Hatalmas volt és épp felém trappolt! Kicsit már-már ijesztően, de mégis volt benne valami szép! Talán az, ahogy a kékes-fekete páncélján tükröződött az ég, és ezerfelé dobta vissza róla sugarait a Nap! Mintha ő maga cipelte volna a hátán a napfényt, melyre oly régóta vágytunk…
Komótosan baktatott, keresztbe az úton, és én hálás voltam neki, hogy nézhetem: végre nem a felhőszakadás, nem sárdagonya, hanem meleg szellő, kék ég, és merengés egy kitinpáncélon – pillantásnyi szabadság a mókuskerékben!
Szinte kezdtem megszeretni őt is, a helyzetet is. Elgondolkodtam… Talán a saját kis odujába sietett? Sokan mit nem adnának érte… Vagy épp élelmet gyűjt a kicsiknek? Mennyivel könnyebb a dolga, mint sokunknak… Bátran bemerészkedik az emberek közé, hogy küldetését teljesítse? Nem sok követőjét ismerem a kétlábúak XXI. századi kiadásaiból…
Majd – mielőtt sokan megirigyelnék életét – belegondoltam, micsoda kegyetlen sors jutott ízelt (de legalább nem visszeres) lábakon cipelt lényének: felbukkanásuk esetén az emberek többsége undorodva visítozni kezd – ahelyett, hogy meglátnák a bennük rejlő varázslatot és szépséget…
Persze: mi mást várhatnánk tőlük, mikor manapság már a saját gyerekük szemében sem veszik észre a csillogást? Majd pont egy bogár páncélján fogják felfedezni? Majd ezért fognak – ha megállni nem is, de legalább – lassítani egy cseppet?!?
Talán a hirtelen ránk áradó napsugár sütötte meg a fejem – talán mindig is a világ „lököttebb” feléhez tartoztam – de már épp kezdtem volna komolyabb filozófiai kérdéseket felvetni magamban, mikor egy csapat közmunkás trappolt át előttem, talicskájukkal szétlapítva a bakelit keménységűnek tűnő páncélt. Az immár cseppet sem hatalmas bogár egy szemvillanás alatt krémként terült el a betonon…
Neki ez jutott!