Kisvirág szirmai: Jeges álom

Álomból rémálom

Csillogó szemmel figyeltem a korcsolyaversenyek minden pillanatát. Szállni, suhanni a tükörsima jégen a zene ritmusára – lenyűgöző látványt nyújtott, afféle földöntúli csodának tűnt számomra. És abban is volt valami varázslatos, ahogy a nagylányok mesélték, milyen klassz hétvégét töltöttek a Műjégpályán. Még soha nem jártam ott…

Már hónapok óta hallgattam anyám ígéretét, hogy – ha végre jó leszek – idén karácsonykor a Jézuska biztosan hoz nekem is egy igazi korcsolyát. Olyan fehércipőset, amilyenben azok a gyönyörű ruhás lányok siklanak, miközben a korcsolya éle egyszerre szikrázik és karikákat rajzol a jégen… Pusztán a gondolatától is leírhatatlan boldogságot éreztem! Szinte teljesen bezsongtam, alig bírtam másra koncentrálni… Tervezgettem, gyakoroltam a mozdulatokat, és az sem zavart, hogy tudtam: nekem aligha lesz mellette olyan gyönyörűen csillogó ruhám, mint a tévében a versenyzőknek, akiket szájtátva bámultam minden alkalommal. A sok otthoni feladat és a folyamatos álmodozás közepette csupán egyetlen dolog tudott kizökkenteni: hogyan tudnám én meghálálni anyámnak ezt a határtalan örömet?!?

Szerettem volna valami nagyot, valami igazán jót, valami nagyon különlegest ajándékozni neki, hogy ő is boldog legyen és hogy érezze, mennyire hálás vagyok neki! Okos, intelligens asszony volt, rengeteget olvasott, és nemcsak a ponyvát, hanem verseket, klasszikusokat is. Csupán nyolc esztendős múltam, még ismeretlen világot rejtettek ezek a könyvek, de azért – talán mert magam is sokat és sokfélét olvastam – éreztem a különbséget annak ellenére, hogy anyám már akkoriban is csak árnyéka volt korábbi önmagának. Az alkohol már megmérgezte az életét, de én erről mit sem tudtam, nekem így volt kerek a világ!

Valami nagy dologgal akartam viszonozni, hogy végre teljesülhet az álmom, mert afelől nem volt kétségem, hogy anyám jóváhagyása nélkül nincs az a Jézuska, aki meglephetne a fa alatt! Saját pénzem nem volt, zsebpénzt sosem kaptam. A szomszédok néha nekem adták a pár forintnyi visszajárót, ha segítettem nekik a vásárlásban, de többnyire az is anyámnál landolt. Az asztalon volt egy nagy hamutartó, benne egy zacskóban pénz. Ha vásárolni indultam, abból kellett kivegyek. Fillérre el kellett számolnom, de ez természetes volt, és soha eszembe sem jutott volna, hogy engedély nélkül akár csak egyetlen forintot is elvegyek belőle magamnak, vagy mást vegyek, mint ami a listámon szerepelt. Hogyisne! Épp elég nagy balhé volt abból is, ha néha kelekótya módon elszórtam a visszajárót!

Csakhogy ez most más helyzet volt: örömet akartam szerezni az anyámnak, és azt gondoltam, ehhez mindenképpen pénzre van szükségem. Ő mélyen aludt, nekem vásárolnom kellett menni, hogy mire felkel, kész legyen az étel. Kivettem a szükséges összeget, de ezúttal elvettem mellé még száz forintot, hogy valami szép ajándékot nézhessek neki. Fel sem merült bennem, hogy én most tulajdonképpen lopok, hiszen én csak jót akartam…

Száz forint. Számomra hatalmas pénz volt! A hetvenes évek derekán húsz liternyi tej ára, az ma olyan hatezer forint lehet. Ennyiből már csak lesz valami csodálatos ajándék… 

Kiürült az üveg, mielőtt anyám elaludt – tudtam, nem mostanában fog felébredni. Boldogan szaladtam az áruházba, ahol hosszan válogattam a könyvek és a dísztárgyak között. Nem volt könnyű dolgom, mert anyám kedvenceit ugyan névről ismertem, de tőlük úgy tűnt, minden könyv megvolt a polcunkon.

Végül egy olyan könyvet választottam, ami talán azt is kifejezi, mennyire nagyra tartom műveltségét. Több mint négy évtized távlatából jókat mosolygok az akkori választásomon: az Így élt Stollár Béla című könyvet csomagoltattam be neki! Ma talán bolondságnak látszik, de akkor és ott remek választásnak tűnt egy életrajz, ami egy szemmel láthatóan igényes sorozat részeként jelent meg – valakiről, akit ugyan én még nem ismertem, de az iskolánkat is róla nevezték el, vagyis biztos nagyon fontos ember lehet! És az én bölcs anyám biztos most is sokat tud róla, de ebből a könyvből majd még okosabb lehet! Az üveg hamutartó, amit választottam mellé, az valóban nagyon szép volt – bár tény, hogy anyám sohasem dohányzott, de mindig nagy becsben tartotta az asztalon lévő kék kristály hamutartót… 

Izgatottan vittem haza a megvásárolt kincseket, és csillogó szemmel próbáltam elképzelni, hogy fog majd neki örülni, ha meglátja! Gondosan elrejtettem, hogy majd karácsonykor, amikor ott lesz a fa alatt az én álmom, akkor ezekkel a kincsekkel majd én is mosolyt csaljak az arcára! 

Természetesen semmi nem úgy történt, ahogy terveztem! A lakás takarítása többnyire az én feladatom volt, anyám vagy betegen feküdt, vagy éjszakai műszakját pihente ki nappal. Csakhogy kiömlött a víz a konyhában, amit ezúttal kivételesen ő kellett feltöröljön. Ehhez azonban el kellett húznia a konyhai padot, ami alá én korábban az ajándékokat rejtettem. Azt gondoltam, ott aztán biztonságban lesz a nagy napig – de tévedtem! Nem csak megtalálta, de finoman szólva sem örült a meglepetésnek, és aligha az volt a legnagyobb problémája, hogy nem feltétlenül érdekelte Stollár Béla élete…

Én erről mit sem tudtam – még az iskolában ültem, nem is sejtve, mi vár rám otthon. Anyámnak így bőven volt ideje, hogy kellően felhergelje magát érkezésemre. Félelmetesnek tűnt, már messziről láttam, hogy baj van. Aztán megláttam a hamutartót… Határozottan nem az öröm volt, ami tükröződött tekintetéből, hiába is próbáltam elmagyarázni, hogy én csak azt akartam, hogy ő is boldog legyen. Persze: nem is ez volt a legfontosabb kérdés, hanem hogy honnan volt pénzem ezekre a „hülyeségekre”?!? Természetesen bevallottam, hogy a zacskóból vettem el egy százast – honnan máshonnan lehetett volna?!? 

Az ezt követően kialakult közelebbi kapcsolatom a vasalózsinórral – és még néhány keze ügyébe kerülő, a pillanat hevében azonban be nem azonosítható tárggyal – csupán simogatásnak tűnt azokhoz a szavakhoz képest, amelyek közben rám zúdultak. Móricz Árvácskájának parazsát örömmel vettem volna kezembe, csak ne kellett volna tovább hallgatnom, hogy milyen semmirekellő, mocskos bűnöző vagyok, hogy meg se kellett volna szülni, mert a Föld még nem hordott ilyet a hátán, hogy intézetbe kéne rakni, ott majd megtanulhatnám, mi jár az ilyennek… 

Nos – egy életre sikerült megtanuljam minden szavát, azóta sem egyszerű feladat számomra sokkal többre tartani magamat! Igaz, a rákövetkező évek során még bőségesen volt alkalmam mindezt újra és újra végighallgatni, nehogy feledni tudjam: mennyivel jobb lenne a világ nélkülem!

Titkon azért azt reméltem: legalább a Jézuska, aki biztosan tudja, hogy mi volt a szándékom, legalább ő most az egyszer megbocsájt, és ha abban az évben nem is, de legalább a következőben elhozza nekem a hőn áhított korcsolyát… Ám hiába vágyakoztam: lopni csúnya dolog és nagy bűn! Jézuska pedig annyira megharagudhatott rám, hogy azóta is hiába nézem minden évben a fa alját: korcsolyát máig sem találtam alatta!

Ha tetszett, add tovább:

Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük