Szabadság…

Gyermekként – az „átkosban” cseperedve – egy vágyam volt: a szabadság! Ennek persze a politikához semmi köze nem volt! Ha nem is egyedi, de szokványosnak semmiképp nem mondható életkörülményeim váltották ki, hogy csak egy dolog lebegett a szemem előtt: mielőbb szabadnak lenni, a saját életemről magam rendelkezni!

Együtt nőttem fel a rendszerváltás igényével, egyszerre „értünk meg”. Én végre megismertem az önrendelkezés szabadságát, és egy új rendszer megteremtette annak lehetőségét is… Vagy legalábbis: akkor úgy tűnt!

És igen, volt számtalan hibája – ahogy nekem is! Hiszen az emberek – az országban és a vezetésben egyaránt – ugyanazok maradtak! És amíg én erről álmodoztam, addig a többség nem is ismerte fel az ebben rejlő lehetőségeket… Nem tudtak élni a rendszer adta szabadsággal, nem tudtak mit kezdeni az ismeretlen dolgokkal, és azokkal, akik a lehetőségekkel nem élni, hanem visszaélni kezdtek! És persze a többséget riasztotta, hogy veszélybe került a megélhetése, a létbiztonsága, fel sem fogták, hogy a szabadság azt is jelenti: mostantól a boldogulásuk a saját felelősségük! Nem is csoda, ha sokan oda húztak (húznak ma is), ahol legalább egy kis koncot dobnak neki…

Én nem vártam csodát – nekem a lehetőség maga volt a csoda! Nem zavart, hogy elvették a munkámat, teremtettem magamnak! Nem érdekelt, hogy tönkretették az életemet, új alapokon újra építettem azt! Nem érdekelt a sok ideológia katyvasz, a politikai lózungok – én tettem a dolgom! Éltem! Végre szabadon…

Aztán jöttek a pártok, és a voksomat kérték… Négyévente felbukkantak, és csak ezt akarták! Szabadon választhattam közöttük – más kérdés, hogy nem igazán lehetett: egyik sem volt sokkal jobb a Deákné vásznánál… 

Majd jött egy párt, aki harsányabb volt a többinél! S bár a szólamai ékesek voltak, a döntései sorra olyanok, amelyek befolyásolták a hétköznapjaimat! Szabályozni próbálták! Kellenek a szabályok, sosem vitattam, csak épp egyre több volt a felesleges szabály! Nem részletezem, csak egy kissé szélsőséges példán keresztül annyit mondanék: nem szeretnék olyan világban élni, ahol csak azért nem ölnek meg, mert a törvény tiltja, és börtön jár érte! Olyan világban szeretnék élni, ahol az életet tisztelik… A szabályok is!

Mostanra azonban mindegy, mit szeretnék! Ahogy fogyott a levegő és az élettér, ahogy fogyott a szabadság, úgy kezdtem egyre többet foglalkozni a politikával! Próbáltam hangot adni azoknak a dolgoknak, amelyek igazságtalanul érintettek embereket, amelyek szembe mentek az élet és a szabadság tiszteletével! És egyre több ilyen akadt… Csakhogy a hangom már egyre kevesebb emberhez ér el! 

Mostanra ott tartunk, hogy lassan elfogyott az élettér! Ha nem állsz be a sorba, ha nem vagy hajlandó azt mondani, amit sulykolnak, akkor ellenség vagy! Akinek nem jár az élet, a szabadság!

Az anyámnak meg tudtam bocsátani, hogy elvette a gyerekkorom szabadságát! Egyrészt mert kamatoztattam felnőttként, másrészt: mert az anyám! De ezek idegenek, és nem kapok érte semmit cserébe… Tisztelnem sincs miért őket, hisz építeni, alkotni képtelenek…
Ellenségnek, idegennek kiáltanak ki a saját hazámban, mert mást gondolok a világról a tapasztalataim alapján, mint amit szeretnének, hogy gondoljak a szólamaik alapján…
„El lehet menni innen” – és mennek is sokan! De nekem ez az egy, ami megmaradt: az emlékekként visszaköszönő terek, fák, utcák… az életem pillanataira emlékeztető helyek… ezekből lettem én! Ez a hazám!

A munkámat – ameddig még lehet – még mindig aszerint választom meg, amit csinálni szeretek. Megszabhatják, hogy meddig érjen el a hangom, de azt nem, hogy mit mondjak, pláne, mit érezzek! Ez az én szabadságom!
És – legyek bár ellenség – továbbra sem szabhatják meg, hogyan éljek, és mit gondoljak a világról!

Az én szabadságomat nem vehetik el!!!

Csak…

…mi lesz a gyerekeimével?!?