Wazze, karamell – avagy: nyelvünk kincsei

Bazzmeg! – szaladt ki a számon sokadjára, némi bosszúságot követve. Alapvetően az igényes, szép beszédet szeretem, de azért nincs bajom a káromkodással sem, amíg az nem személyeskedés és nem kötőszó, hanem az, ami: indulatot kifejező, vagy inkább levezető megnyilvánulás. Hogy ez így helyes-e, arról lehet vitatkozni, de mindenképp természetes és jótékony: inkább ez jöjjön ki a szánkon, mint a fekély a gyomrunkon! A magyar szájhagyomány őrzi is őseink eme testi-lelki gyógyírjának néhány gyöngyszemét – pontosabban: egyetlen nyelven sem lehet oly sokáig „cifrázni”, bárki másnak az indulatait oly színes szócsokorba kötni, mint szeretet nyelvem anyanyelvi szintű használóinak!

Vagyis: nincs ezzel baj – jöjjön ki, aminek jönnie kell! Igen ám, de arra lettem figyelmes, hogy én, akinek a magyar nyelv, ha jelenleg nem is a kenyere, de legtisztesebb étke, napjában egyre többször adok egyetlen felszólító szóval hangot az érzéseknek: bazmeg! Amit az sem tesz sokkal szebbé, ha kicsit belecsomagolva zenei tudományomat: egy basszuskulccsal zárok le egy gondolatsort!

Legalább valami változatosság lenne benne – jutott eszembe hirtelen nagyapám, aki szerelés közben képes volt a „hogyaza…” kezdetű mondatait negyedórán keresztül taglalni, meghintve néhány felszólító móddal, egy-egy politikusnévvel, menny és pokol különböző zegzugaival. Tette mindezt úgy, hogy bár nagyanyám rendre szúrós tekintettel nyugtázta a jelenetet, ő sosem lépte át a határt, amire azt mondhatnánk, hogy trágár vagy akárcsak istenkáromló.

Én meg itt jövök ezekkel az egyszavas ismétlődésekkel – hát szép…

Ritka pillanat, hogy pozitívan értékelem önnön képességeimet, de azt hiszem, kijelenthetem: szókincsnek nem vagyok híján! Hála a könyveknek és az országjárásnak: térben és időben egyaránt folyamatosan bővülnek szóláncaim ékességei, és néhány (ilyen hibákért tekintetükkel távolból is felnégyelni képes) tanáromnak, példaképemnek köszönhetően törekszem is helyes használatukra – még ha nem is mindig sikerül… (Utóbbiaknak üzenem, legyenek elnézőek: jó pap is holtig tanul: talán még nékem is akad kevéske időm a gyakorlásra!)

Tehát lenne mit mondani, és a szándék is adva hozzá… akkor miért lehet, hogy az egynapra jutó, általam kibocsátott bazzmegek száma messze meghaladja a jólneveltségi küszöbömet?!?

Aztán ráeszméltem…

Ha az ember hall valamit, ami „kiakasztja”, ami indulatot vált ki benne – kiszalad a száján „valami”. Csakhogy egyszerűen már nincs idő hosszasan cifrázni, mert mire kimondaná, hogy „a drága Isten ménköves kalapácsának a vasa sújtson annak az ujjára, kinek a keze ily’ silány munkát végeztetett” – addigra felgyorsult világunkban már két másik inger éri, és így minden kommunikációnk egy végeláthatatlan káromkodássá válna…

Pontosabban: így is azzá válik lassan! Pedig annak, aki a hírekkel veszi körbe magát (vagyis mindenkit – ha tetszik/akarja, ha nem), két impulzus között legfeljebb egy bazzmegre van ideje! Nézem vagy hallgatom a híreket, és megtudom, hogy katasztrófa történt! (B+!) És megölte… (B+!!!) És ellopták… (!!!) És lezárták… (még a „megölte” felkiáltójeleinél tartok!) És felemelték… És végre elzárom a hírforrást, és kimegyek sétálni, de az idő – hála az emberi kéznek és butaságnak – az egy nagy B+! Bemegyek hát a boltba, de a polcokra kiírt árakról csak az jut eszembe: B+!!! Amit mondanék ugyan tovább is, de a pénztárhoz érve biztos, hogy elakad a szavam…

De tényleg: a hétköznapok ingerei már folyamatosan érik az embert, méghozzá úgy, hogy egyenként is képesek bizonyítani, hogy „erre már nincs is jó szó”, miközben a következő pillanat rátesz még egy lapáttal… Hát mi mást lehetne erre mondani???

Igyekszem hát szelektálni az életemből dolgokat… és súlyozni az indulatokat! És amennyire lehet, kerülni a szóismétlést… Valamint meglátni mindazt, ami a sok „b+” mellett némi valódi pluszt is belecsempészhet életembe! Egy szép vers vagy kép, egy nyíló virág, egy ezerszínű alkonyat… Amikor csak állsz, és némán nézed a természet alkotta csodát, egy pillanatra megállítva körülötted ezt a szédítően gyors világot – és egyszerre csak kiszakad belőled, hogy „húúúbazzmeg – ez gyönyörűűű!” – mert mi mást mondhatna az ember arra, ami már annyira leírhatatlan, hogy tényleg nincs rá szó…

A megoldás folyományaként törekedni fogok rá, hogy minden egyes „b+” helyett mostantól azt mondjam: karamella! És majd a hangsúlyból kiderül, hogy az édes, esetleg mostanság sós finomságról beszélek, vagy valami ragacsos izéről! Na jó, ‘sszus, ezt azért még lehet, hogy karamellizálom…

Ha tetszett, add tovább:
Címke , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük