Úgy kell nekem, miért szeretem?!? A többség simán elment volna mellette a Facebook idővonalán, nekem azonban rá kellett kattintani: „A túlértékelt József Attila helyett olvassunk Kosztolányit”! Mi van? Lehet egy József Attilát túlértékelni? Különösen ma, amikor verset, vagy akár szépirodalmat – de lassan már ponyvát is – csak elvétve olvasnak az emberek? Nos, az Irodalmi Jelen weboldalán található esszéről – mely Boldog Zoltán tollából származik – nem mondhatnám, hogy sok boldog pillanatot okozott…
Nyolc bekezdés, egy prózai idézet, két portré… Az eltérő vélemények nagy tisztelőjeként álltam neki az írásnak, bármennyire is irritált már a cím is! Nem hiába tiltakozott minden sejtem ettől a címtől: pillanatok alatt kiutaltam rá a BB (azaz: Bődületes Baromság) büszke címet, ami ugyan cseppet sem költői kifejezés, ámde olvasás közben számomra abszolút helytállónak tűnt.
Akár csak az esszé címe – tényleg arra akart rávenni a szerző, hogy hagyjam a sovány József Attilát másra, Kosztolányit pedig ne vigyem a padlásra… vagy valami ilyesmi! Kifejtette, micsoda méltatlanság, hogy József Attilával mennyit foglalkozunk, mekkora körülötte a felhajtás, miközben Kosztolányit bezzeg hanyagoljuk! Pedig ő sokkal jobb… És különben is: „József Attila költészete „lehúz, altat, befed”, a depresszió alig észrevehető permetét hinti a magyar Ugarra, ahol soha nem akar kicsírázni a boldogság.” – olvashatjuk, bár a szerző szerint József Attilával szemben kritikát szinte nem is lehet alkalmazni. Talán csak Márainak sikerült, Szinbád hazamegy című regényében.
Azt gondolom, Boldog Zoltán szerző vélhetően hiányzott az iskolából, amikor épp Kosztolányi volt az anyag – mi ugyanis egyformán tanultuk a két költőt az átkos általánosában és a rendszerváltás utáni középiskolában egyaránt. Sőt: a gyermekeimnél is ezt tapasztalom. Az inkább sajnálatos, hogy mindkét tanterv – legyen a múlt vagy a jelenlegi rendszer irodalmi oktatása – csak arra jó, hogy iskolás gyerek verset önként a kezébe se vegyen… Meg könyvet se!
Engem azonban nem tudtak eltántorítani, és pont a versek tanítottak meg arra, hogy fogadjam el, de ne vegyem magamra mások véleményét: majd ÉN, az olvasó eldöntöm, hogy melyik áll hozzám közelebb, melyikhez van éppen hangulatom, vagy melyik lesz, aki versben fogalmazza meg azt az érzést, amit én esetleg még megfogalmazni sem tudok! Mert ettől lesz majd az enyém… Attól lesz a lelkem szócsöve, attól lesz a részem, belőlem egy darab!
„József Attila csak azt látja, hogy rövid a szalonna. Ezzel szemben Kosztolányi Dezső arra figyel, milyen finom az a kevés szalonna.” olvasom a végső konklúziót. Nos, lehet az a szalonna különlegesen finom, ha nem jut belőle minden gyerekemnek annyi, hogy jól lakjon belőle! Inkább legyen egy picit kevésbé ízletes, de ne maradjon senki éhes itthon… Miközben van az a minőség, amely oly vacak, hogy eszünkbe se jutna kevesellni… Tehát az a tény, hogy jól fogy, ha kéne még – azért az azt is jelenti, hogy finom… Nekem!
Mert azt, hogy József Attila mire gondolt, mikor sorait leírta – azt talán hagyjuk meg neki! Pont ezzel a „mire gondolt a költő” mondattal (és az állandó ABAB vagy AABB „izékkel”) akartak engem is leszoktatni a versekről – de szerencsére nem sikerült!
Nem hiszem, hogy lehet egy költőt túlértékelni, és nem hiszem azt sem, hogy két – ráadásul ilyen különleges – költő munkásságát vagy épp megítélést feltétlenül össze kellene hasonlítani. Ha már mindenképp, akkor inkább azon lehetne elgondolkodni, hogy miért pont 32 évesen jutott mindkettőjüknek eszébe, hogy verssel írják ki magukból a pillanatot… Nem a mérföldkőnek számító 30, nem az átlag hetvenes életkorhoz képest pont félúton lévő 35, hanem a 32 késztette őket erre! Persze, biztosat csak ők tudnának mondani, de ez legalább érdekes lenne!
Megyek, és hogy lehiggadjak: eszem egy kis szalonnát… Igaz, az enyém is rövid – de ízletes! Így azt hiszem, desszertként mindkét költőtől keresek ma egy-egy verset magamnak, és leöblítem jóféle borral, meg egy Tóth Árpáddal! Mert épp ahhoz van kedvem… Szabad?