Szivárványos könnycsepp

Emlékszem, alig volt pár hete – na jó, talán pár hónapja, amikor meséltem nagyapám történetét. Te tátott szájjal hallgattad, és utána megegyeztünk: mindketten így kívánunk távozni, ha majd eljön az ideje…

Szegény kisöreg, eltemette nagyanyámat, majd csendesen ő is meghalt… ez az élet rendje, szép kor megéltek, két gyereket neveltek fel, öt unokájuk volt. Csakhogy halálakor a gyerekeinek valahogy nem akaródzott a temetés maceráival megküzdeniük… húzták, halogatták, magyarázkodtak – miközben teltek a hónapok. Nem, nem elírás: nagyapám február 2.-án hunyta le végleg szemét, de április végén még nem jutott teste oda, ahová ilyenkor kerülnie kéne!

Májusban már ott tartottam, hogy ha lehunytam a szemem, nagyapám málló testét véltem látni… így hiába akkor született meg negyedik gyermekem, fogtam őket és nekiálltam, hogy megszerezzem nagyapám végső nyugalmát!

Lelkiismeret furdalásom volt, részben a családom miatt, részben azért, mert a GYES mellett nem lehetett ugrálni, mindenből csak a minimumot és a legolcsóbbat választhattam. Az egyetlen luxus a pap volt, akit nem is annyira a végtisztesség miatt hívtam, hanem mert nagyapám eredetileg pap lett volna, ha nem kapják rajta nagyanyámmal – így úgy éreztem, ez neki talán fontos!

A legolcsóbb temetési mód a szóróparcellás volt… ami eleinte még talán zavart is, de aztán azt gondoltam, hogy egyrészt így megy igazán hamu a hamuhoz, föld a földhöz… és bár így nincs egy fejfa, amit látogathatnának a rokonok, ilyen előzmények után egyébként sem méltók arra, hogy megzavarják végső nyugalmában. Legyen így!

Május 26.-án volt a temetés, a legutolsó aznap. Reggeltől borongós volt az ég, mintha az angyalok is szomorkodnának – vagy épp szégyenkeznének! Persze a pap kántálásával a rokonok hangja is megjött, volt zokogás, sírás-rívás – miközben engem a hányinger kerülgetett ekkora képmutatást látván!

Aztán megkezdődött az igazi szertartás! A zene hangjára megindult egy vízsugár, mint egy szökőkút, majd a szerkezet lassan, ritmusra kifújta nagyapám hamvait, hogy a víz bemossa a földbe, oda, ahova a nagykönyv szerint már rég be kellett volna kerülnie! És amikor épp tátott szájjal bámultam a megható jelenetet, mintha valaki széthúzta volna a felhőket: egy kis lyukon át vakítóan sütni kezdett a nap, csodás szivárványokat képezve a felemelkedő vízcseppeken! Hátborzongatóan csodálatos volt, és szinte éreztem, hogy nagyapám, vagy az őrangyala, vagy a jó ég tudja ki – de ezzel akarja megköszönni, hogy végre megkaphatta a végtisztességet!

Amíg élek, nem feledem el azt a pillanatot, sem azt az érzést! Tényleg csodálatos volt, és nem változott semmi: ma is tartom, hogy én is így akarok nyugalomra lelni majd. És ezután a beszélgetés után meg sem lepődtem, amikor megkaptam a gyászjelentésed, amely a szóróparcellához invitált.

– Nagyapám nagy mókamester volt, jó társaságod lesz! – volt az első gondolatom.

Aztán ma reggel szépen felöltöztem, kisiettem kedvesemmel a temetőbe, vettem egy szál virágot – egy kicsit morogtam, mert szép és fehér volt, de gerberát szerettem volna, mert az volt a kedvenced! Csakhogy nem volt, és kicentizett időben voltunk! Hírhedten késők vagyunk így párban, de a tiszteletedre pontos akartam lenni, ezért fél órával korábbi időpontot mondtam kedvesemnek. Bejött: pontosan érkeztünk – épp csak nem találtalak sehol!

Pánikba estem! Az nem lehet, hogy ne kísérjelek el az utolsó utadra… Ennyire nem lehetek béna! A legjobb barátom voltál, néha mintha anyám lettél volna, vagy a nővérem! Nem búcsúzhattam el tőled, mielőtt elaludtál, mert mindkettőnknek ez volt a jobb – rendben! De hogy erről lemaradjak – ezt nem teheted velem!

Már a sírógörcs kerülgetett, amikor szinte hallani véltem a röhögésedet! Lázasan kaptam elő a hülyéknek járó okostelefonom, hogy megnézzem, mi a baj… Dátum, idő rendben. Épp csak annyira a nagyapás történet hatása alatt voltam, hogy nem tűnt fel egy apróság! Neked derogált az én családom, és illusztrisabb társaságra vágytál: így nem az Újköztemetőbe, hanem a Fiumei úton vártál a ravatalnál.

Nem tudtam, sírjak vagy nevessek… De továbbra is hallani véltem, amint te jóízűen kacagsz bugyutaságomon! Átbotorkáltunk az építkezésen – mert az csak természetes, hogy minden ilyenkor volt feltúrva – és rohantunk hozzád! Így persze lemaradtam a szertartásról, és természetes, hogy épp akkor érkeztünk, amikor az utolsó csepp víz buggyant ki a szökőkútból… De fejezd be kérlek a röhögést rajtam, mert tényleg nagyon hülyén éreztem magam a bőrömben!

Azért… ha végszóra is, de ott voltam, hogy elköszönjek tőled! De ez úgy is csak formaság, hiszen itt leszel velem, mindig! Ahányszor épp hülye vagyok, mértéktől függően röhögsz rajtam, vagy kiosztasz… én hallani, érteni, és érezni fogom! A lelked itt marad velem… – a tested pedig: por a porral… Nyugodjon békében!