A tikkasztó hőség kábulatából az autók dudálására kaptam fel a fejem. Egy pillanatra megijedtem, mert épp arról jött a hang, amerre az autómat parkoltam le. Elszabadult volna a kézifék? – jutott eszembe rémülten egy pillanatra…
Aztán észrevettem a valódi okot, amely a pillanatnyi közlekedési káoszt kialakította: ijedt szemű férfi próbálta túlélni az autósok dzsungelharcát, amely minden irányból körbevette. Tekintetében egyszerre volt jelen hatvan évnyi szenvedés és egy kétéves gyermek értelme… Átlagolva közel járhatunk a valósághoz talán: harminc felettinek tippeltem.
Kapkodva tologatta a kitudja melyik áruházlánctól magáévá tett bevásárlókocsit, amely dugig volt pakolva kincseivel. A vészhelyzet pedig abból keletkezett, hogy minden létező közlekedési szabálynak fittyet hányva igyekezett ellavírozni az újabb kincsek reményében a kereszteződés sarkára kihelyezett kukákhoz. Mit neki zöldre váltó lámpák között robogni vágyó autók hada… hiszen annyi még a feladat: ki tudja, milyen kincseket rejthet a következő kuka?
Összegyűrt sörösdobozok és törött műanyagdarabok szaporodó kupaca jelezte, ezúttal sem sietett hiába! UV zöld pólója rikított a naplemente fényében, ahogy ijedten felnézve rámtekintett és mutatóujjával a másik csuklóját kezdte el ütögetni felém, mintha az időt kérdezné. Zavaromban én is a csuklómon kerestem az időt, pedig évek óta nem viselek órát, és bizony hosszú másodpercekbe tellett, mire az éppen hetet ütő templomi harangokat is feldolgozva jeleztem neki, hogy hány óra van. Csakhogy ő nem várta ki a választ, már száguldozott is át – természetesen keresztbe-kasul, továbbra sem törődve semmiféle hétköznapi szabályozással – a túlsó oldal kukáihoz.
Alice Csodaországában a Nyúl robogott így, fennhangon hirdetve, hogy az idő már bizonyosan „Késő, késő, késő”, és azóta is azon az örök dilemmán gondolkodom, hogy a férfi esetében ő van bezárva a saját világába, vagy mi vagyunk kizárva az ő Csodaországából.
Végül is mindegy a hely és az idő, hiszen a választ meg sem várva adta tudtomra: most már késő!