Ahol a mesének is vége

Ránézésre csak egy kislány a sok közül, akinek az arcát festettem egy rendezvényen. Még a nevét sem tudom, akkora volt a ricsaj, hogy nem igazán tudtunk beszélgetni. Egy távoli faluban él, mindegy, hogy merre – sajnos egyre több helyen bukkanhatna fel. Persze: nem ő, hanem sorstársai. Amitől különösen ijesztő volt a helyzete, hogy itt nem volt más! Nem egy kislányról beszélek, hanem a falu bármelyik kislányáról… És a fiúk sincsenek jobb helyzetben!

Nem csak a nevét nem tudom, tulajdonképp semmit nem tudok róla! Ez normális is lehetne, vagyunk így néhány millióan, ez nem lenne baj. Sajnos arról sem tud sokmillió ember, hogy ilyen létezhet! Ezért inkább elmondom, mi az, amit tudok, és amiről úgy érzem: az egész világnak tudnia kellene róla!

Tudom, hogy számára nincsenek spéci mesekönyvek! Ha lenne “érzékenyítő” könyve, akkor sem kerülne a kezébe. Talán itt-ott belefut azért egy-egy mesébe, de ebből a faluból mintha eltűntek volna a mesék: nem kértek mesefigurákat, sem akcióhősöket. Miért kérnének? Nem erről szól az életük… Többségüknek neveket írtam a karjára vagy kocsimárkákat festettem az arcára. BMW, Audi… 

Tudom azt is, hogy pár év, és mire 10-12 esztendős lánykává serdül, már javában szexuálisan aktív lesz. Nem azért, mert ezt akarja, hanem mert körülötte ez van! Ez a normál állapot! Ez a szokás, az elfogadott! És ki ne vágyódna az elfogadásra, mégha nem is hallotta soha ezt a szót… És ki merne – no meg: motiváció hiányában miért? – ellentmondani a családi tradíciónak, alternatíva nélkül? 

Tudom, hogy nem lesz szüksége az iskolai felvilágosításra, mert már mostanra is megkapta otthon. Nem a teljest, csak a mit-hova kell modult. Látja. Aki pechesebb, az érzi is! A szemléltető oktatás remekül működik minden családnál, a “kivel” és a “miért” azonban sajnos nem része a programnak. A jellemzően 7-8. osztályra időzített iskolai felvilágosítást jó eséllyel már terhesen hallgatja végig, már ha jár iskolába.

Tudom, ha Pesten élne, ha itt tanulna, esetleg látna alternatívát. A tanárától, a szomszédtól, a boltból. Vagy az osztályban talán még lenne, aki reggelente szendviccsel érkezik, esetleg ugyanaz az apukája mind a nyolc tanévben. Talán ismerne olyan gyereket, aki könyvet olvas, vagy legalább tévét néz. Hallaná, hogy vannak, akik másképp is tudnak beszélni, mint hogy minden második szavával a férfiasság magvait ültesse hallgatója fülébe. Na nem mintha a pesti iskolák erről lennének híresek, sőt! De még(!) van ilyen. Morzsányi. Azonban egy morzsától is előbújhat az igény, hogy belekóstoljon, hogy érezze az ízt: lehet másképp! Hogy többet akarjon, mint ami neki jutott! Itt azonban morzsák sem teremnek… 

Nézem szép vonásait, csillogó szemét. Elgondolkodom: ő vajon mivel érdemelte ki, hogy oda született, ahova? Mitől lesz az ő hibája, hogy nem kap valódi támogatást, segítséget, hogy őt nem illeti meg a jog, hogy többet akarhasson, mint amennyit osztottak neki? Miért az ő hibája, hogy nem tud mit kezdeni a rendszer egyetlen válaszával, hogy mert ő cigány? Mert tény, ő történetesen az! Hozzáteszem: a faluban nem mindenki cigány, a sorsuk és a lehetőségeik azonban arrafelé semmiben sem különböznek! A “magyar” esetleg nyer két évet, mielőtt anyává teszik, ez a maximum!

Hogyan is akarhatna egyáltalán a rendszer bármi más választ adni, ha azt sem érti meg évtizedek alatt, hogy ezeknek a gyerekeknek annyi fény sem jut az élet napos oldalából, hogy a megkérdőjelezés egyáltalán felmerüljön bennük? Ott, ahol a tejbegríz a vacsora, ha éppen van, ott nem álmodoznak sült csirkéről, mert a létezését sem tudják, örülnek, hogy van valami! 

Megszületnek, megszülnek, vannak, elmúlnak! Viszonylag fiatalon, idős ember alig akadt a faluban. Igaz, a középkorúak arca és tekintete pótolta a vének hiányát: az ötvenes generáció sem sokkal nézett ki többnek hetvennél!

Nem tudom, mi a megoldás. Hiszen tény: segíteni csak annak lehet, aki akar, aki hagyja – ők meg azt sem fogják fel, hogy szükségük lenne rá!

Nem tudom, mi a megoldás! De hiszem, hogy nem vagyok egyedül, aki bármit megtenne, hogy változzon valami, vagy legalább felhívjam a  köz szíves figyelmét: ők is emberek! Akkor is, ha a hirtelen érkező emberi szóval nincs mit kezdjenek, és ennek néha érdekesen adnak hangot!

Nem tudom, mi a megoldás, de nem gondolom, hogy elhiszi majd bármelyik gyermek, hogy eljön majd a királyfi, vagy ha szorgosan dolgozik majd, mint Hamupipőke, akkor teljesül az álma – miközben az ő meséjük arról szól, hogy “gyere nyaljam ki a …” vagy hogy “csókoljam meg a kis…” – bár ezek a mesék kétségkívül gyakrabban válnak valóra feléjük! 

Álmok… Vágyak… Egy felmérés során egy hasonló helységben – van pár, mint jeleztem – az egyik fiúcska elmesélte a vágyát: be kéne jutni egyszer a strandra, a városba! Az tényleg csudajó lehetne… 

Persze, tudom: nehéz velük! Hangosak, szemtelenek, és teljesen más értékrend szerint működnek. De talán előbb a meséket kéne elvinni hozzájuk, aztán az elvárásokat! És kezdetnek az sem lenne hülyeség, ha megismertetnék velük: lehet másképp élni, mint 12-14 évesen szülőnek lenni.

A sokmilliós támogatásoknak induló segítségből számukra odavetett alamizsnák, levetett ruhák és szépen csengő, hazúg szólamok helyett talán a rendszernek kellene felfedezni, hogy igen, ők is élő emberek, akik ennél többre hivatottak! Mert amíg csak nyűgnek és pénznyerési lehetőségnek tekintik őket, amíg csak problémák és statisztikai adatok mindenki szemében, addig nem fogják elhinni senkinek, hogy másképp is lehet élni, mint ösztönlényként tengődve várni, hogy lesz-e holnap.

Gyerekek, akiket anya szült, akik nem tudták, hova, milyen körülmények közé érkeznek! Minden gyermek tisztának és ártatlannak születik, de nem mindegy, milyen felnőtteket láthat maga körül, mit tanulhat tőlük, mivé formálják apró kis életét…  

Egy kislány, akinek a nevét se tudom, de akivel egy pillanatra elhitettem: ő is csak egy gyermek a sok közül. Csakhogy azután én eljöttem, ő meg ott maradt – és semmi nem változott! Nincs ez így jól… Persze, nem menthetem meg sorsától még őt sem, nemhogy minden sorstársát! De talán nem is kellene egyszerre az egész falut megmenteni, elég lenne mindig csak egy gyereknek megmutatni: lehet másképp élni – és ő nincs egyedül!

És most jó lenne hozzátenni, hogy “itt a vége, fuss el véle” – csak hát: előbb el kéne juttatni hozzájuk a meséket, hogy értsék, ez mit jelent! Hogy egyszer ők is érezzék: itt a vége! – és a saját meséjükkel fussanak el végre. Mert ez mindenkinek jár!

Ha tetszett, add tovább:

Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük