Én is tanár vagyok!

Ezt vallja magáról Czunyiné dr. Bertalan Judit a 168 óra egyik vele készült riportjában.

„A tanár a nyolcvanas években is tudta csepegtetni az értékrendjét. Épp ma idézte nekem valaki az akkori politikaigazdaság-tankönyvet, amelyben ez szerepelt: anyát megölni semmilyen körülmények között sem szabad, kivéve, ha a munkásosztály árulója lesz.” – olvasható a lapban.

Ha esetleg valaki lemaradt volna az eseményekről: ő az a hölgy, aki Hoffman Rózsát váltotta az köznevelési államtitkári poszton. A már korábban is kormánybiztosként tevékenykedő hölgy 1974-ben látta meg a napvilágot, amit talán nem illik róla hirdetni, ám fenti kijelentése kapcsán ez egy fontos momentum…

Mert ha ő 1974-ben született, akkor a nyolcvanas években még első kézből illet volna lássa ezeket a tankönyveket, melyből idézni vélt. De nem csak azért tudom, hogy ilyeneket akkoriban nem tartalmazhattak a tankönyvek, mert az elején még magam is forgattam őket. Hanem azért is, mert – bár az 1956-os eseményeket követő leszámolásra nincs szó – 1961-től már azt is tartalmazta a BTK, hogy „A szocialista büntetőjog perspektivikusan elvi okokból a halálbüntetés ellen száll síkra„. Ezzel a legvidámabb barakk megtette az első lépést egy emberibb világért, de nem érte be ennyivel: Az 1966-os szabályzat szerint „A halálbüntetést csak akkor lehet végrehajtani, ha a kegyelemre irányuló kérelmet elutasították. … Teherben lévő nővel és elmebeteggel a kegyelmezést megtagadó döntést közölni, és rajtuk a halálbüntetést végrehajtani a terhesség megszűnte, illetőleg felgyógyulásuk előtt nem szabad.”

1971-től már nem lehetett sem vagyoni, sem közveszély-ellenes ügyekben kiszabni halálbüntetést, és 1978-tól már a legsúlyosabb bűncselekmények esetén is „vagylagosan” szerepelt a halálbüntetés.

Mellesleg a hatvanas évek végén, az 54 esztendős Besze Imréné volt az utolsó nő, aki hazánkban bitófán végezte. De őt sem politikai okból, hanem előre kitervelten, nyereségvágyból elkövetett emberölés miatt ítélték halálra, és 1969. február 2-án az egri börtön udvarán tették nyakába a kötelet. A következő 20 évben halálos ítéletet már csak férfiakon hajtottak végre, jellemzően különös kegyetlenséggel és/vagy több ember élete ellen elkövetett bűncselekmények miatt (pl.: a Soós-féle rendőrgyilkosság, a Hárshegyi gyerekgyilkos…) – az utolsó évtizedben (az 1988. július 14-i utolsó akasztásig) 26 elítélten hajtották végre a legsúlyosabb ítéletet.

És ami azt illeti: igen, valóban a tanár a teremben akkoriban is tudta csepegtetni a saját értékrendjét. A nyolcvanas években már egészen szabadon tehette is, a hetvenes évek elején még akadt egy-egy túlbuzgó egyén, akinek jelentgetési rohama volt, és ennek köszönhetően osztottak is ki pár fegyelmit. Ugyanis a teremajtó bezáródása után néhány tanár mesélni kezdett: egy olyan korról, egy olyan világról, amely nem szerepelt a könyvekben, amelyről nem volt ildomos nyíltan beszélni, és amelyről 1989-ben azt hittük, végre majd mi is megtapasztalhatjuk: a szabadság világáról.

Ehhez képest ma a tanárok rettegve mennek órát tartani, gondosan megfontolva minden szót, mert figyelik őket. Suttyomban is, meg hivatalosan is. Jobban, mint a hetvenes években. A kötelező tankönyvek kötelezően tele vannak ideológiával, és az iskolában is hirdetni kell a kormányzattól (és az egyháztól) érkező hivatalos igét. És ettől eltérni nem lehet! Jelzem, mi még azt tanultuk: az ige cselekvést, létezést, történést kifejező szófaj – vagyis nem hirdetni, csinálni kell! De ma már ilyen haszontalanságokra nincs is idő. Az a kép, amelyet gyermekeim jelenlegi tankönyveiből, és az iskoláik működéséből érzek, az azonban sajnos nem a nyolcvanas, hanem egyre inkább az ötvenes éveket idézi fel, akárcsak az államtitkárasszony által hivatkozott idézet – és csak remélem, hogy ha soraimért az aktuális rendszer árulójának is tekintenek: nem kapok kötelet! (Legfeljebb egy újabb adóvizsgálatot!)