Őszi gondolatok a napfényben

Ragyogó napsütés ide vagy oda: ősz van! Az elmúlás időszaka – azt mondják – de mégis szeretem. Talán mert megtanultam, hogy minden elmúlik. Igaz, hogy a jó is, de szerencsére a rossz sem tarthat örökké!

A természet ennek az időszaknak a szomorúságát ezerszínű csodával meghintve próbálja enyhíteni. Egyensúlyra törekszik, mint mindig, mindenben.

Képtelen vagyok betelni szépségével! Most is – ahogy a reggeli napfényben autózva épp egy rendezvényre sietek – ámulattal csodálom azokat a nemlétező színeket, melyeket a természet elém tár…

Egyszer csak feltűnik egy apróság, amit eddig még sosem vettem észre, pedig sokszor rácsodálkoztam már a természet tökéletességére, de néha a legfontosabbakat vesszük észre a legnehezebben. Vagy csak éppen most akarta nekem megüzenni ezt az apróságot? Ki tudja… Arra lettem figyelmes, hogy november lévén a fák többsége már kötelességtudóan elhullajtotta leveleit, a csodálatos látványt, a parádés színáradatot csupán néhány megmaradt, az ágvégeken kapaszkodó levélke tárja elénk.

Igen, az ágvégeken! Nem a törzsénél, ahol valamennyire biztonságban vannak, hanem ott, ahol a legjobban fújja a szél, a legjobban égeti a nap, elsőnek csípi meg a fagy… Ahol nekimegy az elsuhanó vad vagy az autók menetszele… Vagyis ott, ahol a legtöbb viszontagságnak van kitéve! Mert ezektől lesz ott a legerősebb! Ott őrzi legtovább a csodát, ott a legkitartóbb és ott mutatja a legtovább, hogy az elmúlás csak része az élet körforgásának, és ha ezt tudjuk, akkor az is lehet szép!

Ha az élet úgy hozta, hogy az ág végére kerültél: ne csüggedj! Te leszel a legerősebb, és a legszebb – amíg az őszi szél el nem repít az örök körforgás felé!