Imádom a gyerekeket! Ők még ártatlanok és tiszták, ők a jövő, számukra még minden perc egy nagy lehetőség! Imádom a mosolyukat, imádom a csibészségeiket! Saját csemetém is akadnak szép számmal – igaz, ők már csak számomra gyermekek…
SOHA nem lennék képes abortuszra!
Ezt már életemmel is igazoltam, hiszen első gyermekem fogantatása és születésének körülményei finoman szólva is távol álltak a szokványostól! Ha létezik öt ok, amely elfogadható indoka lehet egy abortusznak… – nos, nekem mind megvolt, mégis az élet mellett döntöttem! (És milyen jól tettem! – de ez egy másik történet!)
De amíg élek és egyetlen ujjamat mozdítani tudom, amíg egyetlen hang kiadására képes vagyok, addig tiltakozni fogok az ellen, hogy visszatérve a sötét középkorba: mások rendelkezzenek a testemmel, a lelkemmel és az életemmel! Lassan így is teljesen átveszik a hatalmat mindannyiunk felett: már minden kérdésben kihagyhatatlan tényező a hatalom, amelynek munkássága megszabja azt is, hogyan éljek, mennyit dolgozzak, mit ehetek… Eldönti, hogy bűnös vagyok, mert nem szülök vagy nem eleget, mert nem megfelelően imádkozom, mert tejet iszom, mert dohányzom, de szerencsére részegen még fetrenghetek. Rabszolgaként dolgozhatok a munkahelyemen, igaz: ostor helyett egyelőre még csupán a létbiztonsággal csapkod, ha nem hajtok eléggé!
Csakhogy ez az én életem, az én felelősségem!
Ha hagyom, hogy ezt velem megtegye – úgy kell nekem! De egy születendő gyermek egy új életet, egy új embert jelent! Nem csak a testemből egy darabot, hanem egy lelket, akinek viselnie kell egy életen át ezt a döntést, amiért én vagyok a felelős!
Soha nem lennék képes az abortuszra! De ragaszkodom hozzá, hogy ez az én döntésem legyen!
Ne az államé, ne a hatalomé! Legfőképpen ne egy olyan kormányé, amely Lengyelország mellett Fehéroroszországgal (ki mással?!?) közösen elsőként írta alá azt az egyezményt, amely korlátozná a nők szabadságát és megtiltaná az abortuszt – még akkor is, ha fejlődési rendellenesség miatt beteg babát kéne a világra hoznom! És ez már nem az első lépés, haladunk egy olyan cél felé, amelyet egyetlen ember sem kívánhat sem magának, sem utódainak örökül hagyni!
Szerettem volna azt hinni, hogy a Szolgáló lány meséje csupán egy jól sikerült filmsorozat. De úgy tűnik: az alcíme lehetne Magyarország 2025! Ezt akarjátok?
Aki esetleg lemaradt volna a hírről valamiért – mondjuk: mert annyira nem reklámozták – annak egy kis beszámoló a 24.hu oldalról.