Hullámok között
Amikor összecsapnak a fejed felett a hullámok – akár valósan, akár képletesen teszik – ösztönösen lehajtja az ember a fejét, talán azt remélve, így jobban kap majd levegőt… Lehet némi alapja a feltételezésnek, csakhogy általában szemünket összeszorítva várjuk a folytatást: túléljük? Lesz kiút?
Ha azonban egy pillanatra erőt veszünk magunkon és kinyitjuk a szemünket, vagy ha ez nem megy: minden más érzékszervünkkel arra koncentrálunk, ami körülöttünk van – lényegesen jobb eséllyel vesszük majd észre a megoldást!
Hogy egy másik út, vagy egy kapaszkodó… vagy egy üzenet, amely átsegít – ki tudja? De lehunyt szemmel, lehajtott fejjel nem is fogod megtudni!
S ha már képes vagy legalább nézni, akkor láss is! Lásd a lenyugvó nap reményét! Lásd a természet örök körforgását, amely azt üzeni: minden vég egy új kezdet is egyben! Lásd a fényt, amely mindig akkor születik, amikor a legsötétebb van hatalmon – és fokozatosan erősödve veszi birtokba az eget!
Mindig jön jobb! Mindig van más…
De neked kell felemelned a fejed, neked kell kinyitnod a szemed – és hinned benne, hogy megtalálod a megoldást! Hogy Isten, a Sors, vagy a teremtő Akarat intézi – ki tudhatja? Mindegy, melyik táplálja hitedet, amíg az erőt ad, hogy megtaláld a következő lépést!
Mert mindig van…

Discover more from MammyPress Média
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
