Mikor már a múlt sem épül…

Kislányként rengetegszer hallottam: építenünk kell a szocializmust! Baromira nem tudtam, mit jelent, de bevallom: nem is foglalkoztam vele: éltem a saját életem, a családom érdekelt, az otthonom, a gyerekkorom… Persze a suli is, ahol nekem még az örsi órák is tetszettek, mindig csináltunk valami jót: játék, kirándulás, versenyek… Voltam kisdobos is, úttörő is – naná, hiszen akkoriban ciki lett volna, ha nem avatnak fel valakit! (Ma bevallani ciki! Változnak az idők…) Bár természetesen mindig voltak köztünk, akik nem vették fel a nyakkendőt az ünnepeken – de ennek inkább a kamaszkori ellentmondásokhoz volt köze, mintsem ideológiához… Akkor egy intő járt érte – ma büszkeség: „Lám, én már akkor ellenálltam…”

Lassan ötven éve koptatom a Földet, és persze már jól tudom: ha nincs „rendszerváltás”, az a nyavalyás szocializmus akkor sem épülhetett volna fel soha – hiába mondták, hogy majd mire mi leszünk szülők… hogy a gyerekeinknek már milyen jó lesz!

Jó lett? A magam részérő igyekszem mindent elkövetni, hogy az legyen, és szocializmus helyett inkább közvetlenül az ő jövőjüket építettem! Megtettem, ami tőlem tellett, de ha szétnézek az országban… meglehetősen reménytelennek tűnő káoszt látok csupán az élet szinte minden területén! Romokban az egészségügy, az oktatás, a gazdaság… és mintha az erkölcsrendészet megszűnésével az erkölcs is megszűnt volna: romokban a társadalom! „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!” – jut eszembe az idézet hajdani rendszerváltó ifjúként, hiszen anno azt hittük: most majd egy demokratikus, „nyugatis” országot építünk tovább, és végre tényleg eljött a jólét, a szabadság ideje! Most meg nem tudom, mitől rettegek jobban: hogy gyerekeim bejelentik, elhagyják az országot, és reszkethetek, hogy karácsonyra legalább látom-e őket – vagy maradnak, és viszik magukkal a rájuk mért terhet… Ellehetetlenítve, látszat-szabadsággal megáldva, remények nélkül…

Hol rontottuk el? Nem tudom! Talán ott, hogy a szabadságot is meg kell tanulni, nem csak a nyakkendő kötését… Talán ott, hogy elfelejtettük: a mi szabadságunk addig terjed, amíg elfogadjuk a másik szabadságát is!

Talán nem is kellene már ezen morfondírozni, hiszen a múltat megváltoztatni nem lehet (na jó: van, akinek sikerül, de az egy másik történet…), a mostani rendszer, a benne élő emberek adottak, így kell(ene) boldogulni, helyére tenni a helytelent, és megtanulni építeni valamit… Mert az előző rendszerrel szemben most mintha csak rombolni tudnánk!

Illetve: épül itten sok dolog: metrók, stadionok, villák… Hogy ki mit épít? Szíve joga a döntés… De valami ijesztőt vélek felfedezni az építési tervek között: mintha a múlt kísértene! Mintha a történelmet építenénk újjá: hol a Honfoglalás korából, hol István királyunk idejéből, hol az Ezredforduló Magyarországából érkezik egy szelet… ami – ha emlékként érkezne, letűnt korok tanulságát magán hordozva – örvendetes tény lehetne, hiszen bőven van mit tanulni a múltból!

Csakhogy: itt kérem, mintha a múlt épülne most újjá! És annak régen sem lett jó vége – pedig akkor ez a vég még egy szépnek tűnő jövő volt, amibe talán még hittek is az emberek! Vagy ha nem, hát legalább tették a dolgukat, mert volt, és mert tudták, mi a feladat! Fönt mondhatták, hogy „kommunista-szombat”, de a gyerek iskolája csak ki lett festve valahogy… Lehetett elmebeteg ötéves terv, de a túlóra-pénzből lett nyaralás, vagy épp cserébe szakszervezti beutaló.

Anno a „vas- és acél országát” próbálták ránk erőltetni – ma az olimpiát… Mennyire más – és mégis: ugyanaz!

Nem állítom, hogy jó volt az előző rendszer, de a jelent elnézve nem csodálom, ha sokakban tör ki a nosztalgia! Volt, aki elvből, volt, aki félelemből, volt, aki érdekből szolgálta a rendszert, mert hittek egy jobb világban…  

Mostanra azonban már nincs miben hinni sem!