Szarügy

− Ez már csak ilyen… − gondoltam, amikor egy barátom sorait olvastam a mostanában nyakába zúduló szaráradatról. A következő pillanatban azonban engem öntöttek el gondolatok a szar kapcsán és bármilyen közönségesnek is tűnnek: úgy éreztem, talán nem baj, ha megosztom!

Igen, az élet már csak ilyen, az a bizonyos szar szinte megállás nélkül ömlik a nyakunkba! Mindenkinek. Öreg vagy fiatal, szegény vagy gazdag, kicsi vagy nagy − nincs jelentősége! Mondhatni: a nyakunkba ömlő szar a legdemokratikusabb dolog a világon! Mégsem egyformán éljük meg, de mielőtt ebbe belemennék, egy fontos dolgot le kell szögezni: a szar valóban többnyire büdös, gusztustalan, ebben a megfogalmazásban valóban közönséges is, az emberek többségéből undor kelt. Így remek metaforája annak, ami mostanában egyre intenzívebben körbevesz bennünket…

De – ha kivételesen megnézzük a másik oldalát a dolognak – a szar azt is jelenti: élünk! Volt mit ennünk és működik az emésztésünk… vagyis egy nélkülözhetetlen, hasznos dolog! Igen, tetszik vagy sem: ettől még inkább megfelel a hasonlat a hétköznapok problémaáradatára, hiszen azok is szükséges rosszak. A problémák − akárcsak a szar − büdösek, messziről kerülnénk, de nélkülük nehéz lenne helyesen értékelni az életet, a jót és a szépet, és – hogy egy mostanában elém bukkant gondolatot idézzek − nem láttam még erős embert gyenge múlttal… Vagyis ezekkel a bajokkal „fűszerezve” tanuljuk meg a valódi életet, a maga teljességében!

De térjünk vissza a nyakunkba ömlő szarhoz… – amiről az jutott eszembe, hogy szerintem háromféle ember van!

Az egyik vagy tudomást sem vesz arról, hogy elárasztotta a szar, vagy folyamatosan panaszkodik miatta, de a lényeg, hogy nem tesz semmit ellene. Valójában fél: félti azt a kis helyet, amit maga alatt talán szarmentesen tarthat. Érzi a bűzt, de tudomásul veszi, az ő részére ez a helyzet a biztonságot jelenti. Nem érdekli, milyen vastagon áll már rajta a réteg, csak az a kicsi rész maradjon meg számára. Legfeljebb nem vesz az orrán levegőt, nem néz felfelé, nem mozdul… Csendesen éli életét a szar alatt, amíg az ki nem szorítja az utolsó leheletet belőle…

A másik csoport veszélyes! Ő is fél, neki is büdös, de ő uralni akarja! Majd ő megmutatja… Jelentős részüknél ez abban nyilvánul meg, hogy szemrebbenés nélkül vágja hozzád a nyakába ömlő szartenger egy-egy maroknyi részét. Igaz, ettől nem lesz felette kevesebb, és óhatatlanul állandóan szaros lesz a keze – de ezekkel nem ér rá foglalkozni, mert épp célozni próbál. Mindegy kit, mert a dobás a lényeg, örömét leli végre valamiben! Azt hiszi, ha a másikra teszi, akkor neki kevesebb lesz, pedig… Harsányan neveti, ahogy a másikon landol a szarkupac, és ha tükröt mutatsz neki, hogy lássa, rajta is van még bőven, hát oda is hajít egyet!

Az utolsó csoportot nem érdekli a szar! Ömlik az ő nyakába is, de ő felemeli a fejét és tisztán lát a szaron túlra! Ő látja azt, hogy ez az élet része, és cserébe lehetősége van látni, hogy az élet nem ennyiből áll! Ő az, aki csodálattal nézi a napkeltét vagy a napnyugtát! A víz hullámait, a fák ágainak végtelen mintáját. Ő az, aki látja – és értékeli! – a csillogást a szemedben, mert képes nem csak a szart látni! Nyakig a szarban is képes a tisztánlátásra, és megtalálja mindazt, amiben harmónia van!

Nem tudom, hogy a genetika vagy a döntés kérdése, hogy ki melyikbe tartozik, de talán lehet rajta változtatni! Talán bárki megtanulhat szarból várat építeni, ha hajlandó felemelni a fejét, és ha képes elfogadni a szar létjogosultságát…

Hiszen azt jelenti: még élünk!