Citius – Altius – Fortius (Gyorsabban Magasabbra Erősebben) – ez az olimpia jelszava immár cirka 120 éve, mióta a NOB megalakult. Lássuk be, ennek a jelmondatnak tökéletesen megfelel a tollaslabda, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy milyen sebességgel, milyen magasra és mekkora erővel ütöm el a szárnyas labdát – így egyáltalán nem akarom megkérdőjelezni a sportág olimpiai létjogosultságát. Akkor sem, ha a tollaslabdáról nekem sok dolog jut eszembe – gyerekkor, család, kirándulás, grund, csupa szép dolog – épp csak a sport nem. Nem is értem, miért, hiszen tényleg minden izomzatomat igénybe veszi, gyerekeimmel gyakorta próbáljuk folyamatos repkedésre késztetni a labdát. Még ha a labda szóról alapvetően egy kerek gombócforma jelenik is meg előttem, nem a tollas csodajószág – de valószínűleg az asszociációs képességeimmel van a baj, és ezért lesz inkább játék számomra, mint sport. De elfogadom, legyen! Sőt, legyen ott az olimpián!
Azt azonban nem értem, hogy az ókori versenyeken is méltán szereplő, az újkori olimpiák történetében pedig ráadásul magyar sikertörténetként jegyzett birkózás miért esik ki ebből a körből… A nemzetek küzdelmének egyik meghatározó jelensége volt, amikor nincs eszköz, nincs blabla, test a test ellen küzd – és nyer a jobbik. Tényleg nem csak azért zavar, mert ezzel potenciális érmektől fosztanák meg kicsiny országunkat – Londonból például három érmet hoztak birkózóink! – hanem azért, mert talán ez a sportág áll a legközelebb ahhoz, amit az ókor nagyjai elterveztek, amiről maga az olimpia szól (vagy inkább kéne szóljon!): a felkészülésről, a bátor kiállásról, a tiszta küzdelemről, a megmérettetésről!
És most néhány erre felhatalmazott ember azt mondja, hogy a tollas marad, a birkózás pedig a tatami helyett repülő szőnyegre kerül… Valami azt súgja, nem egészen az olimpia szellemiségéhez közelálló érdekek hatására döntöttek így – és attól tartok, nincs is rá magyarázat, hogy mi késztette a döntéshozókat erre az ítéletre. Jó. Van! Ami a háborúnak is alapvető kelléke: pénz, pénz és pénz! De az Olimpia – bármennyire is szeretném, ha a nemzetek közötti vitákat sporttal és nem háborúval rendeznék le egymás között – nem háború! És nem a pénzről kéne szóljon…
Hasonló gondolataim voltak, mikor legutóbb változtattak az Olimpia sportágainak összetételén, és a sokak által befutónak tartott karate helyett a golf nyerte el a bizottság kegyeit és szavazati többségét. Nem értettem, hogy miért, hiszen amíg a golf csak a kiváltságosak sportja – addig a karate a társadalom minden rétegében kortól, nemtől függetlenül űzhető, és világszerte nagy népszerűségnek örvendő sportág. Apelláta azonban nem volt – Rióból már a kicsiny labdák lyukba kergetésén kell majd izguljunk, ha tetszik, ha nem. Azt hiszem, ennél azért sokkal izgalmasabb lesz az idei ősz, amikor kiderül, hogy sikerül-e esetleg majd a birkózok fellebbezése, és hogy a karate helyett ezúttal a sportmászást vagy a wakeboardot tartják inkább méltónak, hogy beírja magát az újkori Olimpiák történetébe…
Bevallom, személyes érdekem azt kívánja, tévedjek, és ezúttal tényleg a karate sportolói kapjanak lehetőséget, hogy bebizonyítsák: az olimpia szellemisége tőlük sem áll távol. Bár ha ezalatt a mostani, pénzcentrikus hatalmi játékot értjük, ahol nem számít az ember, a küzdelem, csak a pénz és az érdek – akkor igazuk van: a karate nem erről szól!
Gyorsabban, magasabbra, erősebben – ahol a küzdelem számít, nem az érdek, ahol a részvétel a fontos, a teljesítmény, és nem a dicsőség, de végképp nem dicstelen, doppinggal fenntartott kétes eredmények, és nem a hatalmi erőnlétek fitogtatása.