Nem bírom Magyar Pétert! Az ösztöneim azt suttogják róla, hogy a sokaság egyszer már tapsolt egy hasonló hősnek – igaz, én akkor is kilógtam a sorból és az élet engem igazolt: most ez a személy lett hazánk ura és parancsolója. De maradjunk Magyar Péternél: nem szimpatikus, nem bízom benne, és erre megvan minden okom. Hitelességének egy szösszenete, mikor kijelentette, hogy eszébe sincs politikával foglalkoznia – amivel kapcsolatban még elfogadnám, hogy menet közben beszippantotta a vákuum, de mi a helyzet a 2019-es polgármesteri indulással? Amitől végül visszalépett, mert a másik posztja lényegesen jobban fizetett, de a régi polgármestert elüldözve azért betolt maga helyett mást… Szóval vannak jellembeli unszimpatikus vonásai, ahogy azt is simán kinézem belőle, hogy olykor felöntve a garatra agresszívabb a kommunikációja, mint az elfogadható lenne! De:
- nem nekem kell szimpatikus legyen, hanem az országnak legyen (végre valaki) hasznos. És ehhez most nem kell sok, akár ő is alkalmas lehet rá! Nem az én véleményemen múlik a dolog, úgyhogy: hajrá!
- lehet róla véleményt alkotni, ha már így kiállt a köz elé szerepelni – de ennél sokkal fontosabb, amiket felszínre hoz. Azok ugyanis ténykövek a rendszer rothadásából, ami teljesen független attól, hogy Magyar Péter milyen ember! Ha ő a legagresszívabb kismalac az ólban – akkor is (több konkrét bűncselekmény mellett) a jogbiztonságot is veszélyeztető kijelentések hangzottak el egy felvételen!
- megkérdőjelezhető, hogy valaki lehallgatja (ha!) a házastársát, de egy maffiarendszer részeként ez akár életbiztosítást is jelenthet – a Pegazus-ügy egyik felelősének lehallgatását számonkérni kicsit több, mint ironikus…
Hogy milyen ember Magyar Péter – nem fontos, és nem az én tisztem megítélni! Hogy mi folyik ebben az országban… az azonban nagyon is húsbavágó mostanában!
Mindezt el akartam mondani a teljesesség kedvéért, csakhogy nem az a fontos, hogy én mit gondolok erről a fickóról (tény: nem sok jót, de szeretnék tévedni), ennél ugyanis sokkal fontosabb dolog miatt ragadtam billentyűzetet!
Igen, most is, mint mindig: a családon belüli erőszak miatt…
Nem tudom szó nélkül tűrni, hogy viccet, bohózatot csinálnak valamiből, ami ezrek életét teszi – havonta többször visszafordíthatatlanul – tragédiává! Nőkét, gyerekekét, és igen: olykor férfiakét is! És az állam ötven éve nem tesz érdemben semmit…
Nem tudom, sírjak vagy nevessek, amikor azt olvasom, hogy – válaszul köztörvényes, államunk elleni maffiamódszerek vádjára, óvodás emlékeket megidézve – „jó, de ő meg” hozzádobta a könyvet (simán kinézem és undorító dolognak tartom), amire azért emlékszik, mert másnap neki kellett összeszedni. Nem, akihez repültek már kéznél lévő tárgyak, az nem erre emlékszik… a legjobb esetben is kétségbeesve néz körül, hogy mi lehet a következő, vagy épp nem mer ránézni valami veszélyes tárgyra, nehogy majd az legyen! Vagy csak egyszerűen védi magát, esetleg a gyerekeit. Az arrogánsan hozzávágott nadrág szintén képbe illő le(het)ne, és benne van a pakliban, hogy az öv – akarva vagy akaratlanul – egyet koppan, de ebből azt kihozni, hogy rendszeresen övvel verik (by Origo)… azért az már művészi kreativitás!
Kicsit segítek árnyalni a képet, ugyanis sokan vannak, akiket tényleg szíjjal vernek, nekem is volt benne részem: nem a gerincünket féltjük, mert az nem látszik, ott múlik el a leghamarabb – hanem az arcunkat, mert azt nehezebb eldugni, kimagyarázni! És általában senki nem akar kérdésekre válaszolni, mert fél és/vagy szégyelli a helyzetét. Pedig hát nem neki kéne… (Segítek: az elkövető szégyene! És azé a rendszeré, amely nem tesz ellene semmit, amelyhez nem lehet érdemben védelemért fordulni!)
A “kicsire összekuporodva dúdolok magamban, amíg vége lesz” egy (sokszor leírt, megfilmesített) remek védekezés. Általában azoknál alakul ki, akiket már gyerekkorukban is bántalmaztak. Nem ismerem Varga Judit – mellesleg III/II-es ügynök – hadnagy apukáját, de ki tudja: lehet, hogy ő tényleg így nevelte gyermekét. Mert igen, hiába tiltja már a törvény: ma is vannak gyerekek, akik számára ez a mindennapok része – nem tudni, mikor csap le a szíj vagy az, ami épp kéznél van, de része az életüknek és tudják, hogy mindjárt vége, csak addig kell kibírni! Aztán persze, majd jön a következő, de a kettő között lehet létezni…
Elsősorban nekik kellett volna segítségként az isztambuli egyezmény ratifikálása – de erre még ráutaló magatartás sem történt egy (állítólag maga is bántalmazást elszenvedő) igazságügyi minisztertől, aki mellesleg nő, háromgyerekes anya! Ő végre tehetett volna valamit…
De nem tett! Kérdezzék csak meg Orosz Bernadett hatgyermekes családanyát, akit két-három héttel azután fojtogatott és vert felismerhetetlenre a „párja”, hogy Varga Judit politikai hisztinek minősítette az isztambuli egyezmény körüli vitát. Menet közben többször is hangoztatva, hogy nálunk a törvények így is tökéletesen alkalmasak arra, hogy megvédjék az áldozatot! Bernadett is kapott vagy 90ezer Ft-ot, igaz, védelmet, távolságtartást azt nem (így többször is bántalmazták, de ő még feljelentést sem mert tenni), az arcát embertelenre szétzúzó elkövető pedig közel öt évvel(!) később kapott egy év tíz hónapot, egyelőre nem jogerősen…
De térjünk vissza Varga Juditra, aki újabban – kilépve a boldog családanya imázsból, most kiderült – maga is már évek óta áldozat… Ez egyébként nem meglepő, nem csak a vak komondorok tudnának mesélni, hány boldognak látszó családban dúl az erőszak!
Bár a februárban kirobbant kegyelmi botrány kapcsán meglehetősen csendes volt és eleinte Magyar Péter jelenségét is szűkszavúan (de azért fenyegetően) kommentálta az (ex)miniszterasszony, mégis aznap, amikor „robbant az atombomba”, avagy „kipukkadt a lufi” (ízlés szerint választható), hirtelen megindultak a szavai…
Több év hallgatás után ettől most kedvet kapott, hogy hosszan taglalja, micsoda nárcisztikus rémség hajdani férje, gyermekeinek apja. Ami – mint mondtam – akár hihető is lehetne, simán kinézem belőle. És ezrek vannak szerte az országban, akik számára ez a napi valóság. Utóbbiak zöme ugyan inkább hallgat, csak ne kelljen felidézni, szembesülni, hallgat akkor is, amikor kiabálnia kéne! És igen, előfordul az is, hogy valaki tehetetlenségében a dühét, fájdalmát, az elszenvedett dolgokat a legcifrább jelzőkbe próbálja beleolvasztani! De olyan nem nagyon akad közöttük, akik hosszú monológba bocsátkoznának minden konkrétum nélkül…
Márpedig a második, hosszabb bejegyzés (igen, a Facebookon, hol máshol: kormánydöntésekre, családi szennyesre ez az előírt felület) egyetlen tényszerű bántalmazást sem írt le, csak a jelzőket variálta. A legkonkrétabb kijelentés az volt, hogy a család (Hmmm! A gyerekek? Az ügynök apuka?) „öklendezve nézte”, ahogy kétmillió embert megvezet a volt férje. Nos, bizonyára csak nekem bizarr, hogy a családommal – akik eddig vagy nem tettek semmit, vagy nem tudtak semmit – együtt nézzem az exem interjúját (amieben egyébként nem volt semmi gyomorforgató), de az öklendezés általában egy pillanat, míg az ominózus videó kétmilliós nézettsége azért napok kérdése volt… Vagyis ez a szókép is inkább csak az olvasási élményt volt hivatott fokozni, mint a valóságot közvetíteni. Az pedig, hogy lemondott posztjáról Magyar Péter, vagy csak ezt hazudta, mert amúgy kirúgták – ez nem része a családon belüli erőszaknak, csak a rendszer működésébe nyújt ismételten egy röpke bepillantást… Akárcsak az, ahogy az ügyészség reagált Magyar feljelentésére. Vagy ahogy senki nem reagált a hangfelvétel érdemi részére.
Amit viszont nem tudtunk meg belőle, már azon kívül, hogy valójában hogyan is bántalmazta, az az, hogy
- egy edzett, sportos – jól dekázó – nő, akire az ország sorsa van bízva: miért tűrte el ezt a sok, de nem részletezett szörnyűséget mosolyogva? (Belehazudva a választók szemébe az ellenkezőjét!)
- egy jogot végzett – így azt jól ismerő – anya miért nem tette meg a szükséges jogi lépéseket a saját és családja védelmében?
- az igazságügyi miniszter védelmére kirendeltek miért nem nyújtottak segítséget és miért nem tettek erről soha, semmilyen jelentést azon az egy, ámde kissé megkérdőjelezhető veszekedésen kívül?
- egy (két!) ilyen érdemben csak szidalmat tartalmazó nyilvános bejegyzést követően hogyan tud a három gyerekének a szemébe nézni?
És a legfontosabb kérdés (jó: amellett, hogy miért is hagyta jóvá a bicskei pedofilügy egyik elítéltjének kegyelmi kérvényét): igazságügyi miniszterként miért nem tett semmit, hogy „sorstársai” (jó: ettől most én öklendezem!) életét érdemben biztonságosabbá tegye?
Egyelőre nincs több kérdésem…
