartást, fegyelmet, becsületet, hűséget…

Nézem a képet, mi családi képnek tökéletes, mikor végre megfogalmazódik bennem a rossz érzéseket okozó kérdés:

– Tessék mondani, kérem szépen: mikor lesz az ország házában egy olyan szolga, akin nem mutatna hamisan ez az egyébként csodaszép öltözet?

Lépett a huszár – de ez bizony akkor is matt…