– Szia! – köszöntem rá a fiúra, aki mögémparkolva épp kiszállt az autójából. Rám nézett, de szóra sem méltatott, így én is gyorsan túlléptem a dolgon és haladtam tovább az utamon.
– Szia! – hallottam hirtelen egy bátortalan hangot, amikor elmentem mellette… Ezek szerint mégis hallotta a köszönésem, de csak most vette észre a táskát az oldalamon és felfedezte, hogy kollégák vagyunk! Mondjuk, ha valaki köszön nekem, akkor én azért visszaköszönök… Nem is értem, mit gondolt előtte: talán ismerkedni akarok?
Mosolyogva végigmértem a vékony fiatalembert, aki talán a legkisebb gyermekemmel lehetett egyidős, vagyis jó, ha húsz esztendős múlt… Igen, ráköszöntem, mert láttam, hogy kolléga, és ugye: az ember nem azzal tanítja utódait, hogy folyton rájuk szól, hogy „köszönjszépenapistabácsinaaak”, hanem azzal, hogy ő maga mindig köszön a Pista bácsinak. Is. Meg mindenkinek, akit ismer. Vagy akihez belép. Vagy akivel közösen kell valamit csináljon. Mert így illik…
…mert igen, vannak illemszabályok, és én vagyok az öregebb, a tapasztaltabb, a nő – vagyis az illem szerint nyugodtan csendben maradhattam volna. Csakhogy én ilyenkor nem nő vagyok, nincs korom, és tökmindegy, mióta csinálom: én ebben a helyzetben egy ember voltam, aki találkozott egy hasonló munkát végző kollégával és köszöntötte. És igen, talán egy ici-picit az anya is kibújt belőlem, aki önkéntelenül is nevel folyton: vagyis – lásd fentebb – megmutatja, hogy „találkoztunk és ilyenkor köszöntelek, meg amúgy is: köszönni illik”.
És mert azt gondolom, hogy az a legfontosabb, hogy lássuk egymásban az embert! Minden más, minden címke csak ezután jöhet! Utána lehetek öregebb, utána lehetek nő, utána lehetek bármi, hiszen nem vagyunk egyformák! Mindenki más, sőt: mindenki másképp más – és ez így van jól.
De előbb az egyformát lásd! Ha már láttam benne az embert, akkor utána már akár meg is mosolyoghatom magamban, ahogy a bokájáig érő öltönynadrágja alól kivillant egy zokni nélküli „makkoscipő”. Megmosolyoghatom, mert nekem fura, és miért ne lehetne róla véleményem?!? De neki így tetszik. Vagy ez volt kéznél. Vagy ez van. Mindez már az ő dolga… Ami rám tartozik belőle, hogy ugyanaz a munkánk, tehát kollégaként üdvözlöm, ha meglátom.
Van közös pontunk, van közös címkénk. Akkor is, ha minden másban mások vagyunk. Nem tudom. ő megmosolyogta-e, hogy én egy kánikulai napon farmerben feszítettem, vagy hogy ismeretlennek tűnő fiúkra köszönök rá. Nem tudom a véleményét rólam – és bevallom: nem is érdekel. Más kor, más nem, más érdeklődés, más stílus. Az egyforma táskában megnyilvánuló közös címkén kívül mindenben mások vagyunk.
Csakhogy: mindketten emberek! Belül pirosak, élő és esendő humanoidok, akik élve születtünk és ebbe majd garantáltan belehalunk. Mindegy meddig ér a nadrágunk, mennyire illik az évszakhoz, kire ikszeltünk, miben hiszünk, hova hozott a gólya vagy épp kivel bújunk ágyba…
Emberek vagyunk!