Mindenekelőtt előre bocsátanám: senkit nem akarok megbántani! Bár nem vagyok még újságíró, azért azt sejtem, nem ez a legjobb kezdés egy irományhoz, mégis szeretném leszögezni: az egyetlen célom, hogy az érintettek elgondolkodjanak egy kicsit! Nem számonkérés, nem felelősségre vonás, és semmi ilyesmi. Mi több: nem is konkrétan egy-egy tényezőről, hanem magáról a jelenségekről szól írásom.
Ilyen rossz felvezetés után, hát lássuk: mi jár a fejemben hosszú hetek óta olyan intenzitással, hogy úgy éreztem, le kell írnom!
Ennek a történetnek – hangsúlyozom: általában, nem konkrétan – három szereplője van: egy szórakozóhely, egy zenekar és a közönség.
A közös cél az lenne, hogy egy jól menő, hangulatos szórakozóhelyen, a tisztes honoráriumért fellépő zenekar megfelelő kikapcsolódást nyújtson a közönségnek, aki ezért lelkesen fizet is, hiszen ettől nem csak a másik két fél létezése múlik, hanem ő maga is jobb lesz ezáltal, hiszen a mai feszült tempó mellett kell a lazítás! Ez így jól hangzik, ugye? És biztos vannak országok, ahol ez esetleg működik is… Nos: Magyarország nem ilyen!
Adva van egy zenekar… szerencsés esetben tehetséges, pechesebb esetben valaki nyomja – de ezt nem a mi dolgunk megvitatni, erre ott a legfőbb kritikus: a közönség! Ha szar (már bocsánat!), akkor nem veszi meg! Nem megy el rá, nem ül be rá, nem fogyaszt előtte és alatta… oda megy, ahol jó a zene, a hangulat – tehát teljesen felesleges a másikat folyamatosan ócsárolni! Nem tetszik, te ne hallgasd! Ennyi…
A mai zenekarok azonban fejlett kritikával rendelkeznek, amibe az önkritika már nem tartozik bele, legfeljebb az önkifejezés, és legfőképp az önérzet! Ha valaki csúnyán néz, vagy nem teszi popsija alá a széket, akkor már megsértődik! Tisztelet a kivételnek, mert szerencsére van, de ők vannak kisebbségben. (És ez független a zenész zenei stílusától vagy eddigi karrierjétől.)
Persze, tudom, én is benne vagyok: akinek nem apuci fizet mindent, annak kemény meló összeszedni a hangszert, a próbahelyet, a stúdiót, az útiköltséget – hogy a marketingről (weboldal, plakátok, stb.), vagy (igenis: van ilyen!) a fejlesztő tanár megfizetéséről ne is beszéljek! A cuccokat pedig tárolni, szállítani, karbantartani és folyamatosan megújítani kell… Nem kis teher! Érthető, ha szeretnének valamit viszontlátni – aminek ugye legkézenfekvőbb formája a koncertért kapható gázsi!
Régi szép idők, régi nagy szponzorok… de ezen jelenleg kár siránkozni: tudomásul kell venni, hogy ma a cégek nagy része nem tud ilyen jellegű költségeket felvállalni! Tehát marad a gázsi!
Ezt ugye a szórakozóhely fizetné… – ha lenne miből! És igen, számtalan olyan szórakozóhely is van (megkockáztatom: a világon mindenütt, nem csak nálunk), aki az utolsó cseppet is kiszipolyozná a zenekarból is, a személyzetből is, és persze a közönségből is. De tételezzük fel, hogy rendes, tisztességes hellyel állunk szembe! Kedves zenekar, és kedves közönség! Végiggondoltad már, hogy ki kell fizetni a helység bérleti díját, a villanyszámlát, a dolgozókat és azok járulékait (és ez a listának csak egy igen kis része, de ez az, amit kb. mindenki fel tud mérni), persze legyen megfelelő „dizájn” és technikai cucc, ingyen pia és tisztes gázsi – de miből?
Itt jönne képbe a közönség, ugyebár… aki pillanatnyilag országszerte a megélhetésért küzd! Nem mindenki, de sajnos ez a jellemzőbb. Vagyis már lemondott minden élvezetről, és bár soha ekkora szüksége nem volt talán az alkalmankénti lazulásra – egyre kevésbé lesz fizetőképes. Így a zenekar fülét azért fogja megkörnyékezni, hogy vigye be lehetőleg ingyen, majd ha már bejutott, akkor vagy a mosdóban próbálja elfogyasztani a kintről becsempészett italát, vagy kijárkál a sarki éjjel-nappaliba és ott fogyaszt. Csakhogy ebből nem lesz se erősítőkkel megpörgetett villanyszámla fizetve, se gázsi…
A helynek azonban vannak olyan költségei, amit akkor is ki kell fizetni, ha nem jön be senki, így muszáj a közönséget becsalni valahogy. Erre legalkalmasabbak a kezdő, újrakezdő amatőr zenekarok – akik két csoportra oszthatók. Az egyik még igazán maradhatna a próbaterembe, mert igen gyenge lábakon áll még a művészete. (Ez nem kritika: tanács!) A másik csoport – és ezt ajánlom a helyek és a közönség figyelmébe – egyszerűen: szeret zenélni! Nem a gázsiért, hanem mert ez az élete! Mert van mondanivalója. Mert ez hozza tűzbe! Az mindegy, hogy nekem, vagy neked, vagy nekik tetszik-e, mert előbb-utóbb megtalálja azt a csoportot, aki igenis követi mindenhova, mint közönség, és szeretettel hívja, mint hely. Mert ha ő jól érzi magát a színpadon, akkor az épp úgy ragályos, mint az ásítás: én is jól fogom magam érezni tőle!
Válság van, mondják a gazdasági szakemberek – és ha van olyan réteg, aki ezt elsőként megérzi, az a szórakoztatóipar. Hiszen enni muszáj, és bár kikapcsolódni, regenerálódni is kellene, az nem rövidtávú szükséglet. Nem tudom a „tutit”, nincs nálam a bölcsek köve… de azt gondolom, hogy a helyzet megoldása valahol innen indul: felkutatni azokat a zenekarokat, akik azért lépnek a világot jelentő deszkákra, mert ez az életük! Így van esély arra, hogy a fizetőképes keresletet is bevonzzák, amihez igen, kedves helyek: nektek is kell tenni! Nem lehet a gázsi nélkül, meló és sokszor család mellett, de elhivatottságból zenélő zenekaroktól elvárni, hogy ők gondoskodjanak 30-50-100 vendégről (a legtöbb hely csak akkor hív meg zenekart, ha minimum ennyi jegyet előre megvesz, és esetleg a többiből fizet némi gázsit), mert egyrészt ez egy külön szakma! Másrészt a Nagynevű Profikra se feltétlenül jönnek el ilyen sokan, felesleges nosztalgiázni azon, hogy anno hányan jöttek X-re vagy Y-ra – ma őket is kihagyják! Harmadrészt: aki szórakozóhely üzemeltetésére adja a fejét, az gondoljon arra is, hogy oda el kell hívni az embereket, marketing kell, plakátok, hirdetések, akciók – amiket egy zenekar nem lát át, mert nem kifejezhető D-dúrban.
Vagyis arra kéne törekedni, hogy a szórakozóhelyek próbálják meg önmagukat népszerűsíteni, és ebben próbáljanak meg a zenekarok is együttműködni. (A plakátok kiragasztása például nem igényel különösebb szaktudást, gitárral a háton is elvégezhető!) Hangsúlyozom: nem szimpatizálni, csak közös, jól felfogott érdekükben együttműködni kellene.
És igen, kedves közönség… ez az egész értetek kell, hogy legyen, mert ti finanszírozzátok elvileg, még ha a gyakorlatban a másik két fél is kiveszi a részét. De nélkületek az egész nem érne semmit. Tudom, hogy sokan esetleg a vacsorát hagyják ki egy-egy jó buli kedvéért, ami csak tovább növeli felétek a tisztelet jogos elvárását. De ha ti megkerülitek a portát, majd a pultot, akkor nem a tiszteletet vívjátok ki, hanem a barátaitokat hozzátok nehéz, kellemetlen helyzetbe! A pénzetekkel viszont szavaztok! Azzal fogalmazzátok meg a kritikát a helység, és a zenekar felé egyaránt! Ne vegyétek meg a bóvlit, amit rátok tukmálnak – követeljétek meg, hogy jól érezhessétek magatokat!
És ti, Zenekarok pedig: ha nem érzitek, hogy ég a hangszer a kezetek alatt, hogy megfojt a szó, ha nem mondod ki – ne álljatok színpadra. Egy csomó pénzt spóroltok magatoknak, és mint láthattátok: mindenkinek, ha a próbatermek mélyén dudorásztok, míg meg nem érik mondanivalótok, vagy esetleg más művészetek kapcsán keresgélitek az isteni szikrát magatokban! „Mielőtt megszólalnál, gondold végig, hogy szebb-e amit mondasz, mint a csend, amit megtörsz!”.
Mint mondtam: nincs nálam a bölcsek köve. De abban biztos vagyok, hogy ha nem a saját pecsenyéjét akarja mindenki sütögetni, hanem közösen ütnénk össze a sütnivalónkat (Istenem: ez a magyar nyelv… mindig lenyűgöz!) – akkor egyre inkább megvalósítható lesz itt, ebben a kis országban is, hogy az ember kulturáltan szórakozhasson és szórakoztathasson!
Ámen!