Kényelmes tempóban autózva csodálom az őszbe mártott táj pompázatos köntösét. Egyszer csak azt látom, hogy egy hirtelen támadt szellő ezernyi levelétől szabadítja meg az egyik faóriást, amelyek különleges körtáncot járva indulnak a föld felé…
Legszívesebben megállnék, hogy kitárt karokkal fogadjam a mélybe hulló táncmenetet, mert évről évre elvarázsol a látvány, de időre kell mennem, így csak a látványt viszem magammal.
– Olyan, mint amikor esik a hó! – jut eszembe néhány hasonló pillanat, amikor nem kellett magamat visszafogni: boldogan lestem, ahogy egy-egy hópihe az orromon pukedlizik…
Hirtelen elszégyelltem magam! De hiszen az a hópihe a haláltáncát járta, utána megszűnt létezni! És ezek a falevelek is a semmibe tűnnek el, földi landolásuk nem csak a tánc végét jelenti, hanem sarat, enyészetet, elmúlást! És én ezt nézem csodálva?!?
Szerencsére nem álltam meg itt, a gondolatok örvénye magával ragadt: hiszen ez az élet, a természet rendje! A hópihék – persze, ha nem az orromon landolnak – takaróként védik a földet a fagytól. A levelek komposztként táplálják. Mindkettő elvégezte feladatát, és ez a beteljesülésük.
Épp felmerül bennem, hogy nem túl álszent-e ez a magyarázat, mikor már a következő kép csordogál elém: hiszen az egész pont olyan, mint maga az élet! A hópihe, a falevél, az ember… mind-mind a semmiből jön, és a semmibe tér meg! Igen, tisztában vagyok a tudomány álláspontjával, de történelmileg, avagy a hétköznapi emberi agy számára ennyi bőven elegendő!
Ám, ha ennyi megvan, akkor talán lehetne a táncra összpontosítani… A két semmi között az a pillanat: az maga az élet! Hát pörögj vagy lassúzz, ahogy kedved tartja: de élvezd a táncot! Kicsit hosszabb, mint amennyit egy hulló falevél vagy hópihe kaphat a sorstól, de ne feledd: a történelem táncparkettjén egy évszázad is csak egy pillanat!
