Lehetetlen!

Csak nézek ki a fejemből… valami furcsa görcs szorítja a gyomrom és mintha lebénultam volna. Próbálok kimondani egy egész mondatot – de csak azt hajtogatom: nem hiszem el! Azt hiszem, ez az a döbbenet, ami nem fokozható. És ez az a fájdalom, amit soha nem szeretnék megtapasztalni! Mert még így is kibírhatatlan, hogy csak más keresztje… Üvöltenék egyet, de megszólalni sem tudok, üres lett minden!
Akkora űrt hagytál magad után, hogy még így messziről is bénít az ereje. Érthetetlen, és felfoghatatlan, ami történt. Pár napja még az érettségin szorítottunk érted… Igaz, megadatott neked, hogy ezt a rövid időt megtöltsd tartalommal. Szerető családba, igazi otthonba érkeztél. Számtalan kalandod volt, és színes életed. Lehetőséged, elsősorban arra, hogy önmagad lehess, hogy felfedezd a világot… Nem tudom, hogy ez volt az ára, vagy eleve csak ennyi időt kaptál, és azt próbálták széppé tenni neked, kik a sorsod írásában segédkeztek. Csak azt tudom, hogy nincs ez rendjén… „Szülőnek nem való gyermekét temetni!” Legfőképp nem akkor, ha erős, egészséges, épp az életet kezdené… Egyetlen vigaszunk csak az lehet, hogy nem hetek, hónapok fájdalmát kellett átéld, csak jobb létre szenderültél. És egyetlen értelmet csak az adhat neki, ha mi, az itt maradók megtanuljuk jobban értékelni a pillanatot – mert nem tudjuk, mennyi adatik belőle…
Szép álmokat vagy jó utat – te már tudod, melyik a helyesebb. Talán már azt is, miért volt ily sietős. Talán majd nekünk is lesz hivatalos magyarázat – de megérteni sohasem fogjuk. És még jó ideig felfogni sem… csak csendben háborog a lelkünk…
Nyugodj legalább te békében! Legyen a szeretetünk veled, és a sok szép emlék, amit itt hagytál, adjon erőt azoknak, akiknek most a legjobban fáj…