Nyugalmi állapotban

Nyugalom… Lassan már el is felejtjük ezt a szót! Pedig mindenki erre törekszik, annak ellenére, hogy mindenkinek kicsit mást jelent!

Reggel úgy ébredtem fel, hogy végre nem kellett épp rohannom sehova. Igyekeztem hát kiélvezni ezt a különleges helyzetet. A fürdőbe menet előbb bedugtam a sütőbe a tegnapról megmaradt tököt – igaz, frissen a legjobb, de ha mikrózás helyett hajlandó vagy újra sütőbe dugni, akkor pont olyan ízletes lesz másnap is…

Felfrissülve léptem ki a fürdőből, ahol addigra a reggeli kávét felváltotta a sütőtök édeskés illata. Ezúttal mézes-diósan készítettem, finom lett! Kistányérral a kezemben kivonultam a teraszra, ahol pont a hintaágyat vette célba a novemberi napfény sosem tapasztalt jelenléte! Lehunyt szemmel hagytam, hogy az édes krémes püré – amelyet nagyon diszkrét szellő fújt ehetőre – szétolvadjon a számban, és közben a napfény kívülről-belülről melegítsen át…

Épp az jutott eszembe: kéne valami zene, ami illik az alkalomhoz! Varázslatos tud lenni, amikor éppen nem ennyire szuper körülmények között bukkan fel ugyanaz a dallam, és agyad egy pillanatra felidézi ezt a pillanatot. Már épp nyúltam a tabletemért, hogy kikeressek valami megfelelőt, amikor egyik oldalamon ismeretlen madarak kórusa csapott fel, valami mennyei kórusművet fütyörészve, majd másik oldalamra érkezett egy tücsök – így november közepe felé – aki valami különleges szólót komponált a csivitelő kórus mellé.

Azt hiszem, ez a nyugalomnak olyan foka – legalábbis számomra -, amely mellett tökéletesen ki lehet zárni a világ egyéb dolgait. Nem lett igazságosabb a világ, kevesebb a kifizetetlen számlám, nem lett egyszerűbb az élet, nem lett kevesebb a probléma körülöttem. De kaptam egy pillanatot, amelyből töltődni lehet, amely értelmet ad a küzdelmeknek, amelyet lehet megélni és kiélvezni, vagy lehet – ahogy sokan szokták is – észrevétlen elmenni mellette… Csakhogy – ha ez utóbbit tesszük – nem marad más, mint a problémák tömkelege! Tényleg csak erről kell szóljon az élet?

Néha nem is gondolnánk, mennyire önpusztításra vagyunk programozva… Ebben a tökéletes nyugalmi pillanatban, amelynek minden másodpercét igyekeztem megélni, sikerült feltegyem a kérdést: ez így olyan jó, de vajon ki és mivel fogja tönkretenni? Ki töri majd meg a varázst?

Persze, tudtam, hogy nem maradhatok így örökké: az az élet rendje, hogy kis pihenő után újra visszatérjek a hétköznapok küzdelmes létébe! Tudom jól!

Beletelt pár másodpercbe, míg felfogtam: én, saját magamnak tettem tönkre azzal, hogy már szinte várom a végét! Mint aki nem érdemli meg ezt a jólétet, nyugalmat, kizökkentem a mostból, hogy azon kezdjek töprengeni, mi lesz?!? Ki rontja majd el?

Nos, már tudom: én!