Halottak napjára

Idén sem maradtak el a „Magyarországon márpedig nincs halloween!” kitörések, melyek erőssége olykor vetekszik az emlékezés hétvégéjére megérkezett napkitöréssel… Szerencsére ezúttal én nem sokat érzékeltem belőle, mert közel két hétig Ausztriában dolgoztam. (Mellesleg éppen egy halloween rendezvényen – és határozottan kijelentem: nem állt meg a világ, sőt!)

Halottak napja ráadásul nem október 31-én van, hanem ma, november második napján. Így a két ellentétes hangulat egyáltalán nem zárja ki egymást! Persze, ellentmondani bármikor, bármiért lehet, ha ez a cél…

Ráadásul a halottak napja nem a halottjainkról, még csak nem is a halálról, hanem az életről szól! Ezt bátran kijelenthetem, akár már azért is, mert én például ezen a jeles napon adtam életet elsőszülött fiamnak. De leginkább azért, mert a temetőkben ezeken a napokban nagyon is élő emberek tolonganak!

Persze, vannak olyan sírok, amelyeket már senki nem látogat. Hogy már nincs, aki emlékezhetne, vagy csak a feledés homályában vesztődtek el – ki tudhatja?!? Elhunyt szeretteink amúgy is itt élnek köztünk, ahányszor csak emlékezünk rájuk. Minden tárgy, minden emlék, minden felidézett pillanat visszahozza őket ebbe a világba!

Hogy ez nekik jó-e vagy sem – azt majd akkor tudjuk meg biztosan, ha már magunk is emlékké változtatjuk földi létünket. Egy dolog azonban már most bizonyos: ezekre a pillanatokra nekünk, élőknek van szükségünk elsősorban. Mert aki elment, az tette a dolgát: hiszen csak az képes meghalni, aki képes volt arra, hogy megszülessen. Aki itt marad, abban keletkezik a hiányérzet. Abban teremtődik űr, amely az idők során talán megtelhet mással, ami esetleg tompíthatja a fájdalmat vagy ezt az üresség érzetét. Csakhogy pótolni nem fogja senki és semmi a hiányt. Ezért mi keressük azt a darabot, amely ki lett szakítva belőlünk! Mi keressük az emlékezés lehetőségét, hogy egy kicsit még itt érezhessük őket. Hogy az értük gyújtott gyertya lángjában elmerengve egy pillanatra újraélhessük, hogy még velünk vannak…

Talán ők is figyelik a fényt, amely a mécsesekből árad… És talán még találkozunk egy másik dimenzióban… De itt és most csak az elcsöndesülés marad! Amit egyébként cseppet sem gátol, ha előtte pár nappal még szörnyeknek öltözve faragjuk a töklámpást, hogy elriasszuk az ártó szellemeket. Elhunyt szeretteink sem valószínű, hogy tiltakoznának azért, mert egy estére esetleg elűzzük a búskomorságot.

Megjegyzem: a zajos mulatság után nem csak jobban érezhető, de jobban is értékelhető a csend! Ámen.