Magyar vagyok!

„Magyar vagyok, magyarnak születtem…” – az árulókat és gonosztevőket most hagyjuk, és nem is politikai állásfoglalás sem az idézet, sem ez az írás, hanem pusztán tényközlés! Magyar vagyok! Hogy felmenőim között ki honnan érkezett, milyen vallású volt – már sajnos nem igazán fog kiderülni! De nem is ez a lényeg… Sokkal fontosabb, hogy ez miből derül ki?!?

Részemről egyszerű a képlet: magyar állampolgárként itt születtem a fővárosban, amelynek szerelmese vagyok, azt hiszem, képtelen lennék elhagyni! Megértem a távozókat, magam is eljátszottam a gondolattal, de vélhetően én leszek majd, aki lekapcsolja a villanyt…

Az anyám is magyar (bár Lugoson született, és egyszer egy KDNP-s képviselő definíciója szerint ezzel én is elvesztettem a jogot a magyarságra!), így ebből következik, hogy az anyanyelvem is magyar. Igyekszem minél jobban (értsd: nem csak az iskolai tanulmányokból) ismerni hagyományainkat, történelmünket… és ezt – különösen ennek igényét – így egyben továbbadni gyerekeimnek!

Mondhatnám, hogy igyekszem tenni a közösségért, az országért, de egyrészt az annyira csepp a tengerben, hogy szóra sem érdemes – másrészt ez belőlem fakad, ha hottentotta lennék, vagy priléz, akkor annak a közösségnek, országnak javára csepegtetném…

Magyar vagyok! A rendszerváltás – vagy mi – után az ország kettészakadt, mint történelme során már annyiszor… Az egyik fele fennhangon hirdette magyarságát, magára aggatva ennek minden látható jelét, nemzeti színekbe csomagolva mindent, amit lehet! A másik fele eközben megalkotta a szót: magyarkodás! És ezzel együtt igyekezett kerülni a „magyarkodás” látszatát is…

Hogy miért fontos ez ma, ennyi évvel később? Mondhatnám, hogy egy új párt születése kapcsán, vagy egy régi megerősödése miatt… de nem! Mint mondtam, nincs szó politikáról!

Egy nyelvi műsort hallgattam ma délután, ahol bizonyos szóhasználatok helyességéről tanakodtak. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy az az elfogadott, amit az aktuális társadalmi elit használ, azaz amit például az Országgyűlés beszédeiben alkalmaznak.

Hát én ezt kikérem magamnak!

„Nyelvében él a nemzet” – és én ehhez tartom magam! Gyerekeimen rendre számonkérem, ha VELEM szemben szlengben, vagy angolosan beszélnek, mert az anyjukkal lesznek szívesek az anyanyelvükön kommunikálni! Igyekszem helyesen írni és beszélni, ami nem mindig sikerül, de törekszem rá! Mert magyar vagyok…

De hogy olyan embereket állítsanak ehhez elém példának, akik rendre egymásnak esve üvöltöznek, akik nem tudnak tisztelettel megszólítani sem, akiket nem is lehet tisztelettel megszólítani, mert nincs bennük semmi tisztelni való – azt visszautasítom! És azt is, hogy ma ők lennének a társadalmi elit!

Lehet, hogy ma már elavult az irodalom nyelve, de én a jövőben is maradnék Latinovits, Törőcsik, Básti stílusánál, vagy nyelvünk Erdély falvaiban őrzött kincseinél, melyek lehet, hogy talán elavultak, de frissíteni magam is tudom!

De hogy jellemtelen emberek értelmetlen, sokszor összefüggéstelen hadoválást tegyék elém nyelvészek etalonnak… – ezt nem tudom szó nélkül hagyni!

Nincs kokárdám, tarsolyom, nemezes ruhám – de anyámtól tanultam beszélni, Móra írásából olvasni, Gárdonyi, Mikszáth, Jókai bővítette szókincsemet, Karinthy, Örkény csiszolta stílusom… És Kisfaludytól Széchenyivel karölteve azt tanultam: nyelvében él a nemzet!

És én magyar vagyok!

szechenyi_felajanlasa_litografia.jpg

Ha tetszett, add tovább:
Címke , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük