– Hogy bírod? – kérdezik tőlem gyakran, pedig a válasz egyszerű: szeretem! Nem vagyok (teljesen) hülye, nincsenek mazochista hajlamaim se, nem “felkelni és dolgozni menni” szeretek, hanem beülni az autóba azzal a tudattal, ami vár majd rám, fűszerezve az új kalandok reményével, a lehetőséggel, hogy keresztül-kasul száguldozzam a városon…
Ha fáradt vagyok este: irány a rakpart, a hidak! Vagy a vár! Vagy a… A lehetőség temérdek, és a látvány mindig lenyűgöz! Az a tény, hogy nekem a “munkám”, hogy itt cikázhatok egyszerűen úgy hat rám, mint egy energiabomba! Leírhatatlan érzés, mikor a budai hegyek kanyargós útjairól átnézek Pestre – ahol ezernyi szétszórt aranygolyóként köszönnek vissza a város fényei!
Mindig csak játssz, sose dolgozz!
Ha boldog lehetsz: ne gondolkozz!
– dörmögi Hobo egyik kedvenc dalomban, és tényleg működik Konfuciusz tanítása:
Válassz olyan munkát, amit szeretsz és egy napot sem kell dolgoznod az életedben!
Nem is értem, az emberek miért nem veszik a fáradtságot, hogy megtalálják azt a tevékenységet, amit akár ingyen is szívesen csinálnának – és teszik azt munkájukká…
Ez a kép is munka közben készült – épp a Várnegyedbe vittem sushit!
Az esti Budapest varázsára nincsenek szavak, egyetlen hibája, hogy este kell hozzá legyen! Nappal a parkok érik el nálam ugyanezt a hatást: amikor rácsodálkozom arra a megunhatatlan pillanatra, ahogy a gyerekek csodálkoznak rá a világra! Érdekes: a tekintetünk mindig találkozik közben, és mindig visszamosolyognak… Talán tőlük is lenne mit tanulnunk, nem csak a régi bölcsektől!
A felnőttek – na igen, ők már nehezebb esetek! De azért néha tőlük is sikerül egy-egy mosolyt kicsikarni, ha spontán nem, akkor esetleg valami kis bugyuta poénnal… Például amikor fizetés után átadom a számlát, mintha azt vette volna meg, és bónuszként kap egy pizzát mellé…
A felnőttek világa tényleg más! De ennek a munkának köszönhetően is igazolást nyert számomra, hogy a budai villanegyedekben pont olyanok az emberek, mint a “nyóckeben”! Pont olyan arányban jók és rosszak, csak a lehetőségeik mások! És bár mondhatnám, hogy a jobb lehetőségek boldogabb embereket generálnak – de szó sincs róla!
Kalandok… sokat közülük már megírtam itt-ott – nem volt még unalmas napom! A pucér fiúk a hajón mondjuk sokáig fogják vezetni a sztorik toplistáját – de a körúton betolt autó is hagyott némi nyomot bennem! Fura megrendelő, különleges helyszín… egy-egy randi két pizza között…
És impulzusok tömkelege – ami folyton arra késztet: írjak!
És teszem is gyakran: akkor, arról és azt írok, amit csak akarok – hisz’ szabad vagyok, és számomra ez az egyik legszebb és legfontosabb fogalom! Az írás pedig szintén egy olyan tevékenység számomra, ami a létezésemhez kell – de most épp nem olyan időket élünk, amikor ezt a média keretei között tehetném! Szerkesztőségbe így legfeljebb ebédet viszek – de egyrészt azt legalább kifizetik, másrészt: a lelkem nem kell eladjam mellé!
És persze: így még nem lenne teljes a napom, hiszen reggelente Meseországba indulok: óvodákba, bölcsődékbe várnak rám csillogó szempárok egy közös varázslatra! Hogy “hivatalosan” fotózásra vagy arcfestésre érkezem közéjük, vagy épp lufikutyák tömkelegét segítem új gazdájukhoz – ez változó! De bármelyik is a feladat: amíg velük vagyok, megszűnik a “felnőttvilág”, nincs pénz, politika, kifizetetlen munka, befizetetlen csekk – csak ők, meg én! És ezért – többnyire – még fizetnek is! Hogy aztán kellemesen elfáradva – esetleg délután egy-egy gyerekzsúrt még beiktatva – újfent bevetődjek az autóba, pihenni…
…és sajnálni azokat az embereket, akik képtelenek váltani, és azzal töltik az életüket, hogy dolgoznak!