Ülök az autómban, a reggeli forgatag utolsó felvonásának statisztájaként. A Síp utcából haladnék a Rákóczi útra tartva, de a gyalogosok feltartják a kiforduló autókat. Harmadik vagyok a lámpánál, még bármi megeshet, de a gyalogosok soha véget nem érő folyama gátat vet az autók haladásának. A lámpa felettem végül megsárgul a várakozástól, én pedig csendes beletörődéssel nyugtázom: a következő zöldnél az első leszek – van remény!
Épp kezdeném kiélvezni a pillanatot, ha már így alakult: nézem a házakat, az arcokat, hallgatom a zenét, mikor arra leszek figyelmes, hogy a mögöttem álló autó nagy sluggal kivág mögülem és autómat megkerülve ráfordul a Rákóczi útra!
Egy tanulságos történet most úgy folytatódna: a szabálytalanul kivágó autó kibillent egyensúlyából, és a hirtelen lendülettől felborult. Szerencsére nem ez történt!
Még nagyobb szerencse, hogy arról sem kell beszámoljak: H. Róza nyugalmazott színésznő a gyalogátkelő zöld jelzésnél átkelve egy hirtelen kiforduló autó áldozata lett… – pedig mindkettő megtörténhetett volna…
Ehelyett ő így elérte az Astoriánál a zöldet, és valószínűleg már Budán járt, mire én is sikerrel hagyhattam el a Síp utca fogságát. Mert az élet már csak ilyen…
Utóirat:
Azért én is át jutottam Budára! A Hegyaljai úton – újból a pirosnál állva – épp azon gondolkodtam, megírom reggeli kalandom. A másik sávban egy Audi sofőrje eközben kinyitotta az ajtaját, hatalmasat köpött az aszfaltra, majd az ajtót visszacsukva folytatta útját. Talán kritikának szánta…