Igen, ő parton volt mindig: akkor is, amikor játékos volt, és akkor is, amikor a partvonalon túlról irányította az eseményeket. Most egy nagy sztorizó előtt tisztelegve én is inkább csak mesélek…
A családban – az egyszem fradista nagyapámon kívül – mindenki Vasas drukker volt, a legjavából. Kétéves koromban a keresztapám – mindannyiunk között ő volt a legnagyobb szurkoló – a maszek kötödésnél csináltatott nekem piros-kék szerelést, hogy abban hordjon ki a meccsekre. Ez ma már felfoghatatlan, mekkora dolog volt 1972-ben, de hát a szurkolók már csak ilyenek! Foci, kézi… Ott ültünk kint! A piros pulcsimban, arany gombokkal, kék pántos falatszoknyában, fekete lakkcipőben…
Mire három esztendős lettem, már a legfiatalabb pártolótagsági igazolvánnyal rendelkeztem, talán azóta sem állítottak ki ilyet ekkora gyereknek. Sajnos az idők folyamán elveszett, de anyu könyvecskéje még megvan, kb. egyszerre lett kiállítva. És természetesen mindannyiunknak volt belőle!
Néha az egész család kiment a Fáy utcába, néha csak keresztapám vitt magával. Ebben az időszakban történt, hogy Sterbinszky Amália a Ferencváros kézilabda klasszisa átigazolt hozzánk. Az első Vasas-Fradi meccsen természetesen önmagát adva a legjobb játékosok között volt, amit a közönség „áruló, áruló” skandálással díjazott. Akkor még nem volt a „B-közép” így elszeparálva, így sikerült keresztapám mellől megszöknöm és az egyik kiabálót az alig tíz kilós önérzetességemmel szívből bokán rúgni! Az indulatra még emlékszem, a végeredményre már nem. A Kézilabda történetről szóló weboldal csak a férfiak eredményét mutatja, így a meccs eredménye sincs meg, és az sem, hogy keresztapám meddig futott velem, miután észrevette, hogy mit műveltem… csak arra emlékszem, hogy úgy lógtam a hóna alatt, mint egy szőnyeg. Szerencsére megúsztuk, nem lett baj!
Nem úgy, mint amikor a focimeccs szünetében megivott egy sört (muszáj volt ünnepelni: megnyertük a kupát!), ám a nap melegét nem kalkulálta bele és kissé spicces lett tőle – engem meg a rendőrök vittek haza! Anyámék valamiért ezt követően erősen korlátozták a hétvégi meccsre járást…
Amit talán egy konfekciós számmal nagyobb koromban (már a nyolcévesek táborát gyarapítva) inkább zokon vettem, ugyanis halálos szerelembe estem Váradi Bélával, az előző szezon Ezüstcipős gólkirályával! És azok a szabadrúgások… Nem vagyok benne biztos, hogy pontosan tudtam, ez mit takar, de az tény, hogy a Képes Sport közepe évekig virított a jóvoltomból nagyanyámék erkélyén! Mert persze, egy ilyen lelkes szurkoló mellett nem is volt kétség, hogy az 1977-78-as bajnokságot ők nyerik meg, és a csapat tablóján ott virított az én szívszerelmem! (Jó, bevallom: Mészárost is szerettem… na… nagy szívem volt! Csak nem baj?!?)
És ezt a bajnokcsapatot vette át a következő szezonban egy időre a mai stadion névadójától, Illovszky Rudolftól Mészöly Kálmán, a Szőke Szikla! Attól az embertől, aki egykor felfedezte benne a futballzsenit és aki leigazolta az akkor – 1960-ban – még csak 19 esztendős fiút, és aki 1974-ig játékosaként jegyezhette, hogy ezúttal a csapat vezetését adja át neki!
Csakhogy én időközben iskolai és egyéb életviteli teendőim miatt hátat kellett fordítsak kedvenc csapatomnak – akik ezzel elveszítve kabala-szurkolójukat: azóta sem jutottak a bajnoki cím közelébe, sőt! A csapat és az én életem, mondhatni: szinkronban zuhantak a mélybe – de ebbe most inkább ne menjünk bele!
Most csak annyit szeretnék kérni: Kálmán bácsi, ne haragudj rám, ha miattam nem sikerült megtartani azt a címet… És most, hogy lehetőséged nyílik találkozni az én Bélámmal, mond meg neki kérlek: valamelyik csücskében a szívem még mindig érte és a Vasasért dobog! Ahogy vihetett bármerre a sors, a tiéd is dobogott érte tegnapig, tudom!
Jó sztorizgatást odafenn: sajnos lesz kivel és szerencsére: az elmúlt faramuci időszak ellenére is bőven lesz miről!
