Nem titok: magam sem rajongtam a Pride-ért – de tiszteletben tartottam, hogy vannak, akik számára ez jelenti szabadságot. Szomorú az a világ, ahol ezért az utcán kell vonulni, de én mégis azt gondolom, a szexuális életem csak rám tartozik. Sem a nagyközönségnek, de végképp a politikának nem lehet beleszólása, amíg ez két fél beleegyezésével történik. Persze, ez az én véleményem, és igyekeztem arra nevelni minden gyerekemet, hogy mindenki elsősorban ember, amit nem származásuk, vallásuk, szexualitásuk határoz meg, hanem a tetteik.

Ha már a tetteknél tartunk, örömmel nyugtáztam, hogy végre önök tenni is kívánnak valamit a gyerekekért. Talán csak az elmúlt évtizedek rutintalansága miatt mérték fel rosszul a teendőket, mert szerintem akad itt néhány sürgősebb tennivaló:

• Most hallom, hogy immár alkotmányos tétel lesz a drogtilalom. Csakhogy ettől még sokezer gyermek szenved alkoholista szülőktől! Szóval és tettel, többnyire életre szóló bántalmazásokat elszenvedve rettegik át gyerekkorukat! Nem kérnek segítséget, mert ők ebbe nőnek bele, számukra ez természetes velejárója az életnek! A drog most már Alaptörvényileg lesz tilos, de alkoholistának lenni szabad, sőt: a pálinkafőzés, a kocsmázás támogatott az önök részéről. Persze, legalább lesz mibe fojtaniuk sikertelen életüket, ha felnőnek…
• 
  
• Akár az elszenvedett sérülések, akár balesetek vagy (talán az egyre elégtelenebb étkezéseknek köszönhető) betegségek miatt, de néha sürgős egészségügyi ellátásra lenne szükségük a gyerekeknek is – de ez számukra is egyre kevesebbnek adatik meg! Bezárt osztályok, késve érkező mentők, létszám- és eszközhiányos ellátás veszélyezteti életüket, egészségüket…
• 
  
• Falvak sokaságában jártam, ahol a 12-14 éves lányok többsége már maga is anyaként tengődött. Esélytelenül bármi változásra, hiszen nincs alternatíva számukra… Persze, ez nem olyan veszélyes, mint látni egy másságát felvállaló embert, csak az én csökevényes agyam, amely azt gondolja, hogy prioritásában kicsit előrébb lenne ezeknek a falvaknak a sorsa – ahol néhány civil csoport próbál is tenni, de épp kinyírják őket… Amint ezt bizonyára tudják, hiszen kormányzati döntés volt.
• 
  
• Naponta százával találkozom gyerekekkel, az ország különböző pontjain. Bizonyára csak az én figyelmetlenségem, hogy olyanhoz nem volt még szerencsém, hogy valaki azért kezdjen érdeklődni azonos nemű társa iránt, mert látott valahol egy homoszexuális embert (mondjuk ereszen lógni), vagy olvasott tőle egy verset… Utóbbit már csak azért sem, mert a gyerekek többnyire nem olvasnak verseket, legfeljebb a kötelezőket az iskolában. Tanterv szerint, amely nem az igényeikről, lehetőségeikről szól, hanem a kormány által szigorúan meghatározott. Amit hogyan is merészelnék én vitatni? Minden bizonnyal tökéletes, csak itt-ott talán kicsit következetlen… Például „homokos” szerző műve nem kerülhet bele, mert nehogy a gyerek „elkapja”, de a fasizmus mocsarában megmártózott szerző műve maradhat! Az nem fertőz… Szerencsére ezeknek sincs jelentősége, mert nemzetünk Alaptörvénye ugyan mesél valamit a műveltség megszerzésének jogáról, mégis funkcionális analfabéták ezreit termeli a közoktatás. Akkor nem mindegy, kit tanítanak?

Amúgy is: írnak abban a nagykönyvben mindenfélét, gránit-szilárdságát bármikor újra és újra átfaragva! Azt is rögzítik benne, hogy az apa férfi, az anya nő. És most majd az is benne lesz, hogy csak ez a két nem létezik. Biztos fontos, csak én nem hallottam erről annyi vitát, hogy azt feltételezzem, ezt így kell külön rögzíteni! De ha már lapozgatjuk ezt a nagykönyvet, ott írnak a családról is. Meg hogy a gyereknek joga van hozzá…

Jog…
Na igen…
De mit ér a jog, ha már csak annyi marad belőle: jogom van eldönteni, hogy egyetértek-e a hatalommal? Tudom, örüljek, hogy még nem kötelességem!

Így csak csendben szemlélem, hogy gyermekek sokasága már az óvodában fújja a kötelező szólamokat, ellenben az iskolából kikerülve sem tudják a szorzótáblát, vagy az ABC-t. A tanárnak esélye sincs, hogy észrevegye, ha veszélyeztetik otthon, a civil szervezetekhez nem jutnak el, mert vagy nem tudják, hogy van rá lehetőségük, vagy csak szégyellik. Nem fog kiderülni, hogy törött-e apró testükön fakanál, kaptak-e már a héten gyümölcsöt, van-e áram, hogy megírják a leckét, vagy a nemzet italára folyt el az ára, apa torkán át… Ahogy a kompetencia tesztjére sem lesz ráírva, hogy egy eldugott szabolcsi faluban próbálták rá felkészíteni, vagy egy fővárosi „versenyistállóban” – ugyanazt a szintet kell megugrani! Hiszen joguk van az esélyegyenlőséghez…

De szerencsére legalább a Pride nem veszélyezteti őket tovább! És tudni fogják, hogy csak két nem létezik…

…még akkor is, ha nekik inkább igenekre lenne szükségük!

Voltak foltok, képek, aztán egy érdekes feladat: be kellett helyettesítenie minden családtágját valami mesehősnek! Mindenki királylány volt, meg tündér, meg hős lovag… Még a szomszéd néni is, akivel az anyja együtt ivott, de erről persze hallgatott. A végén önmagára került a sor – ő ördögfióka lett, mert úgyis mindig rossz gyerek, csak a baj van vele!

Nem kell hozzá pszichológusi diploma, hogy tudd, valaki otthon piszkosul kilóg a sorból – és mi tagadás, valóban így volt! De tényleg ennyire rossz gyerek lett volna? Vagy a körülmények voltak azok? Esetleg csak ő élte meg így? Nos, ezek a kérdések nem merültek fel… Kit érdekel? Gyomorfekélyre ott az Almagel, probléma megoldva!

1980-at írtunk akkoriban, vagyis azt az időszakot, amelyet ma sokan visszasírnak, mert mennyivel jobb volt minden! Nos, az egészségügyben tényleg, ez azonban nem csak orvosi, hanem családvédelmi, gyerekjogi kérdéseket is felvet – legalábbis bennem! És szuper hír lehet(ne), hogy azóta hazánkba vadonatúj gyerekvédelmi törvényt hozott a rendszerváltás, világviszonylatban pedig nemzetközi gyerekjogi nap is van már! És azóta számtalan civil szervezet létezik, akikhez akár a gyerekek közvetlenül is fordulhatnak, ha baj van… Már ha tudnak róla! Mert ne legyen senkinek illúziója: sokezer gyermek szorul(na) a segítségükre!

Ez azért jó! Mármint az, hogy vannak szervezetek… Csakhogy tisztán emlékszem arra a csenevész kislányra – könnyű nekem, mert nem titok: én voltam! – esze ágában sem volt segítséget kérni! Tudta, hogy baj van otthon, de szégyellte, és ráadásul elhitte, hogy ő rossz! Amit akkor még az orvosok is megerősítettek benne… Nem is tudott tőle szabadulni még jó negyven évig!

Ma már más a helyzet – gondolhatnánk – és ma, a gyerekjogok világnapján még talán oda is figyelnek a nagyok, hogy ennek hangot is adjanak! De mi van a többi napon? És mi van azokkal, akik kívül esnek a látószögön?

Mit tehetsz azzal a gyerekkel, akit épp fotóznál az óvodában, vagy festenéd az arcát a rendezvényen – és összerezzen, ahogy hozzáérsz? Akinek látod a szemében, hogy a gyerekkor pajkos csillogásának nyoma sincs, kimosták a néma könnyek… Hogy tudod neki elmondani, hogy neki jogai vannak, ha számára természetes dolog, az élet velejárója a bántalmazás, a testi és a lelki egyaránt… Hogy mondod el neki, hogy kihez forduljon, ha fel sem merül benne, hogy lehet másképp élni? Hogy lehet naponta háromszor enni, ami nem jutalom, hanem alapkövetelmény! Hogy a matek hármasért nem pofon jár, hanem esetleg korrepetálás, de hármassal is lehet szeretni őt…

Esti mese helyett már nem kell boltba mennie pálinkáért, hiszen ott már nem szolgálják ki – jelenleg ennyi, ami valódi változás! Ám a közöny, amivel az emberek egymáshoz viszonyulnak, sokkal nehezebbé teszi az életüket! Ugyanis többségüknek nincs más esélye, mint hogy valaki észreveszi őket, és képes úgy segíteni, hogy ne azt erősítse, hogy ő rossz, akivel csak a baj van, hanem azt, hogy ő gyerek, akinek jogai vannak – nem csak november huszadikán!

Joga van létezni, akárhova is hozta a gólya, mert ezt nem ő kérte, nem az ő döntése! Joga van a szabadsághoz, normális ellátáshoz, tanuláshoz, családhoz, barátokhoz, segítséghez… Még ahhoz is joga van, hogy hibázzon olykor, hiszen ezzel szerez tapasztalatokat! De főként: joga van gyereknek lenni! Hogy majd egyszer felnőttként az ő gyerekének ez magától értetődő legyen…

…és nekünk, a felnőtteknek jogunk van ilyenkor hallgatás helyett kiállni értük, de kiabálni akár, ha kell! Vagy csak csendesen, legalább jó szóval megérinteni, de legalább meglátni azokat, akik a csend mögé bújva szenvedik el létüket, élet helyett! S mert a jogokhoz mindig járnak kötelességek: kötelességünk tudatni velük ezeket a jogokat és észrevenni, ha ez nem teljesül! Nem csak ezen a napon…

Csupán 450 grammnyi volt az a kicsi hős, aki az elmúlt évek rekordját tartja a Honvéd kórház koraszülött osztályán, ahol jelenleg is tizenkét apróság várja, hogy megerősödve, a kinti világra felkészülve szüleik végre hazavihessék őket. És ebben – akárcsak szerte az országban minden ehhez hasonló osztályon – jól képzett, elhivatott csapat támogatja őket, fáradhatatlanul. Orvosok, ápolók, gondozók… És persze: nélkülözhetetlenek hozzá a szuper gépek, eszközök, amelyek segítik a munkájukat, lehetőséget adnak az életre. Legalábbis: itt a Honvéd kórházban minden a rendelkezésére áll a csapatnak, hogy a pici hősök a legjobb ellátásban részesüljenek, mert ez egy III. besorolású PIC osztály (így nevezik hivatalosan a koraszülötteket ellátó részleget), amely a legmagasabb szintet jelenti: az 1500 gramm alatti babák számára is biztonságot nyújtanak, akár már a terhesség 24. hetében világra érkezett babákat is képesek befogadni.

Ez így jól hangzik és valóban csodálatos – és szerencsére a „végeredmény” is többnyire egy kicsi csoda. De – aki látott már inkubátorban fekvő babát csövekkel körbe véve küzdeni az életért, az tudja: addig hosszú hetek, akár hónapok telnek el és meglehetősen ijesztő út vezet a célig. Félelmetes időszak ez a babának és a családjának egyaránt, de az itt dolgozók számára is komoly kihívás, csak a legjobbak képesek ezt a munkát végezni.

Így különösen felemelő feladatom volt a minap, amikor elkísérhettem és megörökíthettem, hogy van egy csapat, amely annak szenteli napjait, hogy segítse, lehetőségeihez képest tehermentesítse ezt a nehéz időszakot. Puha párnákat, igazi babafészkeket gyártanak, hogy az inkubátor ridegsége ellenére pótolják valamennyire az anyai ölelést. Segítik vele, hogy megtarthassák azt a pozíciót, amit a pocakban nem élvezhettek elegendő ideig. Takarókat gyártanak, lumbál kendőket… Szemvédőket, hiszen az idő előtt érkező babáknak sokszor még túl vékony a bőrük, így a szemük védtelen a fényektől. Szoptatóspárnákat, ami otthon, az időre érkezett babáknál talán csak kényelmi eszköz, de ezeknél a piciknél – ha végre már elég érettek ahhoz, hogy anya mellre tehesse őket – a biztonságot is jelentik, mert némelyik baba alig nagyobb, mint egy cső kukorica. Apró, speciális sapkákat varrnak, amelyek nem csak a hidegtől védik a pici fejeket, de az életüket biztosító csövek kezelését sem gátolják. És igen, angyalborítékot is csinálnak, azoknak az apró hősöknek, akik a küzdelem végén sajnos mégsem érkezhetnek haza, de szüleik ebben örökre megőrizhetik létük valóságát. Szerencsére itt, ebben a kórházban ez ritkán fordul elő: az elmúlt évben egyetlen baba volt, akinek álmait már az angyalok vigyázzák tovább.

Szóval sokféle dolgot készítenek, amelyekkel nem mellékesen az ijesztő gépek, fények kórházi hangulatát színekkel, mintákkal, vidámsággal töltik meg. És nem csak – kitalálják, az orvosokkal, ápolókkal egyeztetve folyamatosan fejlesztik és ezt követően – gyártják mindezt, hanem azt is megszervezik, hogy adományokat gyűjtsenek, így akár már egy kávé árával bárki hozzájárulhat ahhoz, hogy a mostanihoz hasonló ajándékcsomagok juttathassanak el a babákhoz akár itt, akár az ország többi koraszülött osztályán.

Ezúttal 2,5 millió forintnyi értékben érkezett adomány a Honvéd kórház PIC-jére, ahol a Covid miatt természetesen még az osztály közelébe sem mehettünk, de a csapat, akik vigyáznak rájuk, nos: ők örömmel fogadták a gondos tervezésnek köszönhetően az ő munkájukat is megkönnyítő kellékeket.

Amelyeket ráadásul akár otthonra is megvásárolhat bárki, hiszen az időre érkezett babáknak is kellemes és praktikus kiegészítőt jelentenek – és az erre fordított összeggel egyben hozzájárulnak a következő adománycsomag összeállításához is. Ha pedig csak segíteni szeretné valaki a munkájukat: licitálhat a Plüsskommandó árverésein, vagy csak egyszerűen felajánlhatja bankszámlájukra akár egyetlen csészényi kávénak az árát is, hozzájárulva ahhoz, hogy legközelebb is érkezzenek ehhez hasonló csomagok, vagy – ahol arra van szükség – akár komoly gépek, berendezések, életmentő inkubátorok beszerzését támogathatja.

Ha ez itt a végén kicsit „reklámszagú” – vállalom! Pedig – aki ismer, tudja: gyűlölőm a reklámokat. És azért nem vagyok tagja jelenleg semmilyen szerkesztőségnek, mert senkinek nem adom el a lelkem, senki szekerét nem tolom semerre. De ez más…

Ez pontosan egy csepp abban a tengerben, amelyen pöttöm babák vívnak kemény harcot, sokszor széllel szemben. És én szeretnék ebben a tengerben egy csepp lenni, hogy a hajójuk fennmaradhasson és minél biztonságosabb, kellemesebb legyen az otthonukhoz vezető út az élet tengerén! Velem tartasz?

Már hónapok óta hallgattam anyám ígéretét, hogy – ha végre jó leszek – idén karácsonykor a Jézuska biztosan hoz nekem is egy igazi korcsolyát. Olyan fehércipőset, amilyenben azok a gyönyörű ruhás lányok siklanak, miközben a korcsolya éle egyszerre szikrázik és karikákat rajzol a jégen… Pusztán a gondolatától is leírhatatlan boldogságot éreztem! Szinte teljesen bezsongtam, alig bírtam másra koncentrálni… Tervezgettem, gyakoroltam a mozdulatokat, és az sem zavart, hogy tudtam: nekem aligha lesz mellette olyan gyönyörűen csillogó ruhám, mint a tévében a versenyzőknek, akiket szájtátva bámultam minden alkalommal. A sok otthoni feladat és a folyamatos álmodozás közepette csupán egyetlen dolog tudott kizökkenteni: hogyan tudnám én meghálálni anyámnak ezt a határtalan örömet?!?

Szerettem volna valami nagyot, valami igazán jót, valami nagyon különlegest ajándékozni neki, hogy ő is boldog legyen és hogy érezze, mennyire hálás vagyok neki! Okos, intelligens asszony volt, rengeteget olvasott, és nemcsak a ponyvát, hanem verseket, klasszikusokat is. Csupán nyolc esztendős múltam, még ismeretlen világot rejtettek ezek a könyvek, de azért – talán mert magam is sokat és sokfélét olvastam – éreztem a különbséget annak ellenére, hogy anyám már akkoriban is csak árnyéka volt korábbi önmagának. Az alkohol már megmérgezte az életét, de én erről mit sem tudtam, nekem így volt kerek a világ!

Valami nagy dologgal akartam viszonozni, hogy végre teljesülhet az álmom, mert afelől nem volt kétségem, hogy anyám jóváhagyása nélkül nincs az a Jézuska, aki meglephetne a fa alatt! Saját pénzem nem volt, zsebpénzt sosem kaptam. A szomszédok néha nekem adták a pár forintnyi visszajárót, ha segítettem nekik a vásárlásban, de többnyire az is anyámnál landolt. Az asztalon volt egy nagy hamutartó, benne egy zacskóban pénz. Ha vásárolni indultam, abból kellett kivegyek. Fillérre el kellett számolnom, de ez természetes volt, és soha eszembe sem jutott volna, hogy engedély nélkül akár csak egyetlen forintot is elvegyek belőle magamnak, vagy mást vegyek, mint ami a listámon szerepelt. Hogyisne! Épp elég nagy balhé volt abból is, ha néha kelekótya módon elszórtam a visszajárót!

Csakhogy ez most más helyzet volt: örömet akartam szerezni az anyámnak, és azt gondoltam, ehhez mindenképpen pénzre van szükségem. Ő mélyen aludt, nekem vásárolnom kellett menni, hogy mire felkel, kész legyen az étel. Kivettem a szükséges összeget, de ezúttal elvettem mellé még száz forintot, hogy valami szép ajándékot nézhessek neki. Fel sem merült bennem, hogy én most tulajdonképpen lopok, hiszen én csak jót akartam…

Száz forint. Számomra hatalmas pénz volt! A hetvenes évek derekán húsz liternyi tej ára, az ma olyan hatezer forint lehet. Ennyiből már csak lesz valami csodálatos ajándék… 

Kiürült az üveg, mielőtt anyám elaludt – tudtam, nem mostanában fog felébredni. Boldogan szaladtam az áruházba, ahol hosszan válogattam a könyvek és a dísztárgyak között. Nem volt könnyű dolgom, mert anyám kedvenceit ugyan névről ismertem, de tőlük úgy tűnt, minden könyv megvolt a polcunkon.

Végül egy olyan könyvet választottam, ami talán azt is kifejezi, mennyire nagyra tartom műveltségét. Több mint négy évtized távlatából jókat mosolygok az akkori választásomon: az Így élt Stollár Béla című könyvet csomagoltattam be neki! Ma talán bolondságnak látszik, de akkor és ott remek választásnak tűnt egy életrajz, ami egy szemmel láthatóan igényes sorozat részeként jelent meg – valakiről, akit ugyan én még nem ismertem, de az iskolánkat is róla nevezték el, vagyis biztos nagyon fontos ember lehet! És az én bölcs anyám biztos most is sokat tud róla, de ebből a könyvből majd még okosabb lehet! Az üveg hamutartó, amit választottam mellé, az valóban nagyon szép volt – bár tény, hogy anyám sohasem dohányzott, de mindig nagy becsben tartotta az asztalon lévő kék kristály hamutartót… 

Izgatottan vittem haza a megvásárolt kincseket, és csillogó szemmel próbáltam elképzelni, hogy fog majd neki örülni, ha meglátja! Gondosan elrejtettem, hogy majd karácsonykor, amikor ott lesz a fa alatt az én álmom, akkor ezekkel a kincsekkel majd én is mosolyt csaljak az arcára! 

Természetesen semmi nem úgy történt, ahogy terveztem! A lakás takarítása többnyire az én feladatom volt, anyám vagy betegen feküdt, vagy éjszakai műszakját pihente ki nappal. Csakhogy kiömlött a víz a konyhában, amit ezúttal kivételesen ő kellett feltöröljön. Ehhez azonban el kellett húznia a konyhai padot, ami alá én korábban az ajándékokat rejtettem. Azt gondoltam, ott aztán biztonságban lesz a nagy napig – de tévedtem! Nem csak megtalálta, de finoman szólva sem örült a meglepetésnek, és aligha az volt a legnagyobb problémája, hogy nem feltétlenül érdekelte Stollár Béla élete…

Én erről mit sem tudtam – még az iskolában ültem, nem is sejtve, mi vár rám otthon. Anyámnak így bőven volt ideje, hogy kellően felhergelje magát érkezésemre. Félelmetesnek tűnt, már messziről láttam, hogy baj van. Aztán megláttam a hamutartót… Határozottan nem az öröm volt, ami tükröződött tekintetéből, hiába is próbáltam elmagyarázni, hogy én csak azt akartam, hogy ő is boldog legyen. Persze: nem is ez volt a legfontosabb kérdés, hanem hogy honnan volt pénzem ezekre a „hülyeségekre”?!? Természetesen bevallottam, hogy a zacskóból vettem el egy százast – honnan máshonnan lehetett volna?!? 

Az ezt követően kialakult közelebbi kapcsolatom a vasalózsinórral – és még néhány keze ügyébe kerülő, a pillanat hevében azonban be nem azonosítható tárggyal – csupán simogatásnak tűnt azokhoz a szavakhoz képest, amelyek közben rám zúdultak. Móricz Árvácskájának parazsát örömmel vettem volna kezembe, csak ne kellett volna tovább hallgatnom, hogy milyen semmirekellő, mocskos bűnöző vagyok, hogy meg se kellett volna szülni, mert a Föld még nem hordott ilyet a hátán, hogy intézetbe kéne rakni, ott majd megtanulhatnám, mi jár az ilyennek… 

Nos – egy életre sikerült megtanuljam minden szavát, azóta sem egyszerű feladat számomra sokkal többre tartani magamat! Igaz, a rákövetkező évek során még bőségesen volt alkalmam mindezt újra és újra végighallgatni, nehogy feledni tudjam: mennyivel jobb lenne a világ nélkülem!

Titkon azért azt reméltem: legalább a Jézuska, aki biztosan tudja, hogy mi volt a szándékom, legalább ő most az egyszer megbocsájt, és ha abban az évben nem is, de legalább a következőben elhozza nekem a hőn áhított korcsolyát… Ám hiába vágyakoztam: lopni csúnya dolog és nagy bűn! Jézuska pedig annyira megharagudhatott rám, hogy azóta is hiába nézem minden évben a fa alját: korcsolyát máig sem találtam alatta!

Nem csak a nevét nem tudom, tulajdonképp semmit nem tudok róla! Ez normális is lehetne, vagyunk így néhány millióan, ez nem lenne baj. Sajnos arról sem tud sokmillió ember, hogy ilyen létezhet! Ezért inkább elmondom, mi az, amit tudok, és amiről úgy érzem: az egész világnak tudnia kellene róla!

Tudom, hogy számára nincsenek spéci mesekönyvek! Ha lenne “érzékenyítő” könyve, akkor sem kerülne a kezébe. Talán itt-ott belefut azért egy-egy mesébe, de ebből a faluból mintha eltűntek volna a mesék: nem kértek mesefigurákat, sem akcióhősöket. Miért kérnének? Nem erről szól az életük… Többségüknek neveket írtam a karjára vagy kocsimárkákat festettem az arcára. BMW, Audi… 

Tudom azt is, hogy pár év, és mire 10-12 esztendős lánykává serdül, már javában szexuálisan aktív lesz. Nem azért, mert ezt akarja, hanem mert körülötte ez van! Ez a normál állapot! Ez a szokás, az elfogadott! És ki ne vágyódna az elfogadásra, mégha nem is hallotta soha ezt a szót… És ki merne – no meg: motiváció hiányában miért? – ellentmondani a családi tradíciónak, alternatíva nélkül? 

Tudom, hogy nem lesz szüksége az iskolai felvilágosításra, mert már mostanra is megkapta otthon. Nem a teljest, csak a mit-hova kell modult. Látja. Aki pechesebb, az érzi is! A szemléltető oktatás remekül működik minden családnál, a “kivel” és a “miért” azonban sajnos nem része a programnak. A jellemzően 7-8. osztályra időzített iskolai felvilágosítást jó eséllyel már terhesen hallgatja végig, már ha jár iskolába.

Tudom, ha Pesten élne, ha itt tanulna, esetleg látna alternatívát. A tanárától, a szomszédtól, a boltból. Vagy az osztályban talán még lenne, aki reggelente szendviccsel érkezik, esetleg ugyanaz az apukája mind a nyolc tanévben. Talán ismerne olyan gyereket, aki könyvet olvas, vagy legalább tévét néz. Hallaná, hogy vannak, akik másképp is tudnak beszélni, mint hogy minden második szavával a férfiasság magvait ültesse hallgatója fülébe. Na nem mintha a pesti iskolák erről lennének híresek, sőt! De még(!) van ilyen. Morzsányi. Azonban egy morzsától is előbújhat az igény, hogy belekóstoljon, hogy érezze az ízt: lehet másképp! Hogy többet akarjon, mint ami neki jutott! Itt azonban morzsák sem teremnek… 

Nézem szép vonásait, csillogó szemét. Elgondolkodom: ő vajon mivel érdemelte ki, hogy oda született, ahova? Mitől lesz az ő hibája, hogy nem kap valódi támogatást, segítséget, hogy őt nem illeti meg a jog, hogy többet akarhasson, mint amennyit osztottak neki? Miért az ő hibája, hogy nem tud mit kezdeni a rendszer egyetlen válaszával, hogy mert ő cigány? Mert tény, ő történetesen az! Hozzáteszem: a faluban nem mindenki cigány, a sorsuk és a lehetőségeik azonban arrafelé semmiben sem különböznek! A “magyar” esetleg nyer két évet, mielőtt anyává teszik, ez a maximum!

Hogyan is akarhatna egyáltalán a rendszer bármi más választ adni, ha azt sem érti meg évtizedek alatt, hogy ezeknek a gyerekeknek annyi fény sem jut az élet napos oldalából, hogy a megkérdőjelezés egyáltalán felmerüljön bennük? Ott, ahol a tejbegríz a vacsora, ha éppen van, ott nem álmodoznak sült csirkéről, mert a létezését sem tudják, örülnek, hogy van valami! 

Megszületnek, megszülnek, vannak, elmúlnak! Viszonylag fiatalon, idős ember alig akadt a faluban. Igaz, a középkorúak arca és tekintete pótolta a vének hiányát: az ötvenes generáció sem sokkal nézett ki többnek hetvennél!

Nem tudom, mi a megoldás. Hiszen tény: segíteni csak annak lehet, aki akar, aki hagyja – ők meg azt sem fogják fel, hogy szükségük lenne rá!

Nem tudom, mi a megoldás! De hiszem, hogy nem vagyok egyedül, aki bármit megtenne, hogy változzon valami, vagy legalább felhívjam a  köz szíves figyelmét: ők is emberek! Akkor is, ha a hirtelen érkező emberi szóval nincs mit kezdjenek, és ennek néha érdekesen adnak hangot!

Nem tudom, mi a megoldás, de nem gondolom, hogy elhiszi majd bármelyik gyermek, hogy eljön majd a királyfi, vagy ha szorgosan dolgozik majd, mint Hamupipőke, akkor teljesül az álma – miközben az ő meséjük arról szól, hogy “gyere nyaljam ki a …” vagy hogy “csókoljam meg a kis…” – bár ezek a mesék kétségkívül gyakrabban válnak valóra feléjük! 

Álmok… Vágyak… Egy felmérés során egy hasonló helységben – van pár, mint jeleztem – az egyik fiúcska elmesélte a vágyát: be kéne jutni egyszer a strandra, a városba! Az tényleg csudajó lehetne… 

Persze, tudom: nehéz velük! Hangosak, szemtelenek, és teljesen más értékrend szerint működnek. De talán előbb a meséket kéne elvinni hozzájuk, aztán az elvárásokat! És kezdetnek az sem lenne hülyeség, ha megismertetnék velük: lehet másképp élni, mint 12-14 évesen szülőnek lenni.

A sokmilliós támogatásoknak induló segítségből számukra odavetett alamizsnák, levetett ruhák és szépen csengő, hazúg szólamok helyett talán a rendszernek kellene felfedezni, hogy igen, ők is élő emberek, akik ennél többre hivatottak! Mert amíg csak nyűgnek és pénznyerési lehetőségnek tekintik őket, amíg csak problémák és statisztikai adatok mindenki szemében, addig nem fogják elhinni senkinek, hogy másképp is lehet élni, mint ösztönlényként tengődve várni, hogy lesz-e holnap.

Gyerekek, akiket anya szült, akik nem tudták, hova, milyen körülmények közé érkeznek! Minden gyermek tisztának és ártatlannak születik, de nem mindegy, milyen felnőtteket láthat maga körül, mit tanulhat tőlük, mivé formálják apró kis életét…  

Egy kislány, akinek a nevét se tudom, de akivel egy pillanatra elhitettem: ő is csak egy gyermek a sok közül. Csakhogy azután én eljöttem, ő meg ott maradt – és semmi nem változott! Nincs ez így jól… Persze, nem menthetem meg sorsától még őt sem, nemhogy minden sorstársát! De talán nem is kellene egyszerre az egész falut megmenteni, elég lenne mindig csak egy gyereknek megmutatni: lehet másképp élni – és ő nincs egyedül!

És most jó lenne hozzátenni, hogy “itt a vége, fuss el véle” – csak hát: előbb el kéne juttatni hozzájuk a meséket, hogy értsék, ez mit jelent! Hogy egyszer ők is érezzék: itt a vége! – és a saját meséjükkel fussanak el végre. Mert ez mindenkinek jár!

Aki ismer, tudja, hogy gyerekekért bármire képes vagyok! Ha választani kell két hasonló ügy között, nem kérdés, hogy melyik mellé állok. De – és most jön az a jó öreg „DE”…

A Notre-Dame nem egyszerűen egy épület! Szimbolikája kiemelt a történelemben, a vallásban, és szinte az összes művészetben. Hogy része az emberiség örökségének – ez nem is lehet kérdés. Hogy meg kell menteni, újjá kell építeni – azt gondolom: kötelességünk, tisztelegve ezzel az elmúlt 850 évének, és biztosítva általa, hogy a következő évszázadok is élvezhessék és érthessék üzenetét.

Persze, ettől még az éhező gyerekek millióinak nem lesz jobb, és sajnos jelenleg ők is részei az „emberiség örökségének” – épp ezért menjünk tovább.

Aligha lehetne összeszámolni, hány nemzetközi szervezet küzd az éhező gyerekek megsegítésért világszerte.  Többségük jó szándékkal, valódi segítség lehetőségén dolgozva. Némelyek rendszeresen élvezhetik a civilizáció elitjének is a támogatását. Az elmúlt ötven évben – ennyiről van tapasztalatom – valahogy mégsem tudtak érdemben eredményt felmutatni!

Illetve: ez így nem igaz! Biztos szereztek sok-sok gyereknek ételt, gyógyszert, néhány szép pillanatot, és ez nem kevés! De maga a gyermekéhezés ettől nem lett kisebb! Sőt, egyre inkább azt tapasztalom, hogy már nem kell másik kontinensre utazni, ha éhező gyermekeken szeretne valaki segíteni – akár a mi kis országunkban is talál bőséggel tennivalót.

Ebben a helyzetben valóban nem csoda, ha sokakban felmerül a dilemma: emberi értékekben gondolkodva tisztességes-e milliárdokat költeni egy épületre, miközben – az UNICEF jelentése szerint – naponta(!!!) 17.000, azaz tizenhétezer gyermek hal bele a szegénységbe Afrikában.

Borzalmas szám…

Mégis van itt még pár dolog, ami mellett nem mehetünk el:

Az adakozók nagy része magánszemély. A világ leggazdagabb emberei közül néhányan. Anyagi színvonaluk a legtöbb ember számára felfoghatatlan: hiába adtak oda most vagyonukból súlyos pénzeket, azért nem szorulnak ezek után sem menhelyek ebédjére. Odaálltak egy jó ügyért, mindegy, hogy belátásból, vagy akár reklámból, de segítettek. És nincs kétségem afelől, hogy mindegyiküknek van valami gyerekeknek címzett támogatása is – helyiekre és afrikaiakra egyaránt – ha mást nem: illemből. A világ vagyonának felét birtokolja a leggazdagabb 1% – tehetnének többet? Talán… Csakhogy van egy alapvető probléma – már azon kívül, hogy másnak a zsebében turkálni nem épp etikus…

A Notre Dame egy épület, amelyben most tragikus mértékű kár keletkezett. Ezek egy része felbecsülhetetlen és pótolhatatlan, de a károk egy része felszámolható és maga az épület, ami a valódi szimbolika: újjáépíthető! Lesz egy szakértői vizsgálat, majd egy építési terv, egy költségvetés, és a végén egy újjáépült, de a régi jelentését tovább bíró eredmény. Az ügy megoldható, csak pénz kérdése – ennek a pénznek egy jelentős részét hát összedobták a „kőgazdagok”.

Az éhező gyermekek „felszámolására”, a gyerekek jövőjének újjáépítésére nincs terv! Nem lehet odaállni mellé sokmillió forinttal (dollárral), mert egyelőre bárki bármennyi pénzt és munkát ölt bele: nem lett érdemi változás! A világ leggazdagabbjai, vagy épp a legnagyobb sztárok hiába álltak melléjük – ennek fontosságát egy pillanatra sem vitatva azért ki kell jelenteni – egy kicsit sem lett kisebb a rászorulók sokmilliós tábora.

ERRE nincs terv ugyanis, hogy hogyan számolják fel. Nincs, és mintha szándék sem lenne… Jószándékú emberek, segítők vannak, ami csodálatos. De mintha a világ összességében nem akarná megoldani ezt a problémát… Csak egy pillanatra gondoljunk bele abba: a naponta elveszített 17ezer kis lélek többsége az ötödik évét sem tölti be. Ami azért erősen a fogamzási képesség előtt van – mégis nő az éhező gyerekek száma!  Épp ezért nehéz odaállni hasonló nagyságrendű összegekkel, mert semmi garancia nincs még arra sem, hogy valóban a gyerekek megsegítésére fordítanák az összeget, miközben esélytelen, hogy maga a probléma megoldódna vagy legalább érdemi mértékben csökkenne…

Hogy ez a már sokat emlegetett 1% jogosult-e ekkora vagyonra? Ezen lehet vitatkozni, filozofálni, de ettől még: ez van! Ősi örökség vagy etikátlan vagyonszerzés? Nincs jelentősége… Ha valaki tudná a valódi megoldást, ami tényleg segítene felszámolni ezt a tragikus helyzetet, ha ERRE is lenne egy megoldási terv, AKKOR lehetne esetleg számonkérni, hogy miért fontosabb egy épület, mint sokmilliók élete…

Addig pedig marad az, hogy mentsük meg azokat az értékeket, amelyek menthetők, és amelyek talán alkalmasak arra, hogy emlékeztessék az emberiséget: mit jelent a Földön embernek lenni – hátha megtanulunk embernek megmaradni!

Mégis egyre azon jár az eszem, hogy milyen üzenete van annak a ténynek, hogy az év – jó eséllyel – első babája nem egy szülészeten, hanem a Heim Pál kórház babamentő inkubátorában várja, hogy valaki bevezesse majd az Anyakönyvi Hivatal nagykönyvébe?!?

Boldog új évet? Vagy inkább boldogtalan új élet… Igazán stílusos lezárása ez a történet ennek a jellegzetesen magyaros „Családok éve” projektnek! 

A baba egyébként egészséges, jól van, és hivatalosan bejegyzett „első baba” társaihoz hasonlóan ő is kislány, és az év első napján reggel 6 után került a menedéket nyújtó inkubátorba… 

Teljesen mellékesen: pár napja hallgattam egy riportot, amelyből kiderült, nálunk „szerencsére” vannak örökbe fogadható gyermekek. Természetesen ez azoknak szerencse, akiknek másképp nem lehetne gyermekük… Tőlünk nyugatabbra nem nagyon van kit örökbe fogadni – ott van megoldás a szociális problémákra, és ha épp nincs, akkor keresnek egyénileg! 

Bevallom, nehezemre esik ez a megszólítás, mert azt gondolom: ön méltatlan erre a címre – de én úgy tanultam, hogy az ország első emberének ez akkor is jár, ha nekem nem szimpatikus, vagy ha arra érdemtelen! A választók döntését illik tisztelni, még akkor is, ha meglehetősen tisztességtelen módon lett megkérdezve véleményük…

Úgy tudom, szeret velünk (jó, nem velünk, hanem a híveivel) konzultálni, most azonban élnék én is a lehetőséggel…

Harminc éve figyelem, hogy ön mennyire érdemtelen mindarra, amit elért, így különösen vicces, hogy erre a harminc évre hivatkozva hárít most vádakat, meglehetősen pökhendi stílusban. Mindegy, a stílusát nem minősítem – azt mondják a régi bölcsek: az maga az ember! Ön dönt róla… Sokkal fontosabbnak tartom, hogy egy kicsit gondoljunk vissza erre a harminc évre , ha már így emlegette, de a kerek évforduló kapcsán is ildomos egy megemlékezés!

Harminc év! Kis nyikhajok voltunk, Ön is, én is… De mindkettőnket olyan helyzetbe hozott a sors, hogy lehetőségünk nyílt a korosztályunkhoz képest más szemmel látni a világot. Engem egy családi dráma röpített ki a Nagybetűs Életbe – önt Soros György repítette Oxfordba, hogy tágítsa világnézetét egy jobb jövő érdekében. Igen, az a Soros György, akit ma magával az ördöggel azonosít… A végeredményt nézve – hogy az ő érdeme az ön mai pozíciója – talán még egyet is értünk! Akkori fejjel irigylésre méltó helyzete volt, mára azt gondolom: én nyertem! De mindez nem érdekes…

Az azonban igen, hogy helyzetének köszönhetően lassan harminc éve, hogy elmondhatott egy beszédet, amely egyszeribe ismertté tette önt az országban. Egykor Nagy Imre újratemetését egy hatóság által szétvert tüntetés előzte meg harminc évvel ezelőtt, és a rendszerváltáskor azt gondoltuk: ez többet nem fordulhat elő! Ma már tudjuk, hogy ez nem így van! A most októbertől életbe lépett gyülekezési törvény például lepipálja az akkorit – de ne szaladjunk ennyire előre: az ominózus temetésnél tartottunk. Amelynek dátumát a “megbékélés napjának” szánták – így vicces, hogy ön, az ország elsőszámú megosztója pont ott “debütált”! Na, de lépjünk tovább… Illetve még egy szóra talán érdemes itt elidőzni: a temetésen sorra felszólaltak a harcostársak, a túlélők. Hogy ön mit keresett közöttük azt nem tudom, de azt igen, hogy fennhangon követelte a szovjet csapatok kivonását! Ami nem csak azért vicces, mert most oly édes kapcsolatot ápol Putyinnal, és gyakorlatilag pénzügyileg és energetikailag is újra a fennhatóságuk alá kerültünk – hanem azért is, mert követelésekor az erről szóló megállapodás már rég alá volt írva! Mégis a köztudatba úgy került be, mintha az ön érdeme lenne… A „Nagy Rendszerváltó, aki kiűzte a szovjeteket”! Azt nem tudom, hogy ez volt-e az első hazugsága, de az első volt, ami az ország életét is befolyásolta! Miket is beszélek, hiszen ön sosem hazudott…

Akkoriban ezzel nem foglalkoztak az emberek, mert hát kit érdekel, ki zavarta el őket – a lényeg, hogy szabadok vagyunk! Nem igaz?!? Nos, néhányan azok lettek! Egyetlen kollégiumi szoba biztosan a teljes szabadságot élvezte: azt csinálhattak, amit csak akartak! Meg is lett az eredménye: a kollégiumi szobából egyenesen a nagypolitikába kerülve nem csak meglehetősen jó módba kerültek, de képesek voltak „kitermelni” az ország főméltóságait is! Persze, kezdettől ön volt A Vezér, de azért a többiek is ott vannak máig a tűz közelében! Már aki nem mondott még ellent, mert az repült… De ez legyen az ő bajuk!

Engem – és még néhány milliónyi embert – sokkal jobban érdekelnek az elmúlt harminc év megkopott emlékei Például az, mikor meglehetősen kritikusan bírálta az első szabadon választott kormányt vagy épp az egyházat! Cinikus, de azóta szállóigévé vált beköpései, megnyilvánulásai már akkor kiverték sokaknál a biztosítékot! Igaz, a népszerűségét is növelte legalább ennyivel, mert sokan azt gondolták: bátorságból fakad! Pedig csak az értékrendjét – és a már emlegetett stílusát – tükrözte! És persze akkoriban is csak a nyilvánosság előtt bírált – még ügyelve a látszatra –, a háttérben azonban remekül elmutyizgattak az MDF-esekkel, amíg megkaparintották a székházakat, létrehozták a megfelelő törvényeket, hogy ÁFA-mentes lehessen sok pénzhez jutni, majd eltüntethessék az így nyerészkedett javakat a semmibe! Olyan cégekbe, amelyekről ma sem sokat tudni, azon kívül, hogy eleinte testvérek, rokonok, barátok kezében volt, aztán magának a Láthatatlan Embernek tulajdonába kerültek… Kaya Ibrahimra és Josip Totra talán még emlékeznek az emberek – hogy a mai házelnök tesója is érintve volt, arra már lassan senki! Hiába: harminc év nagy idő… Elszáll, mint az Ezüsthajó a szélben, a mostanra felépült országimázs pedig méltó emléket állít ennek az időszaknak! Hogy milliók (milliárdok) repültek vele? Nincs itt semmi látnivaló! 

Pedig már akkor tudni lehetett, hogy hova fog vezetni mindez – vagy inkább: hova fog minket vezetni ön! Csak az emberek többségét megszédítette a szabadság – és a fagyasztóládádák, mobiltelefonok, nyugati autók – illata… Aki azonban figyelt, az láthatta, hogy már a Postabank macija sem véletlenül borult fel, és hogy már akkoriban is könnyen lakat kerülhetett a szókimondó lapok szerkesztőségére, hogy csak a Kurirt említsem! Lám, minden prognosztizálható volt, ha akkor figyeltek volna az emberek, ma még talán lenne Népszabadság, Magyar Nemzet, s a többi… Ahogy az akkori ex-támogató Princz Gábor sorsa intő példa volt a többieknek, csak a közel harminc év alatt Simicska majdnem elfelejtette…

De ilyenekre az emberek többsége nem figyelt, mert mindenki próbált megélni és/vagy túlélni, vagy legalább felépíteni önmagát. Ebbe az önös érdekbe nehezen fért bele, hogy aggódjanak az országért! “Mindegyik lop” – tehát nem kell velük foglalkozni! És tényleg… Nem helyes, de valahol érthető: negyven év diktatúra után a szabadságot is tanulni kellett. Mi voltunk a károgó vészmadarak, akik néha szóvá tettünk dolgokat. Tehettük, mert itt sajtó- és szólásszabadság van, vagy mifene! Igaz, eddig öt vagyonvizsgálaton estem túl, bár vagyonom sosem volt. Nem hosszabbították meg a lejárt útlevelemet, pedig hivatalosan nem lett bevonva. És amikor Marosvásárhelyről importált férjem állampolgárságát intéztük volna, lazán a képünkbe vágta az ön ügyintézője, hogy kicsi a lakás hozzá, vigyen ő engem a kölykeimmel… Igen, akkor még nem kellett a szavazata! Most épp más idők járnak!

De nem akarom a személyes dolgaimat belekeverni, mert az érdekel a legkevésbé! Sokkal jobban zavar, hogy amíg én harminc év alatt felneveltem négy gyereket, addig ön harminc év alatt lerombolta az országot és kisajátította annak minden forrását! És most azon aggódhatok, hogy melyik a rosszabb: ha az én gyerekeim is sokezer kilométerre lesznek tőlem, vagy ha itt maradnak?!? Hogy ez is személyes? Lehet… De van közel egymillió anyatársam, nagymamatársam, akinek ez már nem kérdés… És még vagyunk páran, akikre ez vár!

Tudom, önt – és embereit – nem zavarja, hogy ez egy élhetetlen ország lett! Mindegy az oktatás helyzete, hiszen gyermekeiknek nem a közoktatásban kell megtanulnia írni, olvasni, vagy épp szakmát szerezni. Nem okoz problémát, hogy várólistán jussanak be vizsgálatra, műtétre, vagy hogy bevigyék az ehhez szükséges gyógyszert, kötszert, ápoló személyzetet magukkal… Nem okoz problémát, hogy elhelyezkedjenek, mert bár nincs lassan munkaerő, de a munkáltatók egyszerűen képtelenek megfizetni a dolgozóikat. Nem okoz problémát, hogy látszatintézkedések közepette nincsenek végiggondolva a következmények. Hogy nincs jogbiztonság, mert bármelyik törvény megváltozhat, akár tegnapra is. Hogy nincs olyan pozitívum, amely az ön intézkedése alatt jöhetett létre, és ne lenne mellette egy baromi nagy “de”, amely az egészet megsemmisíti!

És legfőképp: nem zavarja – sőt! a legnagyobb élvezettel mártózik meg benne – hogy emberek, barátok, családtagok, szülők és gyerekeik fordulnak egymás ellen, mert ön folyamatosan hergeli őket! Híveit pozitívan, ellenfeleit (miket is beszélek: ellenségeit! Mert az ellenfél sportszerű küzdelemben van, de ez focimániája ellenére is ismeretlen fogalom az ön számára) mindennek lehordva.

Mindez az elmúlt harminc év teljesítménye… Bárhogy is erőltetem a memóriám: luxus magángép ott az elején nem szerepelt benne! A székházbotrány előtt a jómódú is erős kifejezés lehetett volna… „Én ilyen kivénhedt, öreg szakkollégista vagyok, nincs funkcióm, ilyen hivatalos.” – jellemezte még akkoriban (1988 áprilisában) ön önmagát, amikor még majdnem dolgozott is egy kicsit a Mezőgazdasági Minisztériumban, de inkább egy Soros ösztöndíjat választott a munka helyett… (Milyen érdekes: ezen a beszélgetésen még a Századvégért aggódott akkoriban… Tudja, amelyik bírálni merészelt, és ezért megszűnt talán két nappal azután, hogy ön az EU Parlamentjében azt mondta: sohasem vetemednének arra, hogy elhallgattassák azokat, aki nem értenek önökkel egyet!)

A székházbotrányt követő megnyilvánulásai mindenesetre már prognosztizálták: ebben a pártban mindegy, hogy mi történik: ön marad! Hogy önnek egy harmadosztályú focimeccs is fontosabb volt mindig, mint az ország érdeke – az azonban nyílt titok volt eddig is.

Nem szeretek más zsebében turkálni – még akkor sem, ha az enyémből is tettek át bele –, de azért érdekelne: hogyan lehet, hogy ön és barátai, családtagjai – bár a munkaerőpiac mindmáig leginkább nélkülözte önöket, és a szülői támogatás sem anyagiakban nyilvánult meg – mégis a semmiből tudták létrehozni, hogy mára minden számottevő megtakarítás nélkül olyan vagyoni helyzetük legyen, amelyben természetes dolog a luxus magángép… Vagy ez lenne a magyarázata, hogy ránézésre sokkal tehetősebb életvitele csak 742ezer Ft megtakarítást eredményezett? Persze tudom, ez bonyolult lehet nekem, mert én csak egy nő vagyok, a konyhában a helyem…

Ha valójában nincs is még harminc éve, hogy megteheti ezt a kis luxust, én azért megértem, hogy ezt mondta: ez az utolsó két ciklus nekünk is harminc évnek tűnik! Csak abban reménykedem, hogy az előző bebetonozott rendszer negyven évig bírta – egyszer az ön uralma is véget ér… (Kicsit azért aggaszt a hirtelen támadt török barátkozás, de még ön sem képes 150 évig uralkodni…)

Harmincnyolc ember szövetsége – akikből már jócskán morzsolódtak le – nem tarthat az idők végezetéig! Talán a hibák – amelyek részben a “stratégiai agy” távozásából, részben a hatalom adta megalomániájából erednek – vetnek véget ennek a harminc évnek… Talán újra jön egy kollégiumból 38 fiatal, aki tudja mit akar!

És az talán nem a hatalom és a pénz lesz, hanem az ország rendbetétele, és legalább harminc év rácsos jutalom azoknak, akik az elmúlt harminc évben tönkretették!

Hogy gyermekeink hogyan viszonyulnak a fogorvoshoz, az nekünk, “nagyoknak” a felelőssége ‒ és bizony: nem könnyű ilyen sok negatív dolog közepette elhitetni, hogy ma már töredéke sem igaz annak, amit a fogászatról gondolunk! A vizsgálatok jellemzően fájdalommentesek, az érzéstelenítésnek több fokozata van, a fúró ugyan még mindig nem a Für Elise-t játsza, de annyira már nem ijesztő a hangja ‒ és lehetőség szerint a legtöbb orvos nem húz, hanem ment, amíg lehet…

Már csak meg kellene barátkoztatni a gyerekeket a gondolattal, hogy be kell ülni abba a székbe! Szinte kizárt…

És akkor valakinek jött egy ötlet: mi az, amiért a gyerekek képesek órákat sorban állni, amiért egy rendezvényen mellőzik a játékokat, a vattacukrost, a koncertet? Igen: ez az arcfestés! Az a pár perc, amíg kizárólag ők vannak középpontban ‒ és amelyet követően egy kis időre átalakulhatnak a legszebb pillangóvá, a legfélelmetesebb tigrissé, Pókemberré vagy bármelyik kedvenc hősükké! Kicsik és nagyok, egészen a 99 éves gyerekig…

‒ Mennyibe kerül? ‒ teszik fel az első kérdést általában… Szeretem, ha nem nekik kell fizetni a munkámért, hanem van egy megrendelő, így bátran mondhatom: “Egy nagy mosoly az ára!” ‒ és nem is szoktak elmenni “fizetség nélkül”!

Ezúttal azonban nem értem be egy mosollyal, és kicsit aggódva tettem hozzá: “és be kell menni abba a szép nagy kamionba, ahol megnézik: rendben vannak-e a fogaid”! Kicsit féltem, mert amikor elhaladtak a “Fogászati szűrés” feliratú kamion előtt, akkor sorra berzenkedtek a dologtól. Így én lepődtem meg a legjobban, amikor az “árajánlatot” követően szaladtak a vizsgálatra, majd mosolyogva jöttek vissza! Az is, aki meg lett dicsérve, az is, akinek azt mondták, többet kéne mosnia, vagy épp: tömés kellene valamelyik fogába!

Szülőként, nagyszülőként hálás vagyok a rendezvény kitalálójának és támogatójának ‒ arcfestőként pedig azért, mert ismét bizonyítást nyert: nem csak nekem klassz dolog, amit csinálok! Remek napot töltöttünk el ismét az ecsetbe mártott varázslattal ‒ ezúttal Kazincbarcikán!