Én sem vagyok Charlie!

Így igaz – nem vagyok Charlie! És nem is tudnék azonosulni vele, mert bár a humor minden megnyilvánulásának nagy kedvelője vagyok – a szatírát, karikatúrát egyenesen imádom –, de már-már szélsőségesen kerülöm a szélsőségeket!

Nekem ráadásul nem kell Párizsig repülni, itthon is bőven van olyan média, amelyet egyszerűen: nem olvasok! Mert sérti az értékrendemet, hogy egy Győzikét kell címlapra tenni ahhoz, hogy odafigyeljenek egy újságra, miközben hosszan sorolhatnám azokat a művészeket, akik érdemesek lennének rá, de soha nem fognak címlapra (sem) kerülni. Igazán írni se nagyon írnak róluk, de ők nem is ezért teszik a dolgukat – hanem elsősorban elhivatottságból. Ez azonban egy olyan szó, amit Győzike aligha ismer, valószínűleg szüksége lenne mellé egy – számára szintén idegen – Értelmező kéziszótárra. És Győzikétől akár elnézést is kérhetnék, amiért nevesítem, de nem én tehetek róla, hogy a butaság szinonimájává vált…

Tényleg sértő számomra, hogy már ez az a szint, amit hirdetni kell ahhoz, hogy az emberek nagytöbbsége kicsit okosabbnak, értékesebbnek érezhesse magát – de ettől még nem érzek késztetést, hogy akár a nevezett „művész urat”, akár a róla publikáló média szerkesztőségében valakit lelőjek. Talán azért, mert nem érzem, hogy az életem árán is meg kellene védeni azt a szellemi értéket, amely létezik, az akaratomtól függetlenül, és amely akkor is naponta megnyilvánul és teszi a dolgát, ha a címlapokra nem ez kerül…

Nem, nem vagyok Charlie! Nem is tudok azzal azonosulni, hogy valakinek csak azért odapörköljek, hogy növekedjen általa a példányszám! De ha nekik ez a véleményük a világról, ki gátolhatja meg, hogy hirdessék? Egyáltalán: tudják, miért tehetik meg? Csak és kizárólag azért, mert igény van rá, mert ez eladható, mert sokan így érzik, ezt gondolják – de ők nem merik kimondani… És egy újságírónak nem csak a tudósítás a feladata, hanem az is, hogy elmondja azt, amit mások nem tudnak megfogalmazni! És igen, egy-egy ilyen megnyilvánulás eladhatóvá teszi a többi munkájukat is! Ki a fene tudná másképp itt Magyarországon, hogy mi az a Charlie Hebdo, ha nincs időnként egy-egy botrányos címlapjuk? Látta már valaki a belsejét is az újságnak? Tud idézni belőle? Feltehetőleg a nagytöbbség most rázza a fejét…

Nem, nem is akarok Charlie lenni! De ha egy pillanatra belegondolok: akkor jó nekik! Persze, nem a január 7-i tragédiára gondolok, mikor ezt kijelentem, hanem sokkal inkább arra, hogy ők megtehetik, hogy véleményüknek hangot – pontosabban rajzot – adjanak! Ha nekem nem tetszik, nem veszem meg, nem olvasom. De megtehetik, hogy elmondják, mert a sajtó- és véleményszabadság az egyik legnagyobb érték arrafelé. Hogy nekem is van? Én is azt gondoltam – még anno, a rendszerváltás idején. Ma már azok közé tartozom, akik szerint van-van, de aminek határt szabnak, az nem szabad! És bár lehet, hogy a törvények lehetővé teszik számomra is – de sajnos jelenleg aligha marad következmények nélkül, ha másoknak nem tetsző véleményt írok: mert ha „csak” senki nem kíváncsi rá – azaz elmarad a nézettség – akkor a főszerkesztőm „lő le”! Ha sérti az adott média érdekeit, akkor a lapigazgatóm teszi majd… Ha meg az aktuális hatalmat „birizgálom” jobban a kelleténél, akkor másnapra borítékolható minimum egy adóhatósági vizsgálat!

Hogy ez csak mendemonda? Akkor bizonyára véletlen, hogy nekem minden évben van… És a reklámtörvény változásakor hirtelen „szókimondóvá vált” RTL Klubhoz is véletlenül költözött ki a NAV vizsgálati osztálya… Pedig ők sem egy Istent „cikiztek”, csak a fennálló kormányt…

Talán mégis Charlie leszek! Meg kellene próbálni… Igaz, ehhez fel kellene adni elveimet, amit nem szeretnék! Nem akarok sértegetni. Nem akarok provokálni! De a véleményemet akkor is el akarom mondani, ha sért, ha provokál! Mert a szabadság számomra itt kezdődik – és én nem Charlie akarok lenni, hanem szabad! Szabad?