– Szaladj le a sarokra, hozz egy kis erőset! – talán a leggyakoribb mondat volt ez nálunk, noha a sarki kocsma időszakában alig lehettem négyéves. Vézna és kicsi voltam, a jellegzetes kocsmai asztalok alsó részei is elérhetetlen magasságnak tűntek. Amikor elhangzott ez a mondat, akkor a lehető leghamarabb fogtam a “kislapost” (a hajdani csehszlovákok rumos üvege, hatalmas bakelit ivókupakkal), és a korszakra oly jellemző “sarki talponálló” füstjén keresztül vágva kellett megtöltetnem az üveget. Csinos darab volt, gondosan leáztatott címkéjének helyére a Vasas sportklub címerét ábrázoló matrica került…
Meglehetősen gyakran volt szerencsém a kezemben tartani. Könnyű volt a fogása, én is elbírtam – nem úgy, mint néha a közértből megrendelt dolgokat. Csak a dugóját nem szerettem: nagyon pici volt, még az én szememmel nézve is – és ha elgurult, akkor bizony kilötyögött belőle a pálinka! Hogy csípős szagát még ma is az orromban érzem, az lett volna a kisebbik baj. Az így keletkezett hiányt követő hangos szavaknak azonban rendre csattanós befejezése volt!
Senki sem szereti, ha megütik, de egy idő után már nem veszed fel annyira! Hozzátartozik az életedhez, hogy beleszaladsz egy-egy pofonba. De azt a jellegzetes kiabálást, mikor nem tudod, mi fog következni, és halvány gőzöd sincs, hogy egyáltalán mit csináltál rosszul… Na azt nem lehet megszokni, az borzalmas tud lenni! Akkor inkább csattanjon az a pofon, az legalább már a cirkusz végét jelzi!
– Hozzad már, igyekezz! – csattant fel anyám hangja is, ha elméláztam egy pillanatra és nem tettem a dolgom. Fizetnem se kellett: anyámék jó vevőnek számítottak, felírták nekik! Még azután is, hogy kikerült egy tábla, szép kerek alma formájában: hitel! Emlékszem, mindig kértem almát, mert azt hittem, az is van – nem értettem az összefüggést! Gyümölcs persze nem volt, de azért néha én is kaptam egy-egy málnaszörpöt vagy jaffát ajándékba (hetvenes évek – ez volt a csúcs!) a kocsmáros nénitől vagy a Józsitól! Ő mindig vicceseket mondott, szerettem, ha ő van bent… Kis angyalkájának hívott és mindig mosolygott rám!
Én már akkor is szerettem a tréfát, sajnos azonban anyámnak talán nem a humorérzék volt a legjellemzőbb tulajdonsága. Pedig okoztam néhány vicces helyzet, de aligha mondhatnám, hogy nagy (ellenben: többnyire annál zajosabb!) sikert arattam!
Egyszer például “egy kis erőset” kért, de nem mondta konkrétan, hogy cseresznyét vagy rumot ért alatta. A közértből a fekete címkés kellett, ez nem lett volna kérdés. A sarki kocsmában általában cseresznyével töltötték az üveget, azt azonban nem kellett kérjem, mert tudták. A rumot többnyire ajándékba kapta, az is szerencséesen elfogyott. A színe is érdekesebb volt, a szaga is sokkal elviselhetőbb… Számomra csak ennyit jelentett, nem értettem hozzá! Valami erőset?
A kapunk és a kocsma között csupán egy festékbolt és egy tejcsárda mellett kellett elmenni. Utóbbi akkoriban még sok helyen létezett, többek között kimért tejet is árultak. Igaz, a belvárosban már nem vitték házhoz, az ellentétes volt a kor szellemével, de még minden háztartásban ott volt az erre a célra szolgáló kanna. Mindezekkel én nem foglalkoztam, azt azonban minden nagy és okos gyerek tudta, hogy a tej élet, erő, egészség! És én nagy és okos gyerek voltam – vagy legalábbis: apró méretem ellenére is igyekeztem annak látszani!
Anyám épp gyengélkedett valamitől, ezúttal ezért kérte az italt – és mert én nem tudtam eldönteni a cseresznye vagy rum kérdését, hát olyat vittem neki, amitől azt reméltem, biztos meggyógyítja! Tényleg nem akartam én semmi rosszat… Még csak nem is viccnek szántam, mikor ezúttal a kocsma helyett a tejcsárdában töltettem meg a kislapost. Tényleg csak azt akartam, hogy jobban legyen és persze, hogy megmutassam, milyen okos nagylány vagyok! Nos, ő valami egészen mást mutatott meg – aminek következményeként egyrészt végtelenül kicsinek és butának éreztem magam, másrészt kénytelen volt betegsége ellenére saját lábán lemenni a sarokra, mert én nem bírtam!
Egy másik alkalommal egy izgalmas gondolat ragadta meg a figyelmemet a rádióból: “amit el akarsz dugni, azt tedd ki az ablakba!” – hangzott a bölcsesség. Nagyon vicces és elgondolkodtató volt egyszerre, pedig akkoriban még nem ömlött Coelho a csapokból! “Na, ezt egyszer kipróbálom” – gondoltam az addigra már tízévesek bölcsesség utáni vágyával. Nem kellett sokáig várjak ennek lehetőségére, hiszen anyám mindig ügyelt a látszatra:
– Dugd el az üveget! – hangzott az utasítás, ha kopogtattak. Az egyik ilyen alkalommal felcsillant a szemem és felidézve a tanultakat hozzáláttam, hogy kipróbáljam az elméletet a gyakorlatban is. Kijelenthetem: működik! Nagyon is jól! Nem látta meg sem a szomszéd néni, sem a védőnő, aki épp megfordult nálunk. Belül a függöny is takarta, és – akkoriban már egy ideje egy lakótelep tízedik emeletén laktunk – kívülről sem látszott.
A dolog kis szépséghibája az volt, hogy távozásukat követően anyám hiába forgatta fel az egész lakást, ő sem találta meg az üveget, engem azonban időközben útnak indított valamerre. Mobiltelefonok (??? Telefonok!) még talán a mesékben sem léteztek, így nem tudott utánam szólni, hogy hova rejtettem el az italát, aminek köszönhetően meglehetősen indulatosan várt rám az ajtóban.
Az érkezésem utáni hosszú percek során egyetlen dologban voltam biztos: szerettem volna, ha hirtelen valaki engem is eldugna az ablakba! Sajnos azonban én nagyon is látható és elérhető maradtam, aminek további szemmel érzékelhető nyomai maradtak. De legalább megtanultam: az elmélet fejben mindig működik! Csak a gyakorlatnak lehetnek néha fájdalmas következményei…